Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)
1984-01-01 / 1. (1957.) szám
Mária elgondolkodott szavaibon Újév napján, a Boldogságos Szűz Mária istenanyaságának ünnepén az evangélium (Lk 2,16—21) elbeszéli a pásztorok látogatását a betlehemi jászolnál. Az evangélista Mária magatartására hívja fel figyelmünket, és megmutatja, hogy Jézus születésének eseményeiben tanúsított hite és engedelmessége Isten iránti teljes odaadásából fakad. Mária példájával minket is felszólít: a betlehemi gyermek üzenetét csak hozzá hasonlóan elmélyült hittel tudjuk megérteni és életté váltani. A pásztoroknak szóló isteni üzenet nemcsak meghirdeti az Üdvözítő születését, hanem jelet is ad nekik: „Ez lesz a jel. Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket." A pásztorok foglalkozását és személyét az Ó- és Újszövetség egyaránt többször tiszteletreméltónak mutatja be. Mégis, Jézus korában rossz hírük volt, elsősorban életmódjuk miatt, mert ez lehetetlenné tette számukra a vallási előírások gyakorlatát és a levitikus tisztasági törvények megtartását. Erkölcsileg sem becsülték őket a nyáj körüli lopásaik miatt, s ezért a bíróságnál nem fogadták el tanúnak őket. Az evangéliumot viszont Jézus a szegényeknek hirdeti, s meghívja Isten országába a bűnösöket, vámosokat, a gyengéket és hátrányos helyzetben lévőket. Az üdvösség új rendje — „Boldogok vagytok, ti szegények (Lk 6,20) — már Jézus születésénél megnyilatkozik elsőként a pásztoroknak elhangzott örömhírben. Ezért jelenlétük a betlehemi jászolnál nem egy kedves epizód bemutatása, hanem üdvtörténeti jelentőségű. Jézus születésével Isten új kegyelmi rendje lép életbe. A pásztorok elmennek, hogy meggyőződjenek az adott jelről: „Gyorsan útrakeltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket Azután, hogy látták őket, azt is elbeszélték, amit nekik a gyermek jelöl mondtak.” (16 v.) Amit találtak, ellentétben állt a kor felfogásával. A kortársak a Messiás ta 1 .-i és dicsőségben történő t etelét írták, aki Isten erejét érkezik az emberiség felett, érvényesen megtöri a gonoszság • Ehelyett a Gyermeket szeny . . . n és kiszolgáltatottságban tiók amely jelszerűen már ■sztus keresztjének kifosztottsás erőtlenségére mutat. Errőlidja Pál apostol: „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége” (1 Kor 1,22—25). A betlehemi Gyermek éppen jelszerű szegénységében és gyengeségében lett a szegények és gyengék Üdvözítője. Benne Isten egészen szolidáris lett az emberiséggel, de ennek megértéséhez élő hit kell, amely a külső látszat mögött felismeri Isten akaratát és szándékát. Erre nyújt nagyszerű prédát Mária, akiről megjegyzi az evangélista: „Mária meg emlékezetébe véste szavaikat (a pásztorokét), és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk.” A jelek alapján az ő hite is mélyült és tartalma gazdagabb lett, hiszen, mint a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „A Boldogságos Szűz szintén a hit zarándokútját járta” (Hittani rendelkezés az Egyházról 58). Jézus istenfiúi valóságának távlata és a megváltás módja Mária előtt is fokozatosan tárult fel és Fia megdicsőülésével jutott el a teljes felismerésig. De ő mindig elmélyülő hittel és Isten terve iránti olyan odaadással követte végig Jézus életét, hogy a kereszt botránya sem ingatta meg. A keresztény embernek is törekednie kell arra, hogy hite mindig érett megfontolással és Isten akaratának őszinte keresésével párosuljon. Csak így lesz képes életét az evangélium szava szerint formálni. Az új esztendő kezdete mindig új remények és tervek elindítása, melyekből nem hiányozhat az a szándék, hogy 1984-ben hitben közelebb akarunk jutni Isten üzenetéhez, melyet Fiának, Jézus Krisztusnak világba lépésével ajándékozott az emberiségnek. Rózsa Huba Szent János áldás Nevezetes a lőcsei Szent Jakab templom gótikus szárnyasoltára, hiszen a négyes képciklus Keresztelő, Alamizsnás, Aranyszájú és az Evangelista Szent Jánost ábrázolja. Ennek alapján esetleg úgy tűnhetnek, hogy Szent János apostol gyakori patrocinium. Pedig nem így van. János evangélista az áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek (asztalosok, rézművesek, gyertyaöntők, szabók, hímezők) patrónusa, a céhek védőszentje. Egyes kutatók szerint a János-tiszteleteknek a pártfogói a premontreiek voltak, vagyis a XII. századtól Szent János kultusza széles körben elterjedt. • Szent János tiszteletével több kódexünkben találkozunk; elsőként az Érdy-kódex ismerteti az evangélista történetét. Amíg kevesebb templom patrociniuma Szent János, több harangot neveztek el róla. Néhány érdekes példát Bálint Sándor ismertetett az Ünnepi Kalendáriumban. Egyes helyeken pedig miséjén a pusztító viharok ellen imádkoztak, hogy a búzavetés ne károsodjék. Az evangélista ikonográfiájában a sas és a kehely a leggyakoribb jel. Erről ekként ír Bálint professzor: „János apostol és evangélista, a Jelenések Könyvének prófétája, az európai, benne a hazai szakrális néphagyománynak egyik legtiszteltebb és legihletőbb hatású, szinte mítoszi alakja. Szellemének merészségét a sas-szimbólum jelképezi.” Pázmány Péter pedig királyi sasként említi az evangélistát. A Szent János hagyomány leggazdagabban a borszentelés szokásában virágzott fel. Bizonyosan a pogány libatio (italáldozat) továbbélésének eltűnt liturgikus eleme a borszentelés, ami legtovább a házasság szentségének kiszolgáltatásában élt, — valójában csak ebben a században szűnt meg — de nem a templomba vitt díszes üvegnyi bor, az üveg nyakára helyezett fonott kalács is a közelmúlt és helyenként a mai, holnapi esküvők hangulatos profán eleme. A templomi borszentelésre utal a pécsi misekönyv, vagy a pannonhalmi újbor-áldás. Schommer szerint már a premontreiek előtt is megvolt a Szent János áldás szokása. Később a lovagok, majd az egyszerű nép körében a búcsúzás, az elválás pillanatait feledtették egy-egy pohár borral. Szinte szórványosan igaz, de az egész országban szentelt borral hintették meg a szőlőt, jutott néhol belőle a kút vízébe, sőt a hordókba, a pincék falára is. Minden esetben a jámbor gyakorlat bajelhárító szokásnak minősíthető. Esetenként a boszorkánykodás, a vajákolás ellen használták. A népi gyógyászatban sem ismeretlen a János-napi bor, ájulás, rosszullét, fogfájás vagy éppen fülfájás ellen használták, de állatokat is próbáltak vele gyógyítani. Több vidéken a Kárpát-medencében almát szenteltek János napján. Ez a hagyomány megvan a délszlávoknál, a csángóknál, székelyeknél egyaránt. A Jánosalma elnevezés megtévesztő, mert valójában a szentiváni almát szokás ennek nevezni. A halotti torokon ugyancsak „szerepelt” a jánosbor. A szegedi nemzet Szent János tisztelete azonban nagyon szerteágazó. Íme az áldás: „Szent János napja van ma, hónap is az lesz, hónapután is az lesz! Szent János áldjon meg mindnyájunkat! Szent János vére fussa be a mi útjainkat! Szent János áldása legyen mi lépésünkön, házunkon, családunkon, mindenünkön!” Surányi Dezső Hol van a határvonal? — Karl Rahner a súlyos és bocsánatos bűnökről, a gyónás mai gyakorlatáról . A Vatikáni Rádió egyik munkatársa nemrég meglátogatta Innsbruckban a neves teológust, Karl Rahnert és megkérdezte: a hívek és lelkipásztorok számára mit kellene megváltoztatni a keresztény gyakorlatban a bocsánatos és halálos bűnökkel kapcsolatban? Rahner: Ma az emberek kritikusabbak az ilyenfajta kijelentésekkel kapcsolatban, mint pl. ez vagy az a cselekedet súlyos, a megszentelő kegyelmet elvesztő bűn. Természetesen vannak ilyen cselekedetek. Már Pál apostol fölsorol olyan bűnöket, amelyek kizárnak Isten országából. Megmarad azonban a kérdés: milyen objektív eseményeket kell súlyos bűnnek tekintenünk? Ez nehéz kérdés. Ha egy pap pl. tudatosan, hanyagságból egyszer nem mondja el a breviáriumot, vagy egy hívő vasárnap pusztán kényelemszeretetből nem vesz részt a szentmisén, korábban a moralisták erre azt mondták, hogy halálos bűnt követett el. Ma általában óvatosabban ítéljük meg ezeket a dolgokat, jóllehet tudjuk, hogy mindezek önmagukban súlyos bűnök volnának, még akkor is, ha tárgyuknál fogva nem tartoznak közvetlenül a hit vagy a vallás körébe. Kérdés: Még ha önmagában véve súlyos kérdésről van is szó, mikor állíthatjuk azt konkrét esetben, hogy valakinek halálos bűne van? Rahner: A modern mélylélektan, a társas viselkedés lélektana és hasonlók, feljogosítanak minket arra — anélkül, hogy laza lelkiismeretűvé válnánk —, hogy elismerjük, sok olyan körülmény adódik, amelyben szubjektíve nem számít súlyos bűnnek sok minden. Ha pl. az önmagában súlyos cselekmény elkövetője nem lát világosan, vagy nem rendelkezik az akarat kellő szabadságával. Ezenkívül sokféle vélemény foroghat közkézen egy adott társadalomban, amelyek az egyház objektív tanításának ellentmondanak. Ugyanakkor ez a konkrét, emberi környezet magától értetődőnek és normálisnak tűnhet az egyén számára. Épp ezért, ha jóhiszeműen követi a közvéleményt, lehetséges, hogy szubjektíve nem vétkezik. A II. Vatikáni Zsinat is számol olyan emberekkel, akik úgy vélik, hogy Isten létét tagadniuk kell, és ugyanakkor lelkiismeretük szavához hűségesek maradnak. Ugyanezt elmondhatjuk más, súlyosan kötelező erkölcsi törvényekkel kapcsolatban is. Kérdés: Egyénileg sokszor nehéz határozott választóvonalat húzni a bűn és a nem bűn közé az ilyen esetekben. Éppen ezért homályban marad annak a kérdésnek eldöntése is, mikor kötelező a gyónás? Rahner: Ma is biztosan állítható, hogy ha egy ember, egy katolikus hivő, aki objektíve és szubjektíve súlyosan vétkezett, az köteles alávetni magát az egyház ítélkező eljárásának, amelyben egyénileg vádolja önmagát. Ugyanakkor végső soron csak az egyén lelkiismerete döntheti el, hogy mikor, miben követett el szubjektíve is halálos bűnt. Épp ezért az egyháznak az egyének lelkiismereti megítélésére kell bíznia annak eldöntését, hogy adott esetben kötelesek-e erre a szentségi gyónásra vagy sem. Természetesen egy jó keresztény hívő nem egykönnyen fogja kijelenteni, hogy semmi elszámolnivalója nincs az Istennel. Hanem inkább arra fog hajlani, hogy életének különböző területeire vonatkozóan ún. ájtatossági gyónásokat végezzen, amelyekben olyan bűnökkel vádolja magát, amelyek nem szakították meg Istennel való kapcsolatát. Kérdés: Az egyház kötelezi az évi, rendszerint húsvéti gyónásra azokat is, akik a legjobb tudomásuk szerint súlyos bűn nélkül vannak? Rahner: Ebből a szempontból természetesen egy, a gyónás gyakorlatát érintő nehézséggel állunk szemben. Mivel régebben nemigen vették figyelembe az objektíve és szubjektíve súlyos bűn közötti különbségtételt, az volt az elfogadott álláspont az általános vallásos élet számára, hogy évente egyszer vagy néhányszor meg kell vallanunk bűneinket a gyóntató pap előtt. Mivel a bűn mai teológiája súlyosabb kérdéseket is lát, mint korábban, elmondhatjuk, hogy tárgyilagosan nézve több alapja van annak, hogy a hívek lassan megváltoztatják gyónási szokásaikat. Ritkábban gyónnak, és ez nem kívánatos változás a keresztény életvitelben. Ugyanakkor nem lehet egyszerűen a régi gyakorlatot visszaerőltetni azzal, hogy hangoztatjuk: kötelező súlyos bűneinket megvallani az egyéni gyónásban. Mintha ezek a bűnök maguktól értetődően hozzá tartoznának egy átlagos, jó keresztény életéhez. Kérdés: Mit tartana a legközvetlenebb feladatnak a lelkipásztorok számára? Mit tegyenek az előállt új helyzetben? Rahner: A gyakorlókeresztények számára meg kell magyarázni, hogy mi a gyónás szentségének lényege és haszna. Igenis, fel lehet sorolni érveket a gyónás mellett, de a lelkipásztor nem veheti könnyedén ezeket a szempontokat, hanem megértéssel kell közelednie a hívek véleményéhez, hogy belássa, még egy ún. ájtatossági gyónás is hasznos, üdvösségünkre szolgáló gyakorlat, és erkölcsi fejlődésünk számára jelentős szolgálatot tehet. Karl Rahner nyilatkozott a Vatikáni Rádió munkatársának magyarországi élményeiről is. A rádió öszszefoglalója szerint a professzor nagy elismeréssel szólt az új lelkigyakorlatos ház munkájáról, és azt is megemlítette, hogy februárban újra Budapestre látogat, a Magyar Tudományos Akadémia meghívására, ahol a keresztény-marxista párbeszéden vesz részt. FÁBIÁN GYÖRGY: Csak kimért másodperc Most is láthatatlanul vibrál bennem, most is a fény megáldott horoszkópja, tisztaság-szelíden mint a hó. Igaz, megigéz tükör-oldal, de vajon ez az arcom, tinektek valóságsejtető, igazi? Mit érek a kimondatlan szóval? Túl, túl a feledés határán hol gyapjakat izzad a kő s bárány-szóval beszél a márvány ezüst titok dörül, hiszen ez 6! De csak kiméri másodperc, mely jön, kép-suta allűr — hogy megmásíthassa arcodat a jégpáncélos bűn. S később, alig egy napja csak, sugaraid havas láncolatának, és a sziklák vért izzadnak s engem behelyettesít a bánat. Ajánlásod, gyalcsos napom, hitelt érdemlő az életemben. De mert elhiszed agancs-titkaim, szarvasom vagy — érdemleges hit. ÚitíLl A megtestesült Ige dicsősége — Ratzinger bíboros a szent zenéről — A karácsonyi ünnepkörben többet éneklünk, s az orgona muzsikáját is szívesebben hallgatjuk, mint máskor. Mégis fölvetődik a kérdés: az egyházi zene, a liturgikus ének csak az ünnep hangulatát hivatott szolgálni, vagy annak lényegi eleme? J. Ratzinger bíboros ad erre választ egyik utóbbi tanulmányában. Az egyházi zene nehéz helyzetbe került — írja többek közt — a művészeteket érintő általános válságon túl egy új nézet miatt, amely a liturgiát kizárólag hasznossági szempontból közelíti meg, s kultikus jellegét akarja kiküszöbölni a „közösségi étkezés” túlhangsúlyozásával. A zsinat által előírt „tevékeny részvételt” ez úgy véli elérni, ha az összes résztvevő tevékenységét lehetőleg azonos szintre hozza. Következésképpen az ünnepélyes egyházi zenéből legföljebb a közösségi ének maradhat meg, de nem művészi értéke, hanem csupán hasznossága, a közösségi érzést fölkeltő hatása miatt. Régi feszültség létezik a lelkipásztor gyakorlati jellegű megfontolásai és a művész sajátos törekvései között. Ám ez feloldható, ha nem felejtjük el: a liturgia a közösségi cselekvésen túl ünnep, s mint ilyen, az öröm feltörésekor joggal kéri a művészet átformáló erejének segítségét. „A liturgia ezért a művészet születésének igazi helye, a művészet önmagát a liturgia szolgálatába állítva, abból állandóan újjászületik.” A képrombolás kora (VII—VIII. sz.) óta a művészetellenes irányzat időnként visszatér, s a jelen problémái részben ebből forrásoznak. Miért gondolják ma is egyesek, hogy az igazi keresztény fölfogás művészetellenes ? Jézus a próféták vonalában állva bírálta az ószövetségi kultuszt. Az új nézet hívei ebből arra következtetnek, hogy Jézus nem fogadott el semmi „szent” jellegűt, csak köznapit. A kultusz, a papság megjelenése az egyházban visszatérés a Jézus előtti korba. Ezért a liturgia „ünnep” voltát, s a vele járó „szent” zenét meg kell szüntetni. Az istentiszteleten mindennek úgy kell történnie, mint a mindennapokban, s így legföljebb a „profán” zene fogadható el. Erre az érvelésre Ratzinger így felel: „Az ősegyház nem ismert ilyen gondolatokat. Az újszövetségi levelek már nagyon gazdag, és egyáltalán nem profán istentiszteletről tanúskodnak. A zsoltárokat tovább éneklik, de himnuszokkal kiegészítve. A keresztény istentisztelet a kezdetektől fogva élesen elvált a mindennapoktól; jellemzője, hogy a költői-zenei nyelv új formáit keresi teológiai megfontolásból. A zsidóság a templom lerombolása után is azt hitte, hogy Isten dicsősége egyedül csak ott van jelen. A keresztények ezzel ellentétben hiszik, hogy Isten dicsősége többé nincs a templomba zárva, hiszen annak függönye kettéhasadt Jézus halála pillanatában, hanem ezentúl ott van, ahol Krisztus: az égben, és az E3 nevében öszszegyűlt egyházban, így ég és föld egyaránt visszhangozza a dicséret énekét. A zsidóság zsinagógiai istentisztelete a beszédre épít. Aki az egyház tevékenységét a liturgiában erre a formára akarná korlátozni, elvágja a Krisztushoz vezető utat. Mivel az egyház számára az egész világmindenség »a templom«, az egész kozmoszt énekre kell »biztatni«. Nem véletlen, hogy a középkori zeneelméletek először mindig a szférák harmóniáját említik. Mintha az egyház dicsérete a kozmosz harmóniájával kelne versenyre, hogy az Urat dicsérje .. „A művészi igényű egyházi ének és zene nem ellenkezik a liturgia lényegével, hanem a Jézus Krisztus egyetemes dicsőségébe vetett hit szükséges kifejező formája. Az egyház liturgiájának fontos feladata, hogy felfogja a világmindenség dicséretét, s azt visszhangozza. Az orgona is ezt szolgálja. A liturgia lényegéhez tartozik a kozmosz »transzponálása«, lelkibbé tétele a dicséret énekében, amely azt fölszabadítja, humanizálja, emberivé teszi. A művészet adta lehetőségekre ezért van szüksége a liturgiának, hogy a kozmosz harmóniáját, zenéjét átalakítsa a testté lett Ige dicsőségére játszott, énekelt emberi zenévé. Ez természetesen szigorúbb szabályoknak van alávetve, mint a mindennapok muzsikája. Az Igét kell, hogy szolgálja, a Lélek vezetésével. Ha az egyházi zene ellenáll a rá leselkedő kísértéseknek és támadásoknak, betölti feladatát: az embereket bevezeti a megtestesült Ige dicsőségét éneklő kozmosz harmóniájába, illetve annak zenéje ott lesz az emberek énekében. Most még a betlehemi csillag is énekel, nem csupán a hangulat kedvéért, hanem mert ez is a liturgikus ünnep lényegéhez tartozik.”