Új Ember, 1985 (41. évfolyam, 1/2010-52/2061. szám)
1985-01-06 / 1. (2010.) szám
FIGYELŐ tankred Dorst: Merlin (Vígszínház) Az Arthur-mondakör kelta eredetű prózai és verses elbeszélésciklus. Ki ne hallotta volna Grál, Tristán, Parzival nevét? Tankred Dorst a koraközépkori történethez nyúlt vissza könyvdrámája megírásakor. Művének csak részletei férnek bele a Vígszínház mostani előadásába, amit Valló Péter és Horvai István közösen állított színpadra. Jó pár éve, tulajdonképpen az Operett című Gombrovicz darab emlékezetes bemutatója óta várják sokan, hogy a szolid színház helyett jöjjön végre valami más. Szolid színháznak nevezem azt a játékstílust és felfogást, amelyben nem történik semmi, vagy ha történik, az szolidan, nehogy meglebbenjen tőle finoman vasalt színházi zakónk szárnya. A Merlin, avagy a puszta ország nem hagy magunkra a nézőtéren mondván, ha akarod, hát nézz a színpadra, vagy ha úgy tetszik, piszkáld a körmödet. A rentdezés olykor zökken, máskor a gyakoribb színházba járó elmúlt előadások fogásait érzi visszaköszönni — mint például a bochumiak pantomimes mozgását —, de legalább örülhetünk, hogy a szalonszínjátszás mellett ilyesmi is színre kerül. Örömünket igazából azonban Garas Dezső remek játéka okozza. Régen láttunk színészt ekkora élvezettel játszani, létezni a színpadon. Merlin, azaz Garas abszolút főszereplő, s ő kapta Tankred Dorsttól a megtiszteltetést, hogy a történelembe olykor, a színpad széléről beleszólhasson az ember. e. i. Udvardi Erzsébet kiállítása (Vigadó Galéria) Udvardi Erzsébet kiállítása a tél egyik kiemelkedő eseményének ígérkezik. A tárlat anyaga kettősséget hordoz magában. Egyik részében a téli és tavaszi Badacsonyt, Balatonkörnyéket örökíti meg a festő. A tél ezüst-fehér, s a tavasz pasztell színei elénk varázsolják a táj egyedi hangulatát. Fenséges nyugalom jellemzi ezeket a képeket. A művész tapasztalatokkal teljes, letisztult látásmódja tükröződik rajtuk. A kiállítás másik fele szervesen illeszkedik a természeti tárgyú képekhez, noha témájában és színeiben különbözik is attól. Míg a tájképeket a természet szeretete, addig a bibliai témájú alkotásokat az emberek iránti szeretet hatja át. Az előbbiekre a megfigyelés művészi tükörzése jellemző, az utóbbira az érzelmek tolmácsolása. Az „Utolsó vacsora I—II.”, amely a badacsonytomaji templom oltárképének a vázlata s a „Mária oltárkép”, melegbarna, arany, sötét és világoskék színeivel a téma mély átéléséről tanúskodik. Bensőséges, meghitt hangulat uralkodik ezeken az alkotásokon. Ez érezhető „Az én országom nem evilágból való” című képen is, amely lenyűgözően átgondolt és egységes tabló, s kiválóan érvényesülnek rajta a színhatások. Udvardi Erzsébet tárlatát átfogóan a „Karácsony" címet viselő alkotással jellemezhetjük: ajándék — szó szerint is — időszerű, egyedi hangulatú, egységes esztétikai és érzelmi élményt nyújtó kiállítás. ,H. Z. Emlékeim a régi Pekingről A gyermek, sokszor felnőttet megszégyenítő tisztánlátással, szintetizálja környezetének eseményeit. Azokat is, amelyek mellett a nála idősebbek — talán éppen a történés gyorsasága miatt — észrevétlenül mennek el. A szinte „érintetlen”, fogékony agy olyan képességekkel bír, amelyek később kivesznek belőle: pusztán személyes tapasztalatai, sajátos látószögű „filmfelvevőjének” kockái alapján „ítéli meg” a világot, az embereiket. Vu Ji-kung, kínai rendező egy kislány szemén keresztül mutatja be az 1920-as évek Pekingjét, lakóinak életét. Ábrázolásmódját egyezteti a gyermek — olykor naivnak tűnő, a „maga módján” azonban igaz és romlatlan — világlátásával. (Hevér) iiomfa 6 legbecsüsebb egyházi és nem-zeti ereklyéink egyike első Szent Királyunk Jobbja, amelyet azóta, hogy megtalálásának helyén Szent László király a szentjobbi apátságot alapította, s az apátsági templom oltárán elhelyeztette, a mai napig hálás tiszteletben részesíti a magyar nép. A szent ereklyével kapcsolatban joggal vetődik föl a kérdés, miért menekült meg az enyészettől, mi lehet az oka épségben való fennmaradásának? A kérdésre több tudós igyekezett választ adni. Ezek közül a két legérdekesebbet ismertetjük. Fábián János protonotárius kanonok, főesperes, a budai Mátyás-templom plébánosa, a Szent Jobb történetének egyik ismerője (doktori disszertációjában foglalkozik az ereklyével) úgy véli, hogy a hosszabb betegség után elhunyt és bebalzsamozottan eltemetett király holttestének lágyabb részei az idők folyamán megsemmisültek, de a kézen, különösen a kézfejen (ahol alig maradt a bőr és a csont között romlandóbb anyag), ha erősen összeúszva is, megmaradt a csontra rászáradt hús és bőr. Fábián kanonok véleményét el lehetne fogadni, ha azt meg nem kérdőjelezné az a tény, hogy Szent István holttestét, miután egy idő múlva kivették a fehérvári bazilika közepén elhelyezett szarkofágból és a bazilika padozata alá temették, ellepte a talajvíz. A XII. század elején íródott Hartvik-legenda Szent István földi maradványai fölemelésének eseményeit elbeszélve a következőket mondja: „ ... majd elmozdítva a padlóból kiemelkedő márványtáblát, végül is lementek a koporsóig... Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslő, szinte olajjal kevert vízzel. Benne ... nyugodtak a drága csontok; ezeket a legtisztább gyolcsba gyűjtötték, s a gyűrűt, amely a boldog férfi jobb kezére volt húzva, a folyadékban sokáig keresték”. Mivel nem találták, ki akarták merni a a vizet a koporsóból, de oly magas volt a talajvíz szintje s oly bőséges volt a víz utánpótlása, hogy a koporsót minden próbálkozás ellenére azonnal megtöltötte a talajvíz. Ezért a kísérletezést abbahagyva, befedték a sírt. A talajvíz hatására, amelyben legalább két évtizeden keresztül feküdt a holttest, a kanna és a kézfejre száradt húsnak és bőrnek is el kellett pusztulnia, és csak a csontok maradhattak meg, csak ezeket emelhették ki a koporsóból, ahogyan erre a Hartvik-legenda is utal. Györffy György, Szent István életének, művének és korának legkiválóbb szakértője, hogy a talajvíz romboló hatását kiküszöbölje, a következő elméletet állította föl. A Szent István halála utáni zavaros időkben, valószínűleg az utolsó pogány lázadás ideje körül 1060-ban vagy 1061-ben, a fehérvári káptalan tagjai, mivel féltek a királysír meggyalázásától és kifosztásától. István király mumifikálódott holttestét kiemelték a bazilika közepén álló szarkofágból, és egy erre a célra a bazilika padozata alatt készített kősírba és kőkoporsóba temették. Ezt a kriptaszerű sírfülkét és kőkoporsót 1970-ben megtalálták a régészek. A káptalan tagjai mielőtt a földalatti sírba helyezték volna Szent István földi maradványait, a jobb kart leválasztották a test többi részétől, s a viszonylag ép állapotban lévő Jobbot ereklyeként a káptalan kincstárában helyezték el. A kincstár őrkanonoka egy Katapán nemzetségbeli gazdag bihari nemes volt, aki később Merkur néven bencés szerzetessé lett. Merkur a jobbot a kincstárból titokban elvitte, és a Berettyó-parti családi birtokán rejtette el. Amikor Szent László a talajvízzel borított sírból kiemeltette Szent István csontjait, a jobb kart nem találta ott, mert azt már jóval előbb Merkur a kincstárból eltulajdonította. Ez az ereklyeszerzési szándékból végrehajtott lopás mentette meg első Szent Királyunk jobbját az enyészettől. Később Szent László tudomást szerzett a lappangó ereklye hollétéről. Az önmagát a Lopás gyanúja alól mentesíteni akaró Merkur — mint erről a Hartvik-legenda tudósít — azt állította, hogy az ereklyét a szent test fölemeltetése alkalmával egy fehér ruhás ifjú alakjába öltözött angyaltól kapta. A titokzatos lény azzal az utasítással adta át neki az ereklyét, hogy egy ideig őrizze, majd amikor erre égi intést kap, László királynak visszaadja. Szent László hitt Merkúrnak vagy legalábbis úgy tett, mintha elhitte volna a történetet. Nem gondolt Merkur megbüntetésére, mert annyira megörült a Szent Jobbnak, melynek épségben való megmaradásában István király életszentségének újabb bizonyítékát látta. Lehet, hogy sokan megbotránkoznak a Katapán nemzetségbeli Merkur viselkedésén, hiszen neki, őrkanonoknak Szent Iátván sírjának, s a káptalan kincstárának őrzése lett volna a kötelessége. A középkori ember azonban az ilyesmin kevésbé ütközött meg, mint mi. A szentekben a vallásos ember mindig, így ma is és a középkorban is, olyan véglegesen Isten közvetlen közelébe jutott rendkívüli egyéneket látott és lát, akiknek imádságát Isten, amennyiben az Földön élő embertársaik javát szolgálja, meghallgatja. Mivel a szentek közbenjáró erejébe vetett hitet a középkoriban sokan eltúlozták és úgy vélték, hogy a szentek szükségszerűen minden veszedelemtől megvédik azokat, akik segítségüket kérik vagy ereklyéiket tisztelik, sokan minden módon igyekeztek hozzájutni valemelyik szent ereklyéhez. Az ereklyét a legtöbb középkori csodás talizmánnak, mágikus erővel rendelkező tárgynak vélte. Ha a hőn óhajtott ereklye megszerzése nem párosult egyéb tiltott cselekedettel, pl. rablással, mások testi épségének megsértésével, akkor az ereklye egyszerű, feltűnés nélküli, mondhatnák békés úton való eltulajdonítását a közfelfogás nem tartotta súlyosabb vétségnek. A Fábián-féle elmélethez hasonlóan a Györffy által felállítottnak is van sebezhető oldala, mert ez utóbbi egy lényeges kérdésben ellentétben áll a korabeli írásos dokumentumok egybehangzó véleményével. A Hartvik-legenda és III. István királynak a szentjobbi apátság kiváltságait megerősítő oklevele (1169) egyöntetűen azt hangoztatja, hogy a jobb kéz István király testi maradványainak 1083-as fölemeltetése alkalmával és nem előtte tűnt el. Nem törvényes módon ekkor szerezte meg mások közreműködésével Merkur a szent ereklyét. Ezért, aki nagyobb hitelt ad a korabeli írásos dokumentumok állításának, mint a később kigondolt elméleteknek, annak azt kell mondania: egyelőre nem tudjuk megmagyarázni, hogy a talaj- vízben fekvő holttestből miért csak a jobb kéz maradt meg épségben, és nem lehet kizárni valamilyen természetfeletti erő beavatkozásának a lehetőségét sem. A Szent Jobb későbbi sorsa a tatárjárás és a török hódítás következtében viszontagságos volt. A jobb kartól a középkorban elválasztott kézfej 1771-ben visszakerült Magyarországra. A szent ereklye többi része az idők folyamán valószínűleg elpusztult. Miért maradt meg épségben Szent István jobbja? IRTA: SZÁNTÓ KONRÁD András bácsi az oltárt díszítette éjféli misére. Künn térdmagasságig emelkedett a hó. Békésen, puhán simult a földre, mintha csak oltalmazni akarná. A föld azonban reszketve vonaglott. Háború volt. 1944. december 24. A faluból egymás után vitték el a „gyanúsakat”, a zsidókat és végül minden fegyverforgatásra alkalmas férfit. Ezen a délutánon erősen szürkült már, s András bácsi is csaknem elkészült a munkájával, amikor valaki benyitott a templomkapun. András bácsi megfordult. Ketten álltak a küszöbön. Ahogy az öreg jobban szemügyre vette őket, két különös jövevényt látott. Azok szótlanul néztek vissza rá. Az egyik férfi volt. Szakállas, borotválatlan és fáradt. A másik egy nő. Messziről jöhettek, valósággal imbolyogtak a kimerültségtől. Ahogy András bácsi közelebb csoszogott, észrevette, hogy a nő várandós. A vékony kabát alig takarta domborodó terhét. — Hát maguk? — kérdezte András bácsi. Más nem jutott az eszébe. — Valami zugot, akármit, az Úristenre kérem! — szakadt ki a férfiból, miközben riadt bizonytalansággal nézegetett körül. András bácsi komótosan mustrálgatta őket. Azután megszólalt: — Hm... Ne jöjjenek csak beljebb! A sekrestyébe vezette a két idegent. — És most halljuk, mi kell? — kérdezte az öreg, mihelyt a sekrestyeajtó bezárult mögöttük. A férfi bizalmat keresve pillantott rá: — Három napja jövünk — suttogta rekedten. — A feleségem gyereket vár. Az utolsó órákban van. .Otthon nem maradhattunk. Kerestek. Sokfelé megpróbálkoztunk már. Ebben a faluban is. András bácsi felkapta a fejét: — Itt is? És...? — Az orvos ránézett az asszonyra, aztán azt mondta, hogy nem vállalhatja a kockázatot. A tanító félt. Be sem engedett. A fűszeres egy darab kenyeret adott és tovább küldött. Ha Istent ismer ... Mit csinálok ezzel az asszonnyal, ha odakint az úton ... a hóban ... — kétségbeesetten kereste a szavakat. Majd elhallgatott. — Hm ... — tűnődött az öreg. — Hát igen... Ha az emberek nem, majd az Isten házában, ugye?! Hm ... Ej... — vakarta meg a tarkóját. — Dehát hová... hová...?! Meg kell beszélnem a plébános úrral. Várjanak itt, mindjárt visszajövök! Azzal elment. Nem a templom felé. A másik ajtón. A férfi a kályhához vezette az asszonyt. Leültette. Óvatosan, vigyázva, nehogy baja essék. Vagy negyedórát vártak így. Az asszony a férfira nézett, s éppen szólni akart már, amikor András bácsi egy pappal visszatért. A pap középtermetű volt és szemüveges. Negyven év körül lehetett. Az arca azonban semmit sem árult el a gondolataiból. Alighogy belépett, fürkészve pillantott a két jövevényre. Azok önkéntelenül is felálltak. — Üljenek csak le — mondta a pap, és az öreghez fordult. — Na jól van, András bácsi. Maga most menjen szépen haza. — Igenis ... Akkor én most megyek ... Dicsértessék! — dünnyögte az öreg, majd véreres ,szemeivel a jövevényekre hunyorítva biccentett: — Hát minden jót! — És kiballagott. A pap az idegenekre nézett. Azok még mindig álltak. — Plébános úr kérem ... — kezdte bátortalanul a férfi, de a pap közbevágott: — Önök zsidók? — kérdezte, de alig mondta ki, máris belátta, mennyire sután és feleslegesen hangzik itt most ez a kérdés. A férfi felkapta a fejét: — Emberek vagyunk! — villant a szeme, hájszoltságában is tudatosan, keményen. A plébános — mintha nem is hallotta volna a választ — halkan, szinte suttogva folytatta: — Nincs sok időnk! A házba nem jöhetnek be, az túl veszélyes! De van az udvarban egy lomtár. Valaha istálló volt. Abban meghúzódhatnak. Ellesznek ott pár napig, aztán majd meglátjuk! Az asszony hálálkodva ragadta meg a plébános kezét, de az viszszahúzta: — Ugyan már! Én is ember vagyok. Ne jöjjenek! Azzal megindult előttük. A lomtár sötét volt és hideg. De az idegenek mindezt alig érezték. A plébános kevés időre eltűnt, majd később meleg pokrócokat hozott, ennivalót és egy üveg bort. Azután gondosan rájuk zárta az ajtót. Odakint elállt a havazás. Az udvarban csak a hó fehér lett. A lomtárral szemközti templomablakon áttetszett az örökmécs. Az asszonynak éjfélkor fia született. Betakarta a plébánostól kapott pokrócokba. A hajdani istálló sarkában volt egy jászol. Abba fektette. A templomból áthallatszott a „Glória”. Balássy László Gyermek született — In memóriam 1944 — Karácsony Molnár C. Pál műtermében Ahogy már a televízió is beszámolt róla, a művész egykori műtermében megnyílt a Molnár C. Pál magángyűjtemény állandó kiállítása. A műteremben kiállított képek között sok vallásos témája is van, hiszen Molnár C. Pál egyházművészeti alkotásai is jelentősek. Madonna, Angyali üdvözlet, Betlehem, Menekülés, Szent Család, Krisztus-arc, Pieta, Szent László, Szent Erzsébet szoborvázlata látható a kis kiállítóhelyiségben, s a legújabb „szerzemény”, a most visszavásárolt „Szent Antal prédikál a halaknak”. A bejárattal szemben hangulatos, színes betlehem: annak mása, amely az 1941-es betlehem-pályázatot megnyerte. Ezzel a betlehemmel (mely képünkön is látható) hívjuk kedves olvasóinkat a Molnár C. Pál magángyűjtemény kiállítására. Cím: Budapest, XI., Ménesi út 63—65. I. em. Nyitvatartási idő: kedd, szerda, csütörtök 15—19 óráig, vasárnap 10—13 óráig (előzetes telefonmegbeszélésre más időpontban is. Tel.: 860—833). FOTÓ: KORBULY MIKLÓS