Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)

1984-01-01 / 1. (1957.) szám

Mária elgondolkodott szavaibon Újév napján, a Boldogságos Szűz Mária istenanyaságának ünnepén az evangélium (Lk 2,16—21) elbeszéli a pásztorok látogatását a betlehemi jászolnál. Az evangélista Mária magatartására hívja fel figyelmünket, és megmutatja, hogy Jézus születésének eseményeiben tanúsított hite és en­gedelmessége Isten iránti teljes odaadásából fakad. Mária példájával minket is felszólít: a betlehemi gyermek üzenetét csak hozzá hasonlóan elmélyült hittel tudjuk megérteni és életté váltani. A pásztoroknak szóló isteni üze­net nemcsak meghirdeti az Üdvözí­tő születését, hanem jelet is ad ne­kik: „Ez lesz a jel. Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyerme­ket." A pásztorok foglalkozását és személyét az Ó- és Újszövetség egyaránt többször tiszteletreméltó­nak mutatja be. Mégis, Jézus korá­ban rossz hírük volt, elsősorban életmódjuk miatt, mert ez lehetet­lenné tette számukra a vallási elő­írások gyakorlatát és a levitikus tisztasági törvények megtartását. Erkölcsileg sem becsülték őket a nyáj körüli lopásaik miatt, s ezért a bíróságnál nem fogadták el tanú­nak őket. Az evangéliumot viszont Jézus a szegényeknek hirdeti, s meghívja Isten országába a bűnö­söket, vámosokat, a gyengéket és hátrányos helyzetben lévőket. Az üdvösség új rendje — „Boldogok vagytok, ti szegények (Lk 6,20) — már Jézus születésénél megnyilatko­zik elsőként a pásztoroknak elhang­zott örömhírben. Ezért jelenlétük a betlehemi jászolnál nem egy kedves epizód bemutatása, hanem üdvtör­téneti jelentőségű. Jézus születésé­­vel Isten új kegyelmi rendje lép életbe. A pásztorok elmennek, hogy meg­győződjenek az adott jelről: „Gyor­san útrakeltek, és megtalálták Má­riát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket Azután, hogy látták őket, azt is elbeszélték, amit nekik a gyermek jelöl mondtak.” (16 v.) Amit találtak, ellentétben állt a kor felfogásával. A kortársak a Messiás ta 1 .-i és dicsőségben történő t etelét írták, aki Isten erejé­­t érkezik az emberiség felett, é­rvényesen megtöri a gonoszság •­ Ehelyett a Gyermeket sze­­ny . . . n és kiszolgáltatottságban ti­ók amely jelszerűen már ■sztus keresztjének kifosztottsá­­s erőtlenségére mutat. Erről­­idja Pál apostol: „A zsidók cso­dajeleket kívánnak, a görögök böl­csességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogá­­nyoknak meg balgaság, a meghívot­taknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége” (1 Kor 1,22—25). A betlehemi Gyermek éppen jel­szerű szegénységében és gyengeségé­ben lett a szegények és gyengék Üd­vözítője. Benne Isten egészen szoli­dáris lett az emberiséggel, de ennek megértéséhez élő hit­ kell, amely a külső látszat mögött felismeri Isten akaratát és szándékát. Erre nyújt nagyszerű prédát Mária, akiről meg­jegyzi az evangélista: „Mária meg emlékezetébe véste szavaikat (a pásztorokét), és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk.” A jelek alapján az ő hite is mélyült és tar­talma gazdagabb lett, hiszen, mint a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „A Boldogságos Szűz szintén a hit za­rándokútját járta” (Hittani rendel­kezés az Egyházról 58). Jézus isten­fiúi valóságának távlata és a meg­váltás módja Mária előtt is fokoza­tosan tárult fel és Fia megdicsőülé­sével jutott el a teljes felismerésig. De ő mindig elmélyülő hittel és Is­ten terve iránti olyan odaadással követte végig Jézus életét, hogy a kereszt botránya sem ingatta meg. A keresztény embernek is töre­kednie kell arra, hogy hite mindig érett megfontolással és Isten akara­tának őszinte keresésével párosul­jon. Csak így lesz képes életét az evangélium szava szerint formálni. Az új esztendő kezdete mindig új remények és tervek elindítása, me­lyekből nem hiányozhat az a szán­dék, hogy 1984-ben hitben közelebb akarunk jutni Isten üzenetéhez, me­lyet Fiának, Jézus Krisztusnak vi­lágba lépésével ajándékozott az em­beriségnek. Rózsa Huba Szent János áldás Nevezetes a lőcsei Szent Jakab templom gótikus szárnyasoltára, hi­szen a négyes képciklus Keresztelő, Alamizsnás, Aranyszájú és az Evan­gelista Szent Jánost ábrázolja. En­nek alapján esetleg úgy tűnhetnek, hogy Szent János apostol gyakori patrocinium. Pedig nem így van. János evangélista az áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek (asztalosok, réz­művesek, gyertyaöntők, szabók, hí­­mezők) patrónusa, a céhek védő­szentje. Egyes kutatók szerint a Já­­nos-tiszteleteknek a pártfogói a pre­montreiek voltak, vagyis a XII. szá­­zadtól Szent János kultusza széles k­örben elterjedt. • Szent János tiszteletével több kó­dexünkben találkozunk; elsőként az Érdy-kódex ismerteti az evangélis­ta történetét. Amíg kevesebb templom patroci­­niuma Szent János, több harangot neveztek el róla. Néhány érdekes példát Bálint Sándor ismertetett az Ünnepi Kalendáriumban. Egyes he­­lyeken pedig miséjén a pusztító vi­harok ellen imádkoztak, hogy a bú­zavetés ne károsodjék. Az evangélista ikonográfiájában a sas és a kehely a leggyakoribb jel. Erről ekként ír Bálint professzor: „János apostol és evangélista, a Je­lenések Könyvének prófétája, az európai, benne a hazai szakrális néphagyománynak egyik legtisztel­tebb és legihletőbb hatású, szinte mítoszi alakja. Szellemének merész­ségét a sas-szimbólum jelképezi.” Pázmány Péter pedig királyi sas­ként említi az evangélistát. A Szent János hagyomány leg­gazdagabban a borszentelés szoká­sában virágzott fel. Bizonyosan a pogány libatio (italáldozat) tovább­élésének eltűnt liturgikus eleme a borszentelés, ami legtovább a házas­ság szentségének kiszolgáltatásában élt, — valójában csak ebben a szá­zadban szűnt meg — de nem a templomba vitt díszes üvegnyi bor, az üveg nyakára helyezett fonott kalács is a közelmúlt és helyenként a mai, holnapi esküvők hangulatos profán eleme. A templomi borszentelésre utal a pécsi misekönyv, vagy a pannon­halmi újbor-áldás. Schommer sze­rint már a premontreiek előtt is megvolt a Szent János áldás szoká­sa. Később a lovagok, majd az egy­szerű nép körében a búcsúzás, az el­válás pillanatait feledtették egy-egy pohár borral. Szinte szórványosan igaz, de az egész országban szentelt borral hin­tették meg a szőlőt, jutott néhol be­lőle a kút vízébe, sőt a hordókba, a pincék falára is. Minden esetben a jámbor gyakorlat bajelhárító szo­kásnak minősíthető. Esetenként a boszorkánykodás, a vajákolás ellen használták. A népi gyógyászatban sem isme­retlen a János-napi bor, ájulás, rosszullét, fogfájás vagy éppen fül­fájás ellen használták, de állatokat is próbáltak vele gyógyítani. Több vidéken a Kárpát-medencé­ben almát szenteltek János napján. Ez a hagyomány megvan a délszlá­­voknál, a csángóknál, székelyeknél egyaránt. A Jánosalma elnevezés megtévesztő, mert valójában a szentiváni almát szokás ennek ne­vezni. A halotti torokon ugyancsak „szerepelt” a jánosbor. A szegedi nemzet Szent János tisztelete azon­ban nagyon szerteágazó. Íme az ál­dás: „Szent János napja van ma, hónap is az lesz, hónapután is az lesz! Szent János áldjon meg mind­nyájunkat! Szent János vére fussa be a mi útjainkat! Szent János ál­dása legyen mi lépésünkön, házun­kon, családunkon, mindenünkön!” Surányi Dezső Hol van a határvonal? — Karl Rahner a súlyos és bocsánatos bűnökről, a gyónás mai gyakorlatáról . A Vatikáni Rádió egyik munkatár­sa nemrég meglátogatta Innsbruck­ban a neves teológust, Karl Rahnert és megkérdezte: a hívek és lelki­­pásztorok számára mit kellene meg­változtatni a keresztény gyakorlat­ban a bocsánatos és halálos bűnök­kel kapcsolatban? Rahner: Ma az emberek kritiku­­sabbak az ilyenfajta kijelentések­kel kapcsolatban, mint pl. ez vagy az a cselekedet súlyos, a megszen­telő kegyelmet elvesztő bűn. Ter­mészetesen vannak ilyen cselekede­tek. Már Pál apostol fölsorol olyan bűnöket, amelyek kizárnak Isten or­szágából. Megmarad azonban a kér­dés: milyen objektív eseményeket kell súlyos bűnnek tekintenünk? Ez nehéz kérdés. Ha egy pap pl. tuda­tosan, hanyagságból egyszer nem mondja el a breviáriumot, vagy egy hívő vasárnap pusztán kényelem­szeretetből nem vesz részt a szent­misén, korábban a moralisták erre azt mondták, hogy halálos bűnt kö­vetett el. Ma általában óvatosabban ítéljük meg ezeket a dolgokat, jól­lehet tudjuk, hogy mindezek önma­gukban súlyos bűnök volnának, még akkor is, ha tárgyuknál fogva nem tartoznak közvetlenül a hit vagy a vallás körébe. Kérdés: Még ha önmagában véve súlyos kérdésről van is szó, mikor állíthatjuk azt konkrét esetben, hogy valakinek halálos bűne van? Rahner: A modern mélylélektan, a társas viselkedés lélektana és ha­sonlók, feljogosítanak minket arra — anélkül, hogy laza lelkiismere­tűvé válnánk —, hogy elismerjük, sok olyan körülmény adódik, amely­ben szubjektíve nem számít súlyos bűnnek sok minden. Ha pl. az önma­gában súlyos cselekmény elkövetője nem lát világosan, vagy nem ren­delkezik az akarat kellő szabadsá­gával. Ezenkívül sokféle vélemény foroghat közkézen egy adott társa­dalomban, amelyek az egyház ob­jektív tanításának ellentmondanak. Ugyanakkor ez a konkrét, emberi környezet magától értetődőnek és normálisnak tűnhet az egyén szá­mára. Épp ezért, ha jóhiszeműen követi a közvéleményt, lehetséges, hogy szubjektíve nem vétkezik. A II. Vatikáni Zsinat is számol olyan emberekkel, akik úgy vélik, hogy Isten létét tagadniuk kell, és ugyan­akkor lelkiismeretük szavához hű­ségesek maradnak. Ugyanezt el­mondhatjuk más, súlyosan kötelező erkölcsi törvényekkel kapcsolatban is. Kérdés: Egyénileg sokszor nehéz határozott választóvonalat húzni a bűn és a nem bűn közé az ilyen esetekben. Éppen ezért homályban marad annak a kérdésnek eldöntése is, mikor kötelező a gyónás? Rahner: Ma is biztosan állítható, hogy ha egy ember, egy katolikus hivő, aki objektíve és szubjektíve súlyosan vétkezett, az köteles alá­vetni magát az egyház ítélkező el­járásának, amelyben egyénileg vá­dolja önmagát. Ugyanakkor végső soron csak az egyén lelkiismerete döntheti el, hogy mikor, miben kö­vetett el szubjektíve is halálos bűnt. Épp ezért az egyháznak az egyének lelkiismereti megítélésére kell bíz­nia annak eldöntését, hogy adott esetben kötelesek-e erre a szentségi gyónásra vagy sem. Természetesen egy jó keresztény hívő nem egy­könnyen fogja kijelenteni, hogy sem­mi elszámolnivalója nincs az Isten­nel. Hanem inkább arra fog hajlani, hogy életének különböző területeire vonatkozóan ún. ájtatossági gyóná­sokat végezzen, amelyekben olyan bűnökkel vádolja magát, amelyek nem szakították meg Istennel való kapcsolatát. Kérdés: Az egyház kötelezi az évi, rendszerint húsvéti gyónásra azokat is, akik a legjobb tudomásuk sze­rint súlyos bűn nélkül vannak? Rahner: Ebből a szempontból ter­mészetesen egy, a gyónás gyakor­latát érintő nehézséggel állunk szemben. Mivel régebben nemigen vették figyelembe az objektíve és szubjektíve súlyos bűn közötti kü­lönbségtételt, az volt az elfogadott álláspont az általános vallásos élet számára, hogy évente egyszer vagy néhányszor meg kell vallanunk bű­neinket a gyóntató pap előtt. Mivel a bűn mai teológiája súlyosabb kér­déseket is lát, mint korábban, el­mondhatjuk, hogy tárgyilagosan néz­ve több alapja van annak, hogy a hívek lassan megváltoztatják gyó­­nási szokásaikat. Ritkábban gyón­nak, és ez nem kívánatos változás a keresztény életvitelben. Ugyan­akkor nem lehet egyszerűen a régi gyakorlatot visszaerőltetni azzal, hogy hangoztatjuk: kötelező súlyos bűneinket megvallani az egyéni gyónásban. Mintha ezek a bűnök maguktól értetődően hozzá tartoz­nának egy átlagos, jó keresztény életéhez. Kérdés: Mit tartana a legközvet­lenebb feladatnak a lelkipásztorok számára? Mit tegyenek az előállt új helyzetben? Rahner: A gyakorló­­keresztények számára meg kell magyarázni, hogy mi a gyónás szentségének lényege és haszna. Igenis, fel lehet sorolni érveket a gyónás mellett, de a lelki­­pásztor nem veheti könnyedén eze­ket a szempontokat, hanem megér­téssel kell közelednie a hívek véle­ményéhez, hogy belássa, még egy ún. ájtatossági gyónás is hasznos, üdvösségünkre szolgáló gyakorlat, és erkölcsi fejlődésünk számára jelen­tős szolgálatot tehet.­­ Karl Rahner nyilatkozott a V­ati­­káni Rádió munkatársának magyar­­országi élményeiről is. A rádió ösz­­szefoglalója szerint a professzor nagy elismeréssel szólt az új lelki­­gyakorlatos ház munkájáról, és azt is megemlítette, hogy februárban újra Budapestre látogat, a Magyar Tudományos Akadémia meghívásá­ra, ahol a keresztény-marxista párbeszéden vesz részt. FÁBIÁN GYÖRGY: Csak kimért másodperc Most is láthatatlanul vibrál bennem, most is a fény megáldott horoszkópja, tisztaság-szelíden mint a hó. Igaz, megigéz tükör-oldal, de vajon ez az arcom, tinektek valóság­sejtető, igazi? Mit érek a kimondatlan szóval? Túl, túl a feledés határán hol gyapjakat izzad a kő s bárány-szóval beszél a márvány ezüst titok dörül, hiszen ez 6! De csak kiméri másodperc, mely jön, kép-suta allűr — hogy megmásíthassa arcodat a jégpáncélos bűn. S később, alig egy napja csak, sugaraid havas láncolatának, és a sziklák vért izzadnak s engem behelyettesít a bánat. Ajánlásod, gyalcsos napom, hitelt érdemlő az életemben. De mert elhiszed agancs-titkaim, szarvasom vagy — érdemleges hit. Úi­tíLl A megtestesült Ige dicsősége — Ratzinger bíboros a szent zenéről — A karácsonyi ünnepkörben többet éneklünk, s az orgona muzsikáját is szívesebben hallgatjuk, mint más­kor. Mégis fölvetődik a kérdés: az egyházi zene, a liturgikus ének csak az ünnep hangulatát hivatott szol­gálni, vagy annak lényegi eleme? J. Ratzinger bíboros ad erre vá­laszt egyik utóbbi tanulmányában. Az egyházi zene nehéz helyzetbe került — írja többek közt — a mű­vészeteket érintő általános válságon túl egy új nézet miatt, amely a li­turgiát kizárólag hasznossági szem­pontból közelíti meg, s kultikus jel­legét akarja kiküszöbölni a „közös­ségi étkezés” túlhangsúlyozásával. A zsinat által előírt „tevékeny részvé­telt” ez úgy véli elérni, ha az összes résztvevő tevékenységét lehetőleg azonos szintre hozza. Következés­képpen az ünnepélyes egyházi zené­ből legföljebb a közösségi ének ma­radhat meg, de nem művészi értéke, hanem csupán hasznossága, a közös­ségi érzést fölkeltő hatása miatt. Régi feszültség létezik a lelkipász­tor gyakorlati jellegű megfontolásai és a művész sajátos törekvései kö­zött. Ám ez feloldható, ha nem fe­lejtjük el: a liturgia a közösségi cse­lekvésen túl ünnep, s mint ilyen, az öröm feltörésekor joggal kéri a mű­vészet átformáló erejének segítsé­gét. „A liturgia ezért a művészet születésének igazi helye, a művészet önmagát a liturgia szolgálatába ál­lítva, abból állandóan újjászületik.” A képrombolás kora (VII—VIII. sz.) óta a művészetellenes irányzat időnként visszatér, s a jelen prob­lémái részben ebből forrásoznak. Miért gondolják ma is egyesek, hogy az igazi keresztény fölfogás művé­szetellenes ? Jézus a próféták vonalában állva bírálta az ószövetségi kultuszt. Az új nézet hívei ebből arra következ­tetnek, hogy Jézus nem fogadott el semmi „szent” jellegűt, csak közna­pit. A kultusz, a papság megjelenése az egyházban visszatérés a Jézus előtti korba. Ezért a liturgia „ünnep” voltát, s a vele járó „szent” zenét meg kell szüntetni. Az istentisztele­ten mindennek úgy kell történnie, mint a mindennapokban, s így leg­följebb a „profán” zene fogadható el. Erre az érvelésre Ratzinger így felel: „Az ősegyház nem ismert ilyen gondolatokat. Az újszövetségi leve­lek már nagyon gazdag, és egyálta­lán nem profán istentiszteletről ta­núskodnak. A zsoltárokat tovább éneklik, de himnuszokkal kiegészít­ve. A keresztény istentisztelet a kez­detektől fogva élesen elvált a min­dennapoktól; jellemzője, hogy a költői-zenei nyelv új formáit keresi teológiai megfontolásból. A zsidóság a templom lerombolása után is azt hitte, hogy Isten dicsősége egyedül csak ott van jelen. A keresztények ezzel ellentétben hiszik, hogy Isten dicsősége többé nincs a templomba zárva, hiszen annak függönye ketté­hasadt Jézus halála pillanatában, hanem ezentúl ott van, ahol Krisz­tus: az égben, és az E3 nevében ösz­­szegyűlt egyházban, így ég és föld egyaránt visszhangozza a dicséret énekét. A zsidóság zsinagógiai isten­tisztelete a beszédre épít. Aki az egyház tevékenységét a liturgiában erre a formára akarná korlátozni, elvágja a Krisztushoz vezető utat. Mivel az egyház számára az egész világmindenség »a templom«, az egész kozmoszt énekre kell »biztat­ni«. Nem véletlen, hogy a középkori zeneelméletek először mindig a szfé­rák harmóniáját említik. Mintha az egyház dicsérete a kozmosz harmó­niájával kelne versenyre, hogy az Urat dicsérje .. „A művészi igényű egyházi ének és zene nem ellenkezik a liturgia lényegével, hanem a Jézus Krisztus egyetemes dicsőségébe vetett hit szükséges kifejező formája. Az egy­ház liturgiájának fontos feladata, hogy felfogja a világmindenség di­cséretét, s azt visszhangozza. Az or­gona is ezt szolgálja. A liturgia lé­nyegéhez tartozik a kozmosz »transz­ponálása«, lelkibbé tétele a dicsé­ret énekében, amely azt fölszabadít­ja, humanizálja, emberivé teszi. A művészet adta lehetőségekre ezért van szüksége a liturgiának, hogy a kozmosz harmóniáját, zenéjét átala­kítsa a testté lett Ige dicsőségére játszott, énekelt emberi zenévé. Ez természetesen szigorúbb szabályok­nak van alávetve, mint a minden­napok muzsikája. Az Igét kell, hogy szolgálja, a Lélek vezetésével. Ha az egyházi zene ellenáll a rá leselkedő kísértéseknek és támadá­soknak, betölti feladatát: az embe­reket bevezeti a megtestesült Ige dicsőségét éneklő kozmosz harmó­niájába, illetve annak zenéje ott lesz az emberek énekében. Most még a betlehemi csillag is énekel, nem csu­pán a hangulat kedvéért, hanem mert ez is a liturgikus ünnep lénye­géhez tartozik.”

Next