Új Ember, 1982 (38. évfolyam, 1/1853-52/1904. szám)

1982-01-03 / 1. (1853.) szám

Két t­­i­mp­iá Has között Hótorlaszos utak, autó, autó hátán, miközben egyhangúlag vál­tanak a közlekedési lámpák. Né­zem a zöld, sárga, piros körök automata­ játékát, a bár áll a for­galom, ennyi fény­mozgás is ele­gendő­­ mérni az időt. Mennyit halad egy-egy lámpaváltás közt a percmutató? Mi fér el ebben a tartamban? Például egy villa­mos, három (túl) kedélyes fiatal­ember, akik a másodpercek tört részében majdnem a már mozgó villamos elé kerülnek. (Tisztség­­viselő katonát kérnek, avatkoz­zék a dologba. Gyorsan továbbáll. S mivel vált a lámpa — vala­mennyien.) Így tanultam (még ékes-lati­nul) : az idő mozgások egymás­utánja, ahogyan az elsőt követi a második stb. Ismert: az idő nagyhatalom lett a modern fizi­kában. Ám a mozgások végtelen áradatában felejtettünk el vala­mit, amire már Ágoston, a Szent figyelmeztetett: a „nyelvtano­­san” leírt jelenidőt. Erről mondja ő: egyáltalán nem határtalan. Sőt! Mert ha egy adott pillanat­ban én valamit jelen eseménynek érzek, máris tovatűnt és egy újabb pillanatra kapaszkodik. Ezek szerint van várakozás, van nekilendülés, s a kettő közt az, ami jelenleg történik. A jelen tehát — az iménti példából — két lámpaváltás közé szoruló pa­rányi pont, metszéspont Múlt és Jövő határán. És­ saját jelennel bír mindenki: a villamosvezető, a kedélyes fiatalok, a katona, jómagam. Ezeken a metszéspon­tokon járunk, folyton, de aligha beszélünk róla. Távlatok egész tartalmában pedig mégiscsak ott vannak — a végleges jövő szá­mára. Megfontolandó Ratzinger bí­boros véleménye, miszerint — történelemben gondolkodva — voltak (lesznek?) korszakok, amikor a jelent teljesen a múlt töltötte ki, míg mások a jövő igézetében éltek. A középút a metszéspontokon fut. Az egyház történetében a kezdetekkor. Ma­napság úgy tűnik, a múlt nem alap. A jövő .. . Diegónál olvasom: „Teljesen belefeledkezve a játékba, / a ma­gányos kisfiú véletlenül meglöki a dolgok / háziasított dühét.. .” Legalább a koccanásokra figyel­jünk, összkomfortos bevásottsá­­gainkra. Két lámpaváltás közt. (tóth) A mennyek országa közöttünk van – ír­ja: Sin­kó Ferenc Egy időben eléggé általános volt a felfogás, hogy a házasság és a család problémája — csakis anya­gi kérdés. A válásoknak és az egy­­kézésnek vagy egységésnek — úgymond a lakáshiány, a fiatalok gyenge jövedelme, a szociális tá­mogatás hiánya az oka. Az állam és a társadalom az elmúlt évek­ben tiszteletre méltó erfeszítése­­ket tett a felsorolt területeken. Kétségtelen, értek is el eredmé­nyeket. Végül is azonban kide­rült, s ezt egyre többen panaszol­ják szóban és írásban —, hogy a válások száma nem csökken jelen­tősen, a gyermekeké pedig az át­meneti emelkedés után újból ha­nyatlik. Azt jelentené-e ez, hogy a fiatal családok anyagi támogatása hiá­bavaló és felesleges? Semmikép­pen! Inkább még tovább kell nö­velni, fokozni a családvédelmi erőfeszítéseket, a több gyermeket vállaló családok és édesanyák anyagi és társadalmi helyzetét to­vább kell javítani. Mégis — ezt is egyre többen ál­lapítják meg — önmagában a leg­messzebbmenő anyagi támogatás sem oldja meg a házasság és a gyermekvállalás minden kér­dését. Éppen azokat nem, ame­lyek megoldása nélkül kudarcot vall a állam és a társadalom anyagi áldozatvállalása. Felméré­sek azt mutatják, statisztikai adatokkal illusztrálva: igen je­lentős azoknak a fiatal házassá­goknak a száma, amelyek fel­bomlanak, noha lakáshoz elfo­gadható jövedelemhez jutottak a Párok, a gyerekek tartásában bölcsőde, óvoda segíti őket. Valóban: az anyagi és társadal­mi támogatás a megoldásnak csu­pán a fele. A másik felét is keres­ni kell.* A fiatalokat szellemileg, erköl­csileg is fel kell készíteni az együttélésre, a gyermek elfogadá­sára és nevelésére. E téren sokat tehetnek a különböző intézmé­nyek : iskola, tömegtájékoztatási eszközök, pasztoráció, hitoktatás. Az alapokat azonban a család­nak, a szülőknek kell lerakniuk. Az ember ránevelése a közössé­gi életre­­ jövendő családi életre is — a bölcsőben kezdődik. Az anya, amikor rendszeresen eteti kicsinyét, nemcsak a testét táplál­ja, de fegyelemre is tanítja, maj­dani élete megkönnyítésére, ami­kor pelenkázza, fürdeti — min­dennemű tisztaság és rend igé­nyét is beleoltja. Az apa és az anya gyermekeinek nemcsak testi eltartója, hanem erkölcsi szellemi modellje is. Megnehezíti, kérdé­sessé teszi az iskola, templom oktató munkáját, ha az apa és az anya rendszeresen hazudik egy­másnak, ha a könyörtelen önzést állítja gyermeke elé követendő mintaként a maga viselkedésével, cselekedeteivel, szavaival. * Jean Guitton, a neves francia gondolkozó „Amour humain” (Emberi szeretet) című könyvében külön részt szentel a családi kap­csolatoknak: mit jelent apának, anyának, gyermeknek, nagyszülő­nek és testvérnek lenni, hogyan kell ezeknek egymáshoz viszo­nyulniuk. Elemzéseit e megállapí­tással kezdi: „A mennyek országa közöttünk van, de mi nem tudunk róla.” Mert „a legközönségesebb, legáltalánosabb dolgokat ismerjük a legrosszabbul”. A házasság és a család válságá­nak nemcsak nálunk, de Európa, sőt világszerte is ezek a „rossz is­meretek” jelentik legmélyebb er­kölcsi és szellemi forrásait. Az összekavart, zagyva fogalmak,­ amikor a szeretet sóvárgó hír­vággyá, a szerelem csupán szexu­alitássá, a józanság gyávasággá, a nagylelkűség és nagyvonalúság szabadossággá, a fegyelmezés durva erőszakká, a józan önér­dek konok és vaksi önzéssé tor­zul az ember fogalomvilágában, a szülőkében is. Folytathatnék a torz fogalmak sorát nagyon so­káig. A gyermek, aki tisztának és ártatlannak születik, ha ilyen fogalmilag ködös, erkölcsileg szennyezett légkörben nevelke­dik, ne csodálkozzunk, ha a ka­maszkor útkeresésében rossz utakra, szakadékokba téved, és csak súlyos belső sebek árán ta­lál ki azokból , ha egyáltalán ki­talál. Kegyetlen, de igaz Pázmány szava: „Közönségesen a szülők gonoszsága oka a fiúk, leányok gonoszságának.” * Hogyan nevelhetnének mai szü­lők tökéletes embereket, mi­kor ... ? — mondja a jóravaló restség, amely szereti felötteni a józan bölcsesség tógáját. És felso­rolja a szokásos, unalomig ismert érveket. Mit válaszoljunk az ilyen álbölcsességre? Élni soha, semmi körülmények között nem könnyű. Sikeres emberek között ritkán ta­lálkozni olyanokkal, akik nem pa­naszkodnak. Sokkal inkább van­nak derűsen megnyugodottak a szerényebb körülmények között élők körében. Azonban nem is az a cél, hogy tökéletes embert neveljünk. A jó házassághoz és a gyermekhez nem tökéletes férfiak és nők kellenek. Azok között, akik tökéletesnek hi­szik magukat, ritka a jó házastárs és jó szülő. Történelmi példák so­kasága bizonyítja: „egyszerűbb” emberek is tudtak nagy írókat, művészeket, államférfiakat és szenteket adni az emberiségnek. Nem a tudást és az ismereteket óhajtom alábecsülni ezzel, csupán azt hangsúlyozni, hogy az embe­riség jövőjének nagy reménye és biztosítéka, hogy a szív kultúrája független az iskolai végzettségtől, s megterem minden ideológiai, vallási, nemzeti, társadalmi kör­nyezetben ... Végső fokon legalább annyit kellene megkövetelni minden szü­lőtől, hogy azt neveljék bele gyer­mekeikbe — elsősorban saját pél­dájukkal — amiről a betlehemi pusztában énekeltek az angyalok — a jóakaratot. Sinkó Ferenc jó& írástudoti bölcsessége „Ennek hallatára Heródes király meghökkent s vele egész Jeru­zsálem, összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudako­zódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie.’’ (Mt 2,3—4) szolga halkan lépett a szobá­ba, s kissé megköszörülte a torkát- De a két írástudó közül egyik sem figyelt rá. A főpap egy tekercset olvasott s csak nagyrit­kán nézett tűnődve a rezzenéste­len mécslángra, mintha attól vár­ná kétségeire a választ. Közben az öreg az ablaknál hajlongva mondta az imát. Sietett, mert min­den pillanatban várható volt, hogy a hagymazöld­ szín megkülönböz­tethető lesz­ a fehértől, s akkor már elmúlik a törvényszabta idő. A szolga felmérte lehetőségeit. Erőt vett magán és félhangosan megszólalt: — Rabbénu, Heródes egyik em­berét kérdéssel küldte hozzád. Odakinn várakozik. A főpap felkapta a fejét, mint akit álmából riasztanak. A szolga tudta, hogy haragszik. Számtalanszor elmondta már neki, hogy a Tóra-olvasás az életben a legfontosabb. Az Úr azért terem­tette a világot, hogy a Törvényt adhassa Izraelnek. Mennyiszer el­magyarázta, hogy Jeremiás idején Jeruzsálem se pusztult volna el, ha a gyermekeket Tóra-tanulásra fogják. Most azonban a főpap csak in­tett neki, hogy bebocsáthatja a jövevényt. Aztán az orra alatt morgott valamit, hogy „mit akar már megint az a pogány edomi­­ta?”, de a szolga nem értette vagy nem akarta érteni pontosan, s el­sietett, hogy beküldje a várako­zót. Heródes udvaronca még min­dig lihegett, a futástól vagy az iz­galomtól, amikor megszólalt: — Rabbi, a király szeretettel kérdezi, mikor és hol kell megszü­letnie a Messiásnak? A főpap alig tudta titkolni el­képedését, mert a jövevény olyan hétköznapi természetességgel tette fel a kérdést, mintha csak afelől tudakozódna, hogy a földe­ken betakarították-e már a gabo­nát —, s arra gondolt, hogy osto­ba úrnak csak ilyen ostoba szol­gája lehet. — A Messiásnak? — Ismételte alig leplezett gúnnyal a kérdést. A küldött a tudatlanok jámbor­ságával folytatta: — Igen. A Messiásnak. .. . Mert három keleti mágus érkezett az udvarhoz, s azt állítják, hogy fé­nyes csillag tűnt fel az égen, s a világ meg fog változni, mert most születik az, akit e földön mindig áhítva vártak. A főpapban felülkerekedett a tréfacsináló. Komoly arcot vágott, komótosan vakargatni kezdte a szakállát, s fontoskodva válaszolt: — Tudod, ez nagyon nehéz kér­dés. Meg kell vizsgálnom az írá­sokat, össze kell hívnom Izrael bölcseit, hogy megvitassuk a le­hetőségeket. Az udvaronc tanácstalan lett, de nem mert vitatkozni a főpappal, s mintegy önmagának mondta: — A nagy királynak sürgős a válasz. — Mit tehetnék? Holnap meg­kapod a pontos felvilágosítást. — Rabbi, igazán nem akarlak sürgetni... Megviszem a király­nak a hírt. S holnap, holnap megjövök a válaszért. Meghajolt és sietve eltávozott Erre az öreg az ablaknál rög­tön abbhagyta az imát és a fő­paphoz fordult: — Mágusok meg csillagok! Csak egy felcicomázott edomita lehet ilyen tudatlan! — Azt hiszi — vágott közbe indulatosan a főpap —, hogy én csillagjós vagyok. — „Mikor jön a Messiás?” — utánozta az udva­roncot. Mikor? Holnap? Holnap­után? Azt gondolja ez a véreng­ző birkatolvaj, hogy a Messiás majd az ő rendelkezésére fog megérkezni. Az öreg bosszúsan hozzátette: — És egyáltalán, mit akar Dá­vid fiától, a megígért Messiás­tól?! Hiszen Dávid sírját kira­bolta! Aztán márvány emlékmű­vet emeltetett, hogy elfelejtsük. Építi a templomot, hogy felejt­sünk, s vele meg nem lehet bízni. Talán Dávid királynak vagy Zo­­robábelnek képzeli magát. — Ha annyit konyítana a Tó­rához, mint egy tízéves gyermek, akkor is tudnia kellene, hogy ezek a dolgok rejtve vannak még a bölcsek előtt is. Ha megjön a Messiás ,akkor úgyis mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, de amíg nem jön, ki tudja a napot és az órát? Az öreg szomorúan válaszolt: — Olyan gyenge most ez a nép, hogy még a Messiás sem tudná győzelemre vezetni. A főpap azonban leintette: — Azok közt légy, akikre át­kot szórnak, nem pedig az átko­­zódók közt. Légy az üldözöttek, nem az üldözők közt. Olvasd az Írást: nincs madár, amelyet annyit üldöznének, mint a ga­lamb, Isten mégis őt választotta, hogy oltárán áldozatul mutassák be. A tulkot üldözi az oroszlán, a juhot a farkas, a kecskét a tigris. S Isten így szól: Ne az ül­dözők közül hozzál nekem áldo­zatot, hanem az üldözöttek közül. Az öreg erre ismét az ablak felé fordult, hogy folytassa az imát. Ahogy kitekintett az éj­szakába, hirtelen fénycsóvát lá­tott feltűnni az égen. A csillag mintha egy pillanatra megállt volna, aztán lassan vándorolt to­vább arra a földre, ahol egykor Júda népe vert sátrat. Az öreg meglepődött. Hirtelen szólni se tudott, aztán erőt vett magán és felkiáltott: — Nézd! Nézd! Ott a csillag! — mutatott izgatottan a helyéről felkelő főpapnak. A főpap kinézett az ablakon, de semmit se látott. Az öreg iz­gatott szavára azonban kelletle­nül kiment a ház tetejére, hogy alaposabban körülnézhessen. Az öreg utána kiáltott: — Mit lá­tsz? A főpap mikor újra visszatért a szobába, csak ennyit mondott: — Dávid király csillaga mindig ragyog a nép felett, s ha eltűnnek a felhők, ott van a jel. Aztán behívta a szolgát és dik­tálni kezdte a királynak szóló levelet: — A Messiás eljöhet egy tel­jesen bűnös korban, s elérkezhet egy teljesen megtisztult világba, de érkezése oly váratlan lesz, mint egy orvul kilőtt nyílvessző találta vagy egy skorpió marása a lepihenő sivatagi vándor sar­kán. Minek ezen tűnődni? A böl­csek megmondták: akik szeretik számolgatni a véget, kilehelik a lelküket. Az Úr nem engedi csak választottéinak, hogy titkaiba be­lepillantsanak. S akik megpillan­tották, hallgatniok kell. Az Is­tennév ott­henn a Szentek Szent­jének falán, de senki sem mond­hatja ki még imáiban sem azt a nevet. A mi tanítónk, Mózes sem mert Isten arcába tekinteni, ho­gyan tekinthetnék én? Kérdésed­re csak maga a Messiás válaszol­hat. Giczy György Karácsonykor is a Megváltót ünnepeljük. Bár figyelmünket leköti a varázsla­tos gyermekarc, igazában mégis azt ünnepeljük, akinek húsvéti tette itt a jászolnál vette kezde­tét. Karácsony a húsvéti testben érik meg s lesz teljessé. Csak ebben a nagy isteni tervkeretben érthető meg az Ige megtestesü­lése és Betlehem üdvtörténeti jelentése, amelyet kiválóan jel­lemez Mécs László: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Az Atya beoltotta az emberiség vadóccá lett törzsöké­be az új élet venyigéjét. Egyszü­lött Fiát, Mihályi Gilbert Puszta Sándor Keresem térdeink helyét mi mindig csak kértünk koldultunk Uram azt óhajtottuk Te hozz ajándékot nekünk sose viszonoztuk, alig alig köszöntük meg akkor is felnagyítva „saját” értékeinket erőfeszítésünk munkánk szorgalmunk kiválóságunk térdig jártunk dúskáltunk a nagy szavakban félvállról vett ígéretekben nagyképű ábrándjainkban sokálarcú hazugságainkban olajozott kompromisszumokban meg gyújtottunk pár gyertyát csillagszórót lóbáltunk néhány karácsonyfaágat de Bölcsödét messze elkerültük de most az Atombomba árnyékában a Neutronbomba tövében keresem térdeink helyét és most mindnyájunk helyett és mindnyájunk nevében Bölcsőd elé teszem megszületett Üdvözítünk egy kisiskolás táskától görnyedt vállait egy munkástestvér felmart tenyerét édesanyák, édesanyám számtalan km-eket nyújt cipőjét egy külvárosi-falusi papfiad szívét Neked­ szentelt hetven évemet s utolsó könyvemet ? V fogadd el Uram! A s szüless meg bennünk újra s ajándékul add magad nekünk! Glória! Leányfalu, ’81 december.

Next