Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)
1982-01-03 / 1. (1853.) szám
Két timpiá Has között Hótorlaszos utak, autó, autó hátán, miközben egyhangúlag váltanak a közlekedési lámpák. Nézem a zöld, sárga, piros körök automata játékát, a bár áll a forgalom, ennyi fénymozgás is elegendő mérni az időt. Mennyit halad egy-egy lámpaváltás közt a percmutató? Mi fér el ebben a tartamban? Például egy villamos, három (túl) kedélyes fiatalember, akik a másodpercek tört részében majdnem a már mozgó villamos elé kerülnek. (Tisztségviselő katonát kérnek, avatkozzék a dologba. Gyorsan továbbáll. S mivel vált a lámpa — valamennyien.) Így tanultam (még ékes-latinul) : az idő mozgások egymásutánja, ahogyan az elsőt követi a második stb. Ismert: az idő nagyhatalom lett a modern fizikában. Ám a mozgások végtelen áradatában felejtettünk el valamit, amire már Ágoston, a Szent figyelmeztetett: a „nyelvtanosan” leírt jelenidőt. Erről mondja ő: egyáltalán nem határtalan. Sőt! Mert ha egy adott pillanatban én valamit jelen eseménynek érzek, máris tovatűnt és egy újabb pillanatra kapaszkodik. Ezek szerint van várakozás, van nekilendülés, s a kettő közt az, ami jelenleg történik. A jelen tehát — az iménti példából — két lámpaváltás közé szoruló parányi pont, metszéspont Múlt és Jövő határán. És saját jelennel bír mindenki: a villamosvezető, a kedélyes fiatalok, a katona, jómagam. Ezeken a metszéspontokon járunk, folyton, de aligha beszélünk róla. Távlatok egész tartalmában pedig mégiscsak ott vannak — a végleges jövő számára. Megfontolandó Ratzinger bíboros véleménye, miszerint — történelemben gondolkodva — voltak (lesznek?) korszakok, amikor a jelent teljesen a múlt töltötte ki, míg mások a jövő igézetében éltek. A középút a metszéspontokon fut. Az egyház történetében a kezdetekkor. Manapság úgy tűnik, a múlt nem alap. A jövő .. . Diegónál olvasom: „Teljesen belefeledkezve a játékba, / a magányos kisfiú véletlenül meglöki a dolgok / háziasított dühét.. .” Legalább a koccanásokra figyeljünk, összkomfortos bevásottságainkra. Két lámpaváltás közt. (tóth) A mennyek országa közöttünk van – írja: Sinkó Ferenc Egy időben eléggé általános volt a felfogás, hogy a házasság és a család problémája — csakis anyagi kérdés. A válásoknak és az egykézésnek vagy egységésnek — úgymond a lakáshiány, a fiatalok gyenge jövedelme, a szociális támogatás hiánya az oka. Az állam és a társadalom az elmúlt években tiszteletre méltó erfeszítéseket tett a felsorolt területeken. Kétségtelen, értek is el eredményeket. Végül is azonban kiderült, s ezt egyre többen panaszolják szóban és írásban —, hogy a válások száma nem csökken jelentősen, a gyermekeké pedig az átmeneti emelkedés után újból hanyatlik. Azt jelentené-e ez, hogy a fiatal családok anyagi támogatása hiábavaló és felesleges? Semmiképpen! Inkább még tovább kell növelni, fokozni a családvédelmi erőfeszítéseket, a több gyermeket vállaló családok és édesanyák anyagi és társadalmi helyzetét tovább kell javítani. Mégis — ezt is egyre többen állapítják meg — önmagában a legmesszebbmenő anyagi támogatás sem oldja meg a házasság és a gyermekvállalás minden kérdését. Éppen azokat nem, amelyek megoldása nélkül kudarcot vall a állam és a társadalom anyagi áldozatvállalása. Felmérések azt mutatják, statisztikai adatokkal illusztrálva: igen jelentős azoknak a fiatal házasságoknak a száma, amelyek felbomlanak, noha lakáshoz elfogadható jövedelemhez jutottak a Párok, a gyerekek tartásában bölcsőde, óvoda segíti őket. Valóban: az anyagi és társadalmi támogatás a megoldásnak csupán a fele. A másik felét is keresni kell.* A fiatalokat szellemileg, erkölcsileg is fel kell készíteni az együttélésre, a gyermek elfogadására és nevelésére. E téren sokat tehetnek a különböző intézmények : iskola, tömegtájékoztatási eszközök, pasztoráció, hitoktatás. Az alapokat azonban a családnak, a szülőknek kell lerakniuk. Az ember ránevelése a közösségi életre jövendő családi életre is — a bölcsőben kezdődik. Az anya, amikor rendszeresen eteti kicsinyét, nemcsak a testét táplálja, de fegyelemre is tanítja, majdani élete megkönnyítésére, amikor pelenkázza, fürdeti — mindennemű tisztaság és rend igényét is beleoltja. Az apa és az anya gyermekeinek nemcsak testi eltartója, hanem erkölcsi szellemi modellje is. Megnehezíti, kérdésessé teszi az iskola, templom oktató munkáját, ha az apa és az anya rendszeresen hazudik egymásnak, ha a könyörtelen önzést állítja gyermeke elé követendő mintaként a maga viselkedésével, cselekedeteivel, szavaival. * Jean Guitton, a neves francia gondolkozó „Amour humain” (Emberi szeretet) című könyvében külön részt szentel a családi kapcsolatoknak: mit jelent apának, anyának, gyermeknek, nagyszülőnek és testvérnek lenni, hogyan kell ezeknek egymáshoz viszonyulniuk. Elemzéseit e megállapítással kezdi: „A mennyek országa közöttünk van, de mi nem tudunk róla.” Mert „a legközönségesebb, legáltalánosabb dolgokat ismerjük a legrosszabbul”. A házasság és a család válságának nemcsak nálunk, de Európa, sőt világszerte is ezek a „rossz ismeretek” jelentik legmélyebb erkölcsi és szellemi forrásait. Az összekavart, zagyva fogalmak, amikor a szeretet sóvárgó hírvággyá, a szerelem csupán szexualitássá, a józanság gyávasággá, a nagylelkűség és nagyvonalúság szabadossággá, a fegyelmezés durva erőszakká, a józan önérdek konok és vaksi önzéssé torzul az ember fogalomvilágában, a szülőkében is. Folytathatnék a torz fogalmak sorát nagyon sokáig. A gyermek, aki tisztának és ártatlannak születik, ha ilyen fogalmilag ködös, erkölcsileg szennyezett légkörben nevelkedik, ne csodálkozzunk, ha a kamaszkor útkeresésében rossz utakra, szakadékokba téved, és csak súlyos belső sebek árán talál ki azokból , ha egyáltalán kitalál. Kegyetlen, de igaz Pázmány szava: „Közönségesen a szülők gonoszsága oka a fiúk, leányok gonoszságának.” * Hogyan nevelhetnének mai szülők tökéletes embereket, mikor ... ? — mondja a jóravaló restség, amely szereti felötteni a józan bölcsesség tógáját. És felsorolja a szokásos, unalomig ismert érveket. Mit válaszoljunk az ilyen álbölcsességre? Élni soha, semmi körülmények között nem könnyű. Sikeres emberek között ritkán találkozni olyanokkal, akik nem panaszkodnak. Sokkal inkább vannak derűsen megnyugodottak a szerényebb körülmények között élők körében. Azonban nem is az a cél, hogy tökéletes embert neveljünk. A jó házassághoz és a gyermekhez nem tökéletes férfiak és nők kellenek. Azok között, akik tökéletesnek hiszik magukat, ritka a jó házastárs és jó szülő. Történelmi példák sokasága bizonyítja: „egyszerűbb” emberek is tudtak nagy írókat, művészeket, államférfiakat és szenteket adni az emberiségnek. Nem a tudást és az ismereteket óhajtom alábecsülni ezzel, csupán azt hangsúlyozni, hogy az emberiség jövőjének nagy reménye és biztosítéka, hogy a szív kultúrája független az iskolai végzettségtől, s megterem minden ideológiai, vallási, nemzeti, társadalmi környezetben ... Végső fokon legalább annyit kellene megkövetelni minden szülőtől, hogy azt neveljék bele gyermekeikbe — elsősorban saját példájukkal — amiről a betlehemi pusztában énekeltek az angyalok — a jóakaratot. Sinkó Ferenc jó& írástudoti bölcsessége „Ennek hallatára Heródes király meghökkent s vele egész Jeruzsálem, összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie.’’ (Mt 2,3—4) szolga halkan lépett a szobába, s kissé megköszörülte a torkát- De a két írástudó közül egyik sem figyelt rá. A főpap egy tekercset olvasott s csak nagyritkán nézett tűnődve a rezzenéstelen mécslángra, mintha attól várná kétségeire a választ. Közben az öreg az ablaknál hajlongva mondta az imát. Sietett, mert minden pillanatban várható volt, hogy a hagymazöld szín megkülönböztethető lesz a fehértől, s akkor már elmúlik a törvényszabta idő. A szolga felmérte lehetőségeit. Erőt vett magán és félhangosan megszólalt: — Rabbénu, Heródes egyik emberét kérdéssel küldte hozzád. Odakinn várakozik. A főpap felkapta a fejét, mint akit álmából riasztanak. A szolga tudta, hogy haragszik. Számtalanszor elmondta már neki, hogy a Tóra-olvasás az életben a legfontosabb. Az Úr azért teremtette a világot, hogy a Törvényt adhassa Izraelnek. Mennyiszer elmagyarázta, hogy Jeremiás idején Jeruzsálem se pusztult volna el, ha a gyermekeket Tóra-tanulásra fogják. Most azonban a főpap csak intett neki, hogy bebocsáthatja a jövevényt. Aztán az orra alatt morgott valamit, hogy „mit akar már megint az a pogány edomita?”, de a szolga nem értette vagy nem akarta érteni pontosan, s elsietett, hogy beküldje a várakozót. Heródes udvaronca még mindig lihegett, a futástól vagy az izgalomtól, amikor megszólalt: — Rabbi, a király szeretettel kérdezi, mikor és hol kell megszületnie a Messiásnak? A főpap alig tudta titkolni elképedését, mert a jövevény olyan hétköznapi természetességgel tette fel a kérdést, mintha csak afelől tudakozódna, hogy a földeken betakarították-e már a gabonát —, s arra gondolt, hogy ostoba úrnak csak ilyen ostoba szolgája lehet. — A Messiásnak? — Ismételte alig leplezett gúnnyal a kérdést. A küldött a tudatlanok jámborságával folytatta: — Igen. A Messiásnak. .. . Mert három keleti mágus érkezett az udvarhoz, s azt állítják, hogy fényes csillag tűnt fel az égen, s a világ meg fog változni, mert most születik az, akit e földön mindig áhítva vártak. A főpapban felülkerekedett a tréfacsináló. Komoly arcot vágott, komótosan vakargatni kezdte a szakállát, s fontoskodva válaszolt: — Tudod, ez nagyon nehéz kérdés. Meg kell vizsgálnom az írásokat, össze kell hívnom Izrael bölcseit, hogy megvitassuk a lehetőségeket. Az udvaronc tanácstalan lett, de nem mert vitatkozni a főpappal, s mintegy önmagának mondta: — A nagy királynak sürgős a válasz. — Mit tehetnék? Holnap megkapod a pontos felvilágosítást. — Rabbi, igazán nem akarlak sürgetni... Megviszem a királynak a hírt. S holnap, holnap megjövök a válaszért. Meghajolt és sietve eltávozott Erre az öreg az ablaknál rögtön abbhagyta az imát és a főpaphoz fordult: — Mágusok meg csillagok! Csak egy felcicomázott edomita lehet ilyen tudatlan! — Azt hiszi — vágott közbe indulatosan a főpap —, hogy én csillagjós vagyok. — „Mikor jön a Messiás?” — utánozta az udvaroncot. Mikor? Holnap? Holnapután? Azt gondolja ez a vérengző birkatolvaj, hogy a Messiás majd az ő rendelkezésére fog megérkezni. Az öreg bosszúsan hozzátette: — És egyáltalán, mit akar Dávid fiától, a megígért Messiástól?! Hiszen Dávid sírját kirabolta! Aztán márvány emlékművet emeltetett, hogy elfelejtsük. Építi a templomot, hogy felejtsünk, s vele meg nem lehet bízni. Talán Dávid királynak vagy Zorobábelnek képzeli magát. — Ha annyit konyítana a Tórához, mint egy tízéves gyermek, akkor is tudnia kellene, hogy ezek a dolgok rejtve vannak még a bölcsek előtt is. Ha megjön a Messiás ,akkor úgyis mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, de amíg nem jön, ki tudja a napot és az órát? Az öreg szomorúan válaszolt: — Olyan gyenge most ez a nép, hogy még a Messiás sem tudná győzelemre vezetni. A főpap azonban leintette: — Azok közt légy, akikre átkot szórnak, nem pedig az átkozódók közt. Légy az üldözöttek, nem az üldözők közt. Olvasd az Írást: nincs madár, amelyet annyit üldöznének, mint a galamb, Isten mégis őt választotta, hogy oltárán áldozatul mutassák be. A tulkot üldözi az oroszlán, a juhot a farkas, a kecskét a tigris. S Isten így szól: Ne az üldözők közül hozzál nekem áldozatot, hanem az üldözöttek közül. Az öreg erre ismét az ablak felé fordult, hogy folytassa az imát. Ahogy kitekintett az éjszakába, hirtelen fénycsóvát látott feltűnni az égen. A csillag mintha egy pillanatra megállt volna, aztán lassan vándorolt tovább arra a földre, ahol egykor Júda népe vert sátrat. Az öreg meglepődött. Hirtelen szólni se tudott, aztán erőt vett magán és felkiáltott: — Nézd! Nézd! Ott a csillag! — mutatott izgatottan a helyéről felkelő főpapnak. A főpap kinézett az ablakon, de semmit se látott. Az öreg izgatott szavára azonban kelletlenül kiment a ház tetejére, hogy alaposabban körülnézhessen. Az öreg utána kiáltott: — Mit látsz? A főpap mikor újra visszatért a szobába, csak ennyit mondott: — Dávid király csillaga mindig ragyog a nép felett, s ha eltűnnek a felhők, ott van a jel. Aztán behívta a szolgát és diktálni kezdte a királynak szóló levelet: — A Messiás eljöhet egy teljesen bűnös korban, s elérkezhet egy teljesen megtisztult világba, de érkezése oly váratlan lesz, mint egy orvul kilőtt nyílvessző találta vagy egy skorpió marása a lepihenő sivatagi vándor sarkán. Minek ezen tűnődni? A bölcsek megmondták: akik szeretik számolgatni a véget, kilehelik a lelküket. Az Úr nem engedi csak választottéinak, hogy titkaiba belepillantsanak. S akik megpillantották, hallgatniok kell. Az Istennév otthenn a Szentek Szentjének falán, de senki sem mondhatja ki még imáiban sem azt a nevet. A mi tanítónk, Mózes sem mert Isten arcába tekinteni, hogyan tekinthetnék én? Kérdésedre csak maga a Messiás válaszolhat. Giczy György Karácsonykor is a Megváltót ünnepeljük. Bár figyelmünket leköti a varázslatos gyermekarc, igazában mégis azt ünnepeljük, akinek húsvéti tette itt a jászolnál vette kezdetét. Karácsony a húsvéti testben érik meg s lesz teljessé. Csak ebben a nagy isteni tervkeretben érthető meg az Ige megtestesülése és Betlehem üdvtörténeti jelentése, amelyet kiválóan jellemez Mécs László: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Az Atya beoltotta az emberiség vadóccá lett törzsökébe az új élet venyigéjét. Egyszülött Fiát, Mihályi Gilbert Puszta Sándor Keresem térdeink helyét mi mindig csak kértünk koldultunk Uram azt óhajtottuk Te hozz ajándékot nekünk sose viszonoztuk, alig alig köszöntük meg akkor is felnagyítva „saját” értékeinket erőfeszítésünk munkánk szorgalmunk kiválóságunk térdig jártunk dúskáltunk a nagy szavakban félvállról vett ígéretekben nagyképű ábrándjainkban sokálarcú hazugságainkban olajozott kompromisszumokban meg gyújtottunk pár gyertyát csillagszórót lóbáltunk néhány karácsonyfaágat de Bölcsödét messze elkerültük de most az Atombomba árnyékában a Neutronbomba tövében keresem térdeink helyét és most mindnyájunk helyett és mindnyájunk nevében Bölcsőd elé teszem megszületett Üdvözítünk egy kisiskolás táskától görnyedt vállait egy munkástestvér felmart tenyerét édesanyák, édesanyám számtalan km-eket nyújt cipőjét egy külvárosi-falusi papfiad szívét Neked szentelt hetven évemet s utolsó könyvemet ? V fogadd el Uram! A s szüless meg bennünk újra s ajándékul add magad nekünk! Glória! Leányfalu, ’81 december.