Új Ember, 1983 (39. évfolyam, 1/1905-52/1956. szám)
1983-01-02 / 1. (1905.) szám
Bölcsek jöttek napkeletről Vízkereszt ünnepének evangéliuma (Mt 2,1—12) elbeszéli a napkeleti bölcsek látogatását, akiknek égi jel adta tudtukra a Messiás születését. Érkezésük több, mint Jézus gyermekkorának egy eseménye, mert arra az emberi elutasításra mutat rá, melyet Jézusnak egész életében tapasztalnia kellett: „Tulajdonába jött, de övéi nem ■fogadták be” (Jn 1, 11), ezért Izrael helyére az egyház lép, mely minden népet meghív a Krisztusban megjelent üdvösségre. Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és az újszülött Messiás királyt keresték. Az evangélista nem ad közelebbi felvilágosítást kilétükről, amelyre inkább csak következtethetünk az elbeszélésből. A bölcsek, az eredeti görög szöveg szerint „mágusok”-csillagászok s egyben csillagjósok. Pogányok voltak, akik „napkeletről”, Mezopotámiából érkeztek. Elindulásuk okát és célját tudakozódásuk fedi fel: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.” A csillagban isteni jelet láttak és annak készségesen engedelmeskedve elindultak a Messiás keresésére. Készségükkel éles ellentétben áll az a hatás, melyet kérdezősködésük kivált Jeruzsálemben. „Zavarba jött” Heródes király és vele egész Jeruzsálem. A Messiás eljövetelének híre nem örömujjongás, hanem zavart, félelmet vált ki. A bölcs tudakozódásra Heródes összehívja a nép hivatalos vezetőit, a főpapokat és az írástudókat, akik válaszul Mikeás prófétát idézik: „Te Betlehem, Júda földje, nem vagy olyan kicsi Júda nemzetségei között, hiszen belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” (Mik 5,1) Betlehem Dávid király családjának ősi helye volt. A hivatalos vezetők tanácskozása még jobban aláhúzza: tudomást szereztek a Messiás születéséről, mégsem keresték, pedig Betlehem csak 8 kilométerre feküdt Jeruzsálemtől. Kinyilatkoztatásból szerzett tudomásukból nem született meg az a döntés, amellyel elfogadnák a Messiást. Heródes ezen kívül titokban is tudakozódik a bölcseknél a csillag megjelenése felől. Igazi szándékát a jóindulat látszata mögé rejti: „Menjetek és szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Pedig értesülését vélt vetélytársa meggyilkolására akarja felhasználni. A bölcsek elindulnak a prófétai jövendölés alapján. A csillag újra megjelenik és megerősíti őket, hogy helyes úton járnak. Ennek láttán megörülnek, ellentétben az izgatott Heródes és Jeruzsálem zavarával. Betlehemben megtalálják Jézust, anyjával, Máriával. Az evangélista szűkszavúan, de annál nagyobb nyomatékkal írja: a bölcsek a gyermek előtt „leborultak és hódoltak neki. Majd elővették kincseiket, s ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát.” A környezet egyszerűsége nem zavarja őket. A külső látszat ellenére rendületlenül bíznak a csillag által kapott kinyilatkoztatásban. A történet mélysége és nagyszerűsége éppen abban van, hogy minden körülmény között követik a titokzatos hívást. A történelem nagy pillanata ez. Az idők teljessége elérkezett. A kereszténység előtti emberiség évszázezredek tapogatózása után elérte célját: megtalálta Istentől küldött Üdvözítőjét, és hódol neki. A bölcsek története az egész emberiség válasza, amellyel a Messiás születését fogadja. Félreérthetetlen a felhívás, tegyünk mi is úgy, mint a bölcsek. A jelenet gyorsan véget ér. A bölcsek isteni utasítást kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródeshez, s többé nem szerepelnek az Újszövetségben. Helyükre az egyház lép, amely Jézus Krisztusban megtalálja Messiását és kitart a hűségben. Az evangélium hirdetésével és a népek megtérésével az egyházban folytatódik a bölcsek története. Rózsa Huba Azon a napon, amikor közeledett a szent pillanat, hogy a földre kellett születnie a Világ Megváltójának. Mihály arkangyal, a mennyei seregek fejedelme maga elé szólította alattvalóinak ama csapatát, melynek feladata volt, hogy Krisztus születésének jó hírét hirdesse az emberek között. — Kedveseim — adta ki a rendelkezést —, mihelyst felkel az esti csillag a pusztaság fölött, elindultok Betlehem városába. Lesz már talán éjfél is, mire odaértek. Ne menjetek be a városba, annak egyetlen házába se, hanem — látjátok odakint a mezőn azokat a nyájakat és mellettük azon pásztorokat ?!... — Látjuk, mennyei seregek fejedelme — válaszolták egy hanggal az angyalok —, alig van rajtuk egy-egy rongyocska, igen dideregnek ... — Azokhoz mentek ... Az angyalok egy kicsinykét csodálkoztak. Ám az öröm, hogy megszületőben van a kisded Jézus, minden egyéb gondolatot elfújt belőlük, kavarogva, keveregve szaladni kezdtek, ahogyan a bárányok szoktak futni? Csak egy vékonyka, sószínű hajú angyal állt továbbra is egyhelyben. Pislogott, mint aki rövidlátó s csak azért nem visel pápaszemet, mert akkor azt még nem találták fel. — Te, kedves, miért nem indulsz? — fordult hozzá csodálkozva Mihály arkangyal. — Azon gondolkozom, hogy miért csak a szegény, tudatlan, a pusztában magányosan élő pásztoroknak kell hirdetnünk az örömhírt? Hadd menjek én be Betlehembe, ott is hirdetni a jó hírt. Mihály arkangyal összevonta szemöldökét. Azon volt, hogy erélyesen rászól a sószínű hajú angyalra. De gondolt egyet és odafordult a Szentháromsághoz megkérdezni, mit tegyen ezen okoskodó beosztottjával? Síiért a pásztorok? Írta: Sinkó Ferenc — Hagyd csak, hadd menjen! — hallatszott a szelíd, mégis szívet remegtető, mennydörgő hang a Trónus felől, amely úgy ragyogott, hogy az arkangyal se tekinthetett bele. — Menj tehát — adta tovább a parancsot Mihály arkangyal. Az okoskodó angyal — nem volt szüksége se szárnyra se holmi járműre, máris ott termett Betlehemben. Kiválasztotta a legszebb házat ,amelyben a Dúsgazdag lakott. A Dúsgazdag éppen lakmározott. — Te ki vagy? Hogy kerülsz ide? — ripakodott az angyalra. — Az Úr küldötte vagyok. Nagy örömet hirdetek nektek. Megszületett a Messiás, a világ megváltója. — Hol? kérdezte a Dúsgazdag és csúfondárosan elhúzta a száját, mint aki jó tréfát hall. — Itt Betlehemben. Barmok istállójában. Édesanyja rongyokba pólyázta... — Szegény, kósza bolond. Nem tudod, hogy a Messiásnak fehér lovon kell érkeznie, fényes kísérettel? Arany korona lesz a fején, gyémántok ragyognak köntösén ... Ki engedte be? — fordult szolgáihoz. Senki nem tudta megmondani. — Dobjátok ki! — parancsolta a Dúsgazdag. Mielőtt hozzányúlhattak volna, eltűnt az angyal. A szomszéd házban jelent meg, amely szürke volt és dohszagú. Az írástudó lakott itt. Épp egy vaskos könyvtekercset forgatott. — Ki vagy? Mit akarsz? — kérdezte anélkül, hogy az írásból felemelte volna a szemét. — Nagy örömet hirdetek! Megszületett a Messiás! — Igen, vannak írástudók és bölcsek, akik azt mondják, hogy az írások szerint most kell megszületnie a Megváltónak, mégpedig itt Betlehemben. Én azonban más véleményen vagyok. Szerintem rosszul értelmezik az írásokat!. .. Ülj csak le, majd én megmagyarázom neked. Biztosan igazat adsz nekem. Meg se várta a választ, kezdte kigöngyölni tekercseit. Az angyal egy kis ideig hallgatott. Nem sokáig. — Nem sokra megyek az örömhír hirdetésében, ha itt ragadok — gondolta magában. És eltűnt. Mire az írástudó észrevette, hogy látogatója nincs ott, az már egy harmadik házban jelent meg. Az Elöljáró lakott benne, nagytekintélyű, hivatalos személy, Heródes jóbarátja és bizalmasa. — Ki vagy? — rivallt az angyalra, mielőtt az megszólalhatott volna. — Az Úr küldött, hogy ... — Heródes? — Nem! A Magasságbeli... — Az kicsoda? És mit akar? — Megszületett a Világ Megváltója! .. . — Heródes tud róla? — Nem! — Akkor elküldte Heródeshez. Neki add elő az ügyet, engem nem érdekel.* Tovább nem próbálkozott a sószínű hajú angyal. Innen is eltűnt. Csak egy könnycseppet vitt el a szemében. Egy pillantás alatt a pusztában termett. Épp az angyali énekszó végére érkezett oda. A többiek nem kérdezték, merre, milyen sikerrel és tanulsággal járt. El voltak foglalva a dicsőséggel meg a békességgel. Beállt tehát a sor végére. S az utolsó Áment együtt énekelte a többi angyallal... Hatalom és dicsőség Akinek teljes hatalom adatott, annak szabadságában áll arról le is mondani. Íme Simone Weil gondolata Istennek nem hatalmáról és dicsőségéről, hanem lemondásáról. Ez a valóban szokatlan megfogalmazás nem más, mint egy régi, elfeledett gondolat felélesztése; a filozófusnő itt azt akarja mondani, amit már Szent Pál is előlegezett első korintusi levelében: „Isten gyöngesége pedig erősebb az embereknél.” (1, 25) Mi ez az oktalanság és mi ez a gyöngeség? Miben nyilatkozik meg Istennek nem a hatalma, hanem a lemondása? Ez a lemondás, Simone Weil szerint, kettős: először magában a teremtésben, másodszor a Megtestesülésben mutatkozik meg. Ha ugyanis az anyag kérlelhetetlen mechanizmusára gondolunk — másrészt az értelmes teremtmények szabad akaratára, akkor ez ellenkezik azzal, hogy az Isten „király” képében jelenjék meg a világban! Simone Weil erős kifejezést használ: „inkább koldushoz hasonlít”. Hívja az embert, kéri szeretetét. Megenged katasztrófákat, összeomlásokat Bibó István hagyatékából, szokatlan szerencse folytán, két verselemzés került elő — a Confessio c. folyóirat közölte őket 1979/4. számában — melyek közül az első, József Attila „Négykézláb másztam" c. versének elemzése, pontosan ebbe a tárgykörbe vág. „Négykézláb másztam, álló Istenem / Lenézett rám és nem emelt fel engem. / Ez a szabadság adta értenem / hogy lesz még erő lábra állni bennem.” Íme a beprogramozott szabadság. Az emberi létezés alapfeltétele, hogy az isteni segítség valamiképpen mindenkiben magában rejtőzik — írja Bibó — ki kell verekednünk ezt a szabadságot, hogy lábra tudjunk állni. A keresztény teológia Istent az emberi tulajdonságok felső fokával ruházza fel. Ez alaposan elemezve aligha tartható. A végtelen igazságosság például ütközik a végtelen szeretettel. Ugyanígy vagyunk a predestinációval, s az előrelátó mindentudással is. Isten együttérez velünk, tehát együttérzési lehetőségéhez tartozik, hogy ne legyen mindenható, hogy legyenek nem mindenható helyzetei — lásd a Filippiekhez írt levél „kiüresített” Krisztusát. Ebből fakad az ember szabadsága is, szabadon dönt a maga dolgairól, nincs determinálva. Ahány igazság, anynyi szeretet. „Isten úgy van velem és mellettem, hogy itt hagyott magamra." Dietrich Bonhoeffer, protestáns teológus — még merészebb. „A velünk levő Isten azonos azzal az Istennel, aki elhagy bennünket. A Biblia Isten tehetetlenségéhez és szenvedéséhez irányítja az embert.” (Mk 15, 34) * Csak vázlatosan mutattuk be ezt a szemléletet, mely Isten szerepét csökkenteni látszik, az emberét pedig növeli. Az igazságosság, a szeretet és az emberi szabadság viszonyának nagy teológiai problémájáról van itt szó — írja Bibó István. Ez bővebb elemzést igényelne. Mégis egykét megjegyzés hadd álljon itt. — Úgy érzem, az Evangélium levegője egészen más. Jézus szorosan együtt él az emberrel. Velünk az Isten, az utolsó pillanatig, amikor kézbe vesszük a feszületet. Isten nem kényszerít, de hívja az embert, utána megy, sőt kiált, mint a gyermekre, aki kocsi alá vagy sínek közé fut: „Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk gyűjti szárnya alá a csibéit, de te nem akartad...” (Mt 23, 37) „De te nem akartad”: nem Isten hagy el bennünket, hanem mi őt. Istennel való egyesülésünk a Megtestesülés óta megbonthatatlan. De imádkozni is kell és soha meg nem szűnni. Ő csodálatos egyesülés, társalgás, keveredés! Olvassuk a liturgiában — és Szent Teréz anyánk szerint az a tudat, hogy egy legfőbb Lény, aki azt mondja magáról, hogy ő a Szeretet, itt lakik bent a szívünkben, nappal és éjjel, minden pillanatban: ez a mi előlegezett földi mennyországunk. Szedő László Siklósi János Barsy Irma Fenyőfák Csúcsukon ég a betlehemi csillag, aranyláncot, gyöngyöt aggatnak rájuk, águkon gyertyák virágai nyílnak. Diók csillognak, csengők csengettyűznek, színes üvegmadarak szárnya lebben és csillagszórók szikrái repkednek És zümmögnek és sóhajtoznak a fák, és a jászolyban mosolyog a Gyermek, s a szobákon angyalok szállnak át s együtt ünnepel minden kis család, öröm villan a meggyötört szemekben, s a gond, baj fölolvad a szeretetben. Csillagok Csillag a Föld, csillagon járok csillagköveken, csillagporban, egy fényes, kék csillagon élek s majd csillagföldben nyugszom holtan. Mi volt a legszebb? Betlehemben isteni Kisded, szénaillat... Fölötte tiszta fényözönben ragyog a karácsonyi csillag. Termőág Bálint Sándor feltételezi, hogy a termőág középkori neve a magyarban — kincs, a horvát nyelvben ma is így ismerik. Egyesek szerint a délszláv szokás a magyaroktól származik, de maga az elnevezés tekintetében épp fordított a helyzet... Dunántúlon (elsősorban), valamint szórványosan az ország többi területén a termőágat gerendára függesztik. Személy szerint is láttam még 20—25 évvel ezelőtt Csongrádon gerenda alá helyezett termőágat, ami akkor már általában fenyőág, borókaág volt, de két helyen mogyoróágat díszítettek fel. A termőág a legrégibb tudásfaszimbólum. A kincs szó helységnévként a XIII. századtól ismert az oklevelekből: Cumsudu, Kunchey, Kunchus, Kendes. 1213-ra datálható oklevélben pedig a kincs szó értelme magától értedődően vagyontárgy, érték jelentéstartalommal bír. A gyümölcstermesztésben a termőág termést hozó ágat jelent valójában, de tágabb jelentése a növények (így az élővilág) termékenységére utal. A szeretet külső jele is a karácsonyi ajándék, de nem feltétlenül kincset érő ajándék az ajándék! Az életfa-tudásra motívum a maga egyszerűségében is nagyon szép, sőt szebb a saját készítésű, esetlenebb díszeivel, mint a drága, kész csecsebecséivel. Ez a rivalizáló ajándékozón idegen volt a néptől, a fatörzsbe állított bojtorján, árvalányhaj, mogyoró is ugyanazt idézte-idézhetné. Sajnálatosképpen a fenyőfaállítás szokása egyeduralkodóvá vált, a régebbi szokásokat is elhomályosította. Bár az is igaz, hogy a kutatófeltáró munkának sokat kell tennie, hogy a hajdani népiségünk történeti arculatát felidézhetővé tegye. A fára helyezett alma és dió díszek a termőágra utalnak, vagyis arra a nevezetes édeni fára, amelynek tövében elkövette a balga ember az első vétkét. A termőág a nagy-nagy „helyesbítésnek", a gondviselői áldozatvállalásnak pillanatát idézi, vagyis Jézus születését. "Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, / s ne csak így decemberben.” (Juhász Gyula: Karácsony felé). Surányi Dezső