Új Ember, 1986 (42. évfolyam, 1/2062-52/2113. szám)

1986-01-05 / 1. (2062.) szám

/! Ó ■ /H Uram? adj erőt, nehogy kifulladjak az úton, hogy segítsük egymást a holnap felé haladtunkban, hátra nem tekingetve, nem méricskélve, mibe kerül ez a segítség. Adj erőt, hogy bátran szembenézzek a jövő föladataival, amiket az emberek várnak tőlem, vagyis Te. Adj erőt, hogy úgy reméljek, mintha ma reggel kezdődnék az életem. Optimizmusom Benned gyökerezik, reményem rejtett, változhatatlan Forrásában. Ámen. Suenens bíboros Ara: 5 Ft XL1I. 1. (2062.) 1986. január 5. KATOLIKUS HETILAP f). • (C ’k. Köszöntjük Olvasóinkat! Amikor ezek a sorok eljutnak az Üj Em­ber olvasóihoz, már el is telt egy hét az új esztendőből. Talán így nagyobb foganatja is lesz köszöntésünknek és jókívánságainknak, mert elmúltak már az ünnepek, elcsende­sedett a világ lármája s így jobban hallat­szik a szív mélyéről feltörő köszönet hang­ja, az Isten bőséges kegyelmének és áldá­sainak áradását kívánó üzenetünk szava. Mert nemcsak most, de minden héten, amikor útjára indítjuk lapunkat olvasóink felé, belésimogatjuk köszönetünket is az ol­dalakba, amelyeken a mi írásaink az olva­sók segítségével jelennek meg. Nem elő­ször írjuk le, hogy a magyarországi kato­likus sajtó történetében eddig példa nélkül állott, hogy minden más anyagi segítség nél­kül, az Űj Ember olvasói tartják el lapjukat. Köszönetünk és áldást kívánó újévi üd­vözletünk különleges szívélyességgel indul útjára azokhoz, akik megértették szavunkat, amikor sajtóalapunkhoz kértük hozzájárulá­sukat. (Ebből az alapból szeretnénk enyhíte­ni a Vigilia, Teológia és a Magyar Kurír kiadásának még meglevő anyagi gondjait is.) Megköszönjük olvasóinknak az év folya­mán hozzánk intézett leveleit, jókívánságait, biztatását, mindenekelőtt azokat, amelyek az Üj Ember 40. jubileumára érkeztek. A Szilveszter estjéről Űjesztendő napjára forduló éjszaka nem törli le a világ homlo­káról azokat a gondokat, amelyek manapság az egész emberiséget vagy hazánk népét nyomasztják. Megörököljük azokat a letűnő óévtől. De úrrá lehetünk ezeken a gondo­kon, ha mi magunk megújult emberségünk tiszta lapjával indulunk az új esztendőbe. Ehhez kívánjuk mindenkinek a Betlehemi Kisded bátorító mosolyát és Istennek, aki őt nekünk adta, hathatós segítségét a ke­resztény hit tanúságtételéhez. Üj Ember Szerkesztősége és Kiadóhivatala FERY ANTAL FAMETSZETE A Szentatya békeüzenete „Újrateremtve hazánk” December 13-án a Szentszék saj­tótermében ismertették az újság­írókkal II. dános Pál békeüzenetét, mely január 1-re, a *19. Béke Világ­napra szól. Ez a béke-világnap az ENSZ által meghirdetett nemzetkö­zi békeév kezdete. II. János Pál pápa a világnapra a következő té­mát választotta: „Béke — határok nélkül. Észak—Dél, Kelet—Nyugat — egyetlen béke.” A ibéke egyetemes érték. Minden ember és minden nép reménye és vágya. A béke egyetemes értékét a a legnagyobb őszinteséggel és ha­tározott felelősségérzettel kell ta­nulmányozni. A pápa azt kéri a politikusoktól, akik az Észak—Dél, Kelet—Nyugat közti kapcsolatok­ban a döntéseket hozzák, legyenek meggyőződve, csak egy béke lehet­séges. Arra vannak hivatva, hogy hozzájáruljanak az egyetlen béke építéséhez, tekintet nélkül a tár­sadalmi és gazdasági berendezke­désekre. A nemzetek saját gazdaságukkal, gazdasági érdekeikkel törődnek anélkül, hogy figyelembe vennék a nemzetközi szolidaritás és együtt­működés szükségleteit és kötele­zettségeit. Mások kizsákmányolása növeli a kölcsönös bizalmatlansá­got. A nukleáris fegyverek felhal­mozása félelmet kelt, s ennek meg­van az alapja. Az atompusztulástól való jogos félelemmel szemben egyetlen út járható: nyitva tartani a nukleáris fegyverek korlátozását célzó tárgyalásokat. A pápa itt is­mét arra kéri a nukleáris hatalma­kat, hogy mérlegeljék súlyos erköl­csi és politikai felelősségüket. A béke további veszélyei: a növekvő fegyverkereskedelem, a fejlődésben elmaradt országok helyzete, eladó­sodása, társadalmi igazságtalansá­gok stb. A háború nem elkerülhetetlen, mégha egyesek azt állítják is, hogy az egyének és államok közti viszo­nyokat szükségszerűen az állandó konfliktusok jellemzik. A megol­dást nem az igazságosságban és méltányosságban keresik, hanem a konfliktusok fenyegetésének bizo­nyos egyensúlyában. Világos, hang­súlyozza a pápa — hogy az olyan béke, amelyet a társadalmi igaz­ságtalanságokra és az ideológiai konfliktusokra építenek, illetve azokkal tartanak fenn, sohase lehet igazi béke a világ számára. Ez a béke nem nézhet szembe a világ­ban létezd feszültségek alapvető okaival és nem adhat olyan világ­nézetet és értékrendet, amely meg­oldhatja az Észak—Dél, Kelet— Nyugat közötti ellentéteket. A mo­dern világ tapasztalata, hogy az emberiségnek az új nemzetközi rend útjára kell lépnie, ha az aka­dályokat le akarja győzni, ha az egyetemes béke és a fejlődés új korszakába akar lépni. Annak az új társadalmi rendnek, amely le akarja győzni a szegény­séget és a,béke veszélyeit, azon az elkötelezettségen kell alapulnia, hogy a nemzetközi politika első im­peratívuszává az ember méltóságá­nak tiszteletét tegyék. Az erőfor­rásokat az emberi család szükség­leteire, nem pedig a pusztító fegy­verekre kell fordítani. Az igazsá­gosság és béke nem pusztán néhány idealista törekvése, hanem az élet fennmaradásának feltétele. Követ­kezésképp az igazságosságra és bé­kére alapozott rend megvalósítása életbevágóan lényeges. A világkö­zösség felé vezető helyes út a szo­lidaritás, a párbeszéd útja. Ez az út szükségessé teszi a nemzetközi intézmények megfelelő működését. A Szentatya itt idézi azt a leve­lét, amelyet a genfi találkozó előtt Gorbacsov főtitkárhoz és Reagan elnökhöz intézett és amelyben vá­zolta azokat a feltételeket, amelyek szükségesek a kelet—nyugati pár­beszéd javításához. Az alapvető itt is a szolidaritás és a párbeszéd. Ez megtöri az előítéleteket és a mes­terséges korlátokat. Utal a genfi fegyverzetcsökkentési tárgyalásokra és a Helsinkiben megkezdett euró­pai béke- és biztonsági folyamat­ra, de az Észak- és Dél kapcsola­taival foglalkozó tárgyalásokra is. Minden emberi személy tisztelete, mások hitének és kultúrájának tisztelete, mások törvényes autonó­miájának és önrendelkezési jogá­nak tisztelete, önmagunkon túllép­ve mások megértése és boldogulá­suk elősegítése, saját képességeink­kel elősegíteni a társadalmi szoli­daritást, a méltányosságból és igaz­ságosságból származó fejlődést, vé­gül olyan struktúrák létrehozása, amelyek világunk állandó jellem­zőiként biztosítékai a társadalmi szolidaritásnak és párbeszédnek. A hívők Jézus Krisztusban, az evangéliumi üzenetben és az egy­ház életében találják meg elkötele­zettségük nemes ihletőit, hogy a mai világba elvigyék a békét. A Szentatya végül mindenkinek üzeni: A béke olyan érték, amely nem ismer határokat. Északtól Dé­lig, Kelettől Nyugatig, mindenütt egyetlen nép létezik, amel^ az egyetlen békében egyesül. Hangozhat fellengzősen, nagyzoló- san ez a cím, azonban a mostani korból kikoptak már a jelszavak. Hiteles gondolatoknak — megnyi­latkozásoknak van mozgósító ere­jük. Ennek tudatában írta le a mai — reformkori örökséget birtokló-to- vábbadó — idős költő a cím két szavát tartalmazó egész nemzeti­magatartásbeli programot meghirde­tő sort, nem jelszónak: „őrizd nem­zeti múltunk szép emlékeit úgy, hogy. bennük újulj magad is.” Az újrateremteni hazánk nagyon is időszerű kötelességünknek ez a föl­tétele, s újesztendő legkezdetén ala­pos átgondolásra szólít — ismét. Mert a Keresztury Dezsőtől szár­mazó idézet a múlt hónapban, a Hazafias Népfront Vili. 'kongresszu­sán már mindenki „szeme elé téte­tett”, nagybetűkkel kirakva a kong­resszusi -terem főfalán. Most, hogy decemberi jegyze­teimben lapozgatok, őszinte felszó­lalások hangját hallom, arcokat idézek, várakozó arcokat a nemzet gondjában, terveiben, eredmények­nek örülő tekinteteket, vezetők és vezetettek szép sorát, egyházi em­bereket, a három nap eseményeiből „kiemelve”, s azzal a biztató ér­zéssel, hogy ezen az országos fó­rumon eddig nem tapasztalt módon beszéltek az emberről. A zoon po- liticonról: a társas lényről, társa­dalmi szerepében s egyéni elhiva­tottságában. Az idézett verssort papírra vető költő — közéleti vezetőként — ír­ta még 1946-ban az alábbi prózai sorokat is: „A modern ember el­vesztette önmagával kapcsolatban a mértéktartás és arány érzékét: so­ha még oly büszkén nem érezte magát a világ urának s középpont­jának, de sohasem is hajolt oly •kínzó, önkicsinylö megvetéssel ön­maga mélyei fölé, mint századunk­ban.” Ez az etikai képlet 40 eszten­dő után sem egyszerűsödött a Du- na-Tisza tájon (sem), s az élet szer­veződésével csak bonyolódott. Így a vox humana — az emberi hang, s az emberi mérték úgy válik egyre jobban igénnyé, ahogyan a szabad­ság és a rendeltetés egyensúlyát megőrző ember eszménye. A mér­ték: a képesség is, a magatartás is. Ezért amit Pozsgay Imre a fő­titkár felelősségével mondott —, hogy gondjaink megoldásának kul­csa nemcsak „a gazdaság egyik-má­sik területének szabályozásában van, hanem a társadalomban, az ember­ben”, s hogy a képességek mozgó­sítása feltételezi az egész társada­lom fejlesztését, az intézmények és a módszerek megújítását, az emberi közösségi kapcsolatok újrakezdését egy, a mainál sokkal nagyobb telje­sítményekre képes szocializmus kö­vetelményei szerint” — abban az összefüggésben látszik legvilágo­sabban, melyet haladó gondolkodá­sú magyarok útmutatásai nyomán az okosság és a szorgalom idején, azaz a reformkorban a nemzet val­lott és gyakorolt. Ma sem hiányzik a szorgalom, tehát — s mint Széche- nyiék tették —, a sors nehézségeket nem szabad csapásnak tekintenünk, hanem megoldandó feladatnak. Amit pedig Kölcsey ezzel kapcsolatban leírt, mindinkább nemzeti program­ként jelentkezik minden magyarnál: „Egyedül a^tegnagyobb erő sem te­het mindent, mondhatnám, nem te­het sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran le­hetséges.” Persze, ha megvan az er­kölcsi alap az egészséges család-, a kultúra- és a jellemformáláshoz, a hazaszeretet fogalmának tisztázásá­hoz, amely nem téveszti össze e „keljeit betöltő legszentebb érzést” az önhasznot kereső önszeretettel, hanem inkább az anyai szeretethez hasonlítja azt. Nevelés kérdése — mondhatjuk (s az iskola elsődleges rangját-te- kintélyét ebben végre vissza kelle­ne állítani), s jövőnk szempontjából erre különös hangsúlyt kellene he­lyeznünk. És mert a nemzet fóru­mán — közös értékeink-érdekeink szolgálatáért a jól bevált szövetségi politikai — az egyházpolitikai is kiemelten szót kapott, s egyháziak az említett *cijcs emberkép-kiaiaki- tásához felajánlották a vallásos kultúra, erkölcsi, etikai rend érté­keit (erre igény van), talán jobban széjjel kellene néznünk házunk tá­ján. „Csak” a nemzet gazdagodik az által, ha fiai jelleméből jövője erkölcsi biztonságára lehet követ­keztetni, s akkor nem lehet megkü­lönböztető tényező, ha valaki vallá­sos aspektusból látja ugyanazokat a tennivalókat — és: teszi. (Ideoló­giai kizárásokkal már aligha vin­nénk valamire.) Korfelismerésben mindig a meg­újulás és a változás kér jogot, a „nemesebb szenvedély”. S ha a cím­be foglalt valós kívánság legbelül- ről indul, kevésbé kellenek látvá­nyos külsőségek. Az ember önmagá­ra találása annak fölismerése lesz, hogy a tettekben kifejezett példa mindennél lelkesítőbb. „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll" — írta Vörösmarty. Az újrateremtés — mint Lékai bíboros érsek kongresz- szusi üzenetében hallottuk — a köz­akarat mellé közös cselekvést vár. Ez legyen naponta megharcolt érde­münk ebben az 'esztendőben. Nem könnyű feladat, lemondást, össze- szedettséget követel. De ki-ki meg­teheti, ha hite vezérli — azaz meg- győződése-bizonyossága valamely értékrendről, amelyre föltekint, amely meghatározza magatartását. Amit pedig elért, gyakran vizsgálja meg, és soha ne legyen önelégedett. Munkáját a nemes cél vezesse. S mert a nemzet fóruma is olyan gyakran idézte reformkori jelesein­ket, legyenek ismét Kölcsey szavai ennek az újévi jegyzetnek befejező gondolatai; eligazítok nemzetünk szolgálatában, amely a keresztény számára jegyben jár egyháza szol­gálatával : „A gyengének bátorság a pillanatnyi tárnádat, melly két­ségbe s veszélybe sújt, az erősé pe­dig elveken alapuló léleksajátsággá legyen, melly nyugalmas alakot ve­het magára, s mégis lángerővel tö­rekszik ...” Tóth Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents