Új Ember, 1987 (43. évfolyam, 1/2114-52/2165. szám)

1987-01-04 / 1. (2114.) szám

Emléktábla Pilinszky Jánosnak December 5-én a Balatonfüredi Városi Tanács által elhelyezett Pilinszky-emlék­­táblát avattak a helybeli panteonban. A Magyar Írószövetség megbízásából Va­­sadii Péter író, költő, lapunk munkatársa mondott avatóbeszédet. Emlékezését a kö­vetkező szavakkal zárta: „Amikor élt, ő megküzdött a korával. Most korának kell megküzdenie vele. Alighanem ez lesz a súlyosabb feladat.” Ezt követően az Író­szövetség nevében ugyancsak Vasadi Pé­ter koszorúzott. A városi tanács és a helybeli kulturális szervek után az Új Ember és a Vigília munkatársai nevében mi is elhelyeztük az emlékezés babérko­szorúját. Az ünnepségen a költő néhány verse is elhangzott. Közreműködött a Lóczy Lajos gimnázium vegyeskara. A fehér márvány táblán Borbás Lajos bronzplakettje látható, amely a költő arc­vonásait őrzi. Az emléktáblán ez az idézet olvasható: „Egy egész örökkévalóság / őr­zi mindannyiunk sorsát.” Levél Pilinszky Jánosnak Isten írnoka, ki milliárd fényév­messzeségben vagy, mondd: a MINDENEK URA gondol-e ránk? tesz-e újabb próbát (utolszor) mivelünk? s szóval szól-e vagy néma kiáltással? ad-e megnyugvást ,az embereknek? hosszú életet megaláztatásaink utolsó tanúinak? Mondd, a MÉRHETETLEN ISTEN, ugye ő tette tenyerét tomboló szélben halottak napján az aranylánggal égő temetőkre? a gyenge vetésekről a havat a dombok mögött megvillant mosolya űzte el? Felelj, mint anyánk, oly szelíden karoló, mindenét másnak adó, mély álomba ringató? Végtelen hatalmas, de hagja, hogy magadhoz öleld. FENYVESI FÉLIX LAJOS: : ^... . ■■'­4 A december a mai Szeged környéki főleg tanyai — népek életében a város. Jézus várás ideje ma is. Gye­rekek számára mégiscsak a Mikulás jelen­tette az első igazi karácsonyi örömet. Mi­kulás után a lányok a Luca napi, hiedel­mekkel és babonákkal alaposan megtűzdelt napra készültek. Kis cédulákra legényneve­ket írtak, azokból került ki a majdani lánykérő. Elkészítették a lucanaptár írás­hoz az irkát, ceruzát, hogy Lucától kará­csonyig beleírják, melyik napon milyen idő lesz, és azt ráosztották a jövő év tizen­két hónapjára. Kitalálták és cédulákra ír­ták a Luca napi pogácsába sütendő le­gényneveket, másutt ugyanazokat a kis cé­dulákat gombócban főzték, de elkészítették a pogácsába kerülő lucagarast is. Aki meg­találta, szerencsés lett a jövő évben. A le­gények se tétlenkedtek. A tápéiak még a harmincas évek elején is csinálták a gyé­kényből fonott lucaszékit. Elvitték a temp­lomba szentestén és ott egy szentelt kré­tával írt kör közepébe tették, majd föláll­tak a lucaszékbre. Ott állva várták az Űr­felmutatást. Akkor kabátjuk hajtókájából kivették a tűt és annak fokán át meglát­ták, ki a boszorkány. Akkor aztán uzsgyi, hazáig. Hogy a boszorkány ne érje utol őket, mákot szórtak, amelyeket a boszor­kánynak szemenként kellett fölszedni. A Tápéi karácsony legény közben hazaért és az égő kemen­cébe bedobta a gyékényszéket. Ha pattog­va, recsegve égett, akkor benne égett a bo­szorkány is. Amíg a család az éjféli mi­sén volt, az anya földíszítette a karácsony­fát és az ajándékokat is alája rakta. A templomból hazaérő gazda először az istál­lóba ment égő gyertyával, hogy egy pilla­natra ott is legyen mennyei fény. A lány meg a kiskapuba állt ki, kezében égő gyertyát tartott. Aki legényt először meg­pillantott, olyan nevű lett a kérője. A betlehemezést főként a gyermekek sze­rették. Tápén a negyvenes évek végén meg­tiltották. Emlékszem, milyen csodálatosan szép volt az utolsó szenteste, amikor még a betlehemezők mind ott térdeltünk az öreg tápai templomban földíszített Jézus jászo­lánál. Istállószerű kis épület körül apró jószágok, emberalakok álltak, körülöttük kis tányérokban zöldellt a lucanapi búza. Azért volt ott, hogy ha majd Jézust keresik a zsidók, legyen neki hova elrejtőznie. Az otthon maradt lucabúzát a menyecskék egy­másnak küldték, hogy egészségesek és ter­mékenyek legyenek. Ma a karácsonyfa ál­lítás mellett sok helyen már csak a luca­­búza-vetés szokása maradt meg, de jelen­tését nemigen tudják. Nem találjuk már az asztalok alá egykoron minden házba meg­vetett Jézus ágyát, amelyre a régi tápaiak rossz kalapot, szénát, kukoricát és fejtőt, másutt kancaló­istrángot tettek. És nincsen már pásztorok miséje se, amely után a bé­resek, a szolgálók és a pásztorok elmen­tek gazdájukat köszönteni. A gazda borral, a gazdaasszony meleg kaláccsal kínálta meg őket. A karácsonyi ünnepkört az aprószen­­teki korbácsolás zárta. Más vidékeken mondják suprikálásnak. Tápén ódoricsolni jártak a legények és a gyerekek, de még a házasemberek is. Strttyogós vesszőt dug­tak a csizmaszárba és általában csapatos­tól mentek lányosháztól menyecskés házig. Odaérve illőn köszöntek és megkérdezték, hogy: „Szabad e ódoricsolni?" Erre a lá­nyok „Hát ha nem itt kend nagyokat”-Isti válaszoltak. Akkor a legények megragadták a lányok egyik kezét és pálcájukkal rácsap­kodtak a sokszoknyára. Közben verseltek: „Ódorics, gáborics, Aprószentek napja. Jár­jál békivel, eriggy Isten hírivel, szalaggy a kuckóba, azt’ hozzá nekem pénzt." Az­tán még egyet kettőt rávertek, miközben mondták: „Aggyisten egészségüdre!" ifj. Lele József : A magyar zenetörténet eseménye A magyar városok zenetörténetéről írt tanulmánysorozat (Bárdos Kornél: Pécs zenéje a 18. században, 1976; A tatai Eszterházyak zenéje 1727—1846 [1978]; Győr zenéje a 17—18. században, 1980; Sopron zenéje a 16—18. században, 1984) megjelenése zenetörténet-írásunk fontos eseménye. A török alól felszabadult Ma­gyarországnak kultúráját is újjá kellett építeni, s ezen belül a közben sokat fej­lődött európai zeneművészet eredményeit is be kellett fogadnia. Ha eddig úgy vél­tük, hogy a 18. század egy kulturális si­várság időszaka, Bárdos könyveiből nem­csak azt tudhattuk meg, hogy voltak ha­zánkban városok, melyekben a későbbi barokk és klasszika zenéjének megszólal­tatására alkalinas zenészek működtek, és befogadására készséges hallgatóság lakott, hanem azt is, hogy ez a zenei újjáépítés nem volt előzmények nélkül: a török korszak alatt is igyekezett a megmaradt országrész lépést tartani a kor zenei fej­lődésével. Tanulságos látni, mily nagy szerepet vállaltak az egyházak a zene patronálá­­sá­­an. Hosszú ideig a templom szinte egyetlen zenei nevelője, ízlésformálója volt a polgárságnak, s a magasalbú mű­zenének legfőbb közvetítői a templomi zenészek. Legjobbjaik nemcsak előadó­ként, de alkotóművészként is tevékeny­kedtek, s ha eddig csak nevüket ismer­tük, lassanként műveik is előkerülnek az elfeledettség szellemi és a templomi kottatárak nagyon is világos porából. Míg a reformátusok egy új egyszólamú­­ság úttörőiként írták b­e nevüket a ma­gyar zenetörténetbe, az evangélikus és katolikus városok­ban a több szólamú műzenét, később a hangszerkíséretes egy­házi zenét is képesek voltak megszólal­tatni, s az egyházi muzsikusok jelentő­sége túl is nőtt a templomi kereteken: a magyar városok első koncertező művé­szei, zenetanárai, karnagyai is közülük kerültek ki. Munkájuk megérlelte a 18. század végére az önálló, a polgárság ál­tal támogatott városi zeneélet igényét, meghonosította azt a becsületes szaktu­dást, amely a 19. században felvirágzó, most már jellegzetesen magyar zene­szerzésnek, sőt távolabbról az "európai rangú 20. századi zeneéletnek alapja volt. Kár, hogy ettől a zenei kultúrától a ma­gyar társadalomnak hangadó középrétegei már akkor, s nagyrészt azóta is elzár­kóztak. D. L.­ ­ Csaba előtt érettségi után mintha egy kalitka — mit, kalitka! — ket­rec nyílt volna ki, úgy repült ab­ban az új világban, ami kellékeit tekintve szakasztott olyan volt ugyan, mint a régi, mégis — tele a szabadság illatával. Már az első lépések megrészegítették. A nyár végén találkozott egy lánnyal, s azt hitte, mézbe csöppent. — Az őseim két hétre külföldre mennek — mondta neki. — Nincs kedved feljönni hozzánk? Ibi megnézte magának egy hetes ismerő­sét. — Talán hozzád! — józanította ki. — Esetleg saját szobádba, ugye! — Látom, okos kislány vagy... — próbál­gatta új hangját Csaba. — Ez az ábra ... Ibi félrebillentette fejét, egyik lábával pe­dig pedálozni kezdett. — Tudod, mit? — S várt egy kicsit, hogy Hatásosabb legyen. — Undok alak vagy... Kopj le!... — Na, ne játszd meg magad! Nem vagy te olyan ... — Milyen?... — Ibi csikóhaja ugrálni kezdett homlokán, sötét szeme szikrát hányt. — Na, halljam, milyen? ... — Hát... — bátortalanodott el Csaba. — Csak úgy ... Fölvettek már a külkerbe? ... — Mi köze ennek a külkerhez? — Ibi sze­mében a szikrák egy pillanatra kialudtak. — Még nem vettek föl, de ... — Na, látod!... Azt hiszed, ott majd a főnökeid ... — És ha nő lesz a főnököm? ... Egy hete járok veled, és már ezen jár az eszed?... — S Csaba szemébe fúrta magát: — Te belenyugodtál, hogy olyan lánnyal járj, aki...? Mert akkor inkább veled? ... — Ha szeretsz ... — Én is azt mondom: ha szeretsz ... Sze­mében, bár nem akarta, első ízben jelent meg valami rémület-féle. Hiszen Csaba nem sejti, nem is kell tudnia, hogy ő választotta magának. Szinte kitapinthatóan érezte, sor­suk fonalán ezt a csomót rájuk bízta vala­ki. — Ha szeretsz!... És megérkezett a válasz: — Már pedig... Velem csak akkor jár­hatsz, ha nem gondolsz házasságra ... — Házasságra?... — nevetett föl Ibi, s elnézett valamerre álmai után. — Na, szia!... Esküvőjük előtt három nappal mint­ha minden összeesküdött volna el­lenük. Első szakításuk után két évig nem látták egymást, aztán egy hangverseny szünetében ismét egymásba botlottak. A büfé pultjánál egy lány Csaba elé tolako­ És emberré lett IRTA: GERLEI JÓZSEF dott, hajából áradt az a bizonyos megnevez­hetetlen illat. — Emlékszel, mit mondtál akkor? — mondta Ibi, s a tükör előtt hajára próbálta a koszorút. Csaba a fotelből nézte, s ujjával írni kez­dett a levegőbe. — Kislány, magát nem zavarja, hogy elém állt? — idézte önmagát. — Nem volt szép tőled!... — Pedig, csak azért mondtam, hogy szóba állj velem... Látni akartam annak az is­meretlen lánynak az arcát. — Hát, most láthatod! — nevetett rá a tükörből Ibi. — Holtomiglan-holtodiglan — fintorgott Csaba, s mivel Ibi hátrafordult, maga elé emelte két tenyerét: — Jól van, belátom, én akartam ... Megadom magam!... Csak ne pörögj be!... Mit gondolsz, miért tértem vissza hozzád? — De beláthatom, ugye, milyen nagy do­log, milyen óriási áldozat, hogy egy férfi odadobja egy nőnek a szabadságát. — Ibi lekapta fejéről a koszorút. Csaba homloka elborult. — Nem!... Ne csinálj zrít!... Arról van szó, hogy apám sose volt még templomban, s esküvőnk előtt inkább befeküdt a kórház­ba ... Hiszen tudod ... Anyám pedig éppen tegnap azzal traktált, nehogy aztán gyere­künk legyen!... Majd évek múlva ... És elég lesz egy is ... Ibi hangja egy kis élt kapott. — Aki csak egy gyereket szült, nem is mondhat mást. — Miért ne mondhatna?... — állt fel Csaba. — Ne bántsd az anyámat!... — Bocsáss meg! — gyengült el Ibi. — De én el akarom fogadni... és már az első évben ... Ha érkezik. — Igen, tudom — nyújtotta a szavakat Csaba. — Már számtalanszor hallottam, hogy anya akarsz lenni, te leszel a magyar anya, a nemzet megmentője, ne folytasd! — Kinn csöngettek. A postás volt, táviratot hozott. Nem — nem dísztávirat volt,­ csak egyszerű két sor: „Értesítjük, hogy id. Ke­­menesi Csaba betegünk ma reggel kórhá­zunkban elhunyt”. Hát mégsem tréfált az öreg... Csaba az ablakon át a decemberi kertet nézte. Egyedül volt az egész lakásban. Anyja — még mindig fe­ketében, hogy a gyászév utolsó napjait is letöltse — bent járt a kórházban. Ibit dél­előtt vitték be taxin a szülészetre. Minden olyan hirtelen jött. Az esküvő is. Csaknem a temetésről mentek az esküvőre, mivel Csa­ba már nem akart tovább várni. — Egy kicsit korán érkezik... — mondta mosollyal Ibi az orvosnak. — Csak január­ra vártam. — Téved, asszonyom — mondta az orvos. — Már csaknem túlhordta ... Karácsonyra megszült. — Hallod, Csaba, karácsonyra!... — ra­gyogott fel Ibi szeme. — Ma vasárnap van, kedden Szenteste ... Mikor kifordult a kórház kapuján, forgott vele a világ. Maga sem hitte el, hogy apa lesz. Lába egy közeli templomba vitte. Hogy került ide ez a templom, azelőtt nem itt állt. A mise éppen a Hiszekegynél tartott. A sza­vak zsongásában úgy tetszett­ neki, mintha hozzá szólna valaki. Megütötte fülét egy mondat: ......és Emberré lett”. Kicsoda lett emberré és mikor?... Hát persze, Szűz Má­riától ... De miért nem Ibolyától, hiszen az ő feleségét így hívják!... Mert így is igaz — igaz lesz hamarosan, csak még néhány óra, pár perc ... Ez járt az eszében, s észre sem vette, hogy a kertre mintha köd ült volna. „... És em­berré lett”. A fák ágai közt lassan furcsa lomb nőtt — besötétedett. A nesztelen csönd­ben szinte hallotta, hogy a földön hatalmas erők működnek, szétfeszítik burkaikat, hogy megszülessen az élet... Az az élet, amely belőle is embert csinál... Ekkor a telefon őrjöngve csengeni kezdett. Csaba odaugrott, felkapta a kagylót, és ma­ga sem tudta miért, ezt dadogta bele... — Én vagyok, én vagyok!... Ember ... Ember... — Fiam, hát persze, hogy ember vagy! — hallotta a vonal végéről anyja hangját. — Akinek ilyen gyönyörű kislánya született, csak nagyszerű ember lehet!... Siess, siess! ... Három kiló nyolcvan deka ... — Lányom van! — kiáltotta bele Csaba az előszoba tükrébe valakinek. Felkapta té­likabátját, s míg sálját igazgatta a kórház felé, maga előtt valami óriás karácsonyfát látott, melyen — micsoda gyerekesség! — csillagszórók szikráztak. Beletörött a szemébe, a csillagszórók ki­aludtak. Nem ismert magára. Bizonyosan nem ő volt, legalább is nem az a régi fiú, aki közben ezt dadogta maga elé: — Emberré... emberré lett!...

Next