Új Ember, 1987 (43. évfolyam, 1/2114-52/2165. szám)
1987-01-04 / 1. (2114.) szám
Emléktábla Pilinszky Jánosnak December 5-én a Balatonfüredi Városi Tanács által elhelyezett Pilinszky-emléktáblát avattak a helybeli panteonban. A Magyar Írószövetség megbízásából Vasadii Péter író, költő, lapunk munkatársa mondott avatóbeszédet. Emlékezését a következő szavakkal zárta: „Amikor élt, ő megküzdött a korával. Most korának kell megküzdenie vele. Alighanem ez lesz a súlyosabb feladat.” Ezt követően az Írószövetség nevében ugyancsak Vasadi Péter koszorúzott. A városi tanács és a helybeli kulturális szervek után az Új Ember és a Vigília munkatársai nevében mi is elhelyeztük az emlékezés babérkoszorúját. Az ünnepségen a költő néhány verse is elhangzott. Közreműködött a Lóczy Lajos gimnázium vegyeskara. A fehér márvány táblán Borbás Lajos bronzplakettje látható, amely a költő arcvonásait őrzi. Az emléktáblán ez az idézet olvasható: „Egy egész örökkévalóság / őrzi mindannyiunk sorsát.” Levél Pilinszky Jánosnak Isten írnoka, ki milliárd fényévmesszeségben vagy, mondd: a MINDENEK URA gondol-e ránk? tesz-e újabb próbát (utolszor) mivelünk? s szóval szól-e vagy néma kiáltással? ad-e megnyugvást ,az embereknek? hosszú életet megaláztatásaink utolsó tanúinak? Mondd, a MÉRHETETLEN ISTEN, ugye ő tette tenyerét tomboló szélben halottak napján az aranylánggal égő temetőkre? a gyenge vetésekről a havat a dombok mögött megvillant mosolya űzte el? Felelj, mint anyánk, oly szelíden karoló, mindenét másnak adó, mély álomba ringató? Végtelen hatalmas, de hagja, hogy magadhoz öleld. FENYVESI FÉLIX LAJOS: : ^... . ■■'4 A december a mai Szeged környéki főleg tanyai — népek életében a város. Jézus várás ideje ma is. Gyerekek számára mégiscsak a Mikulás jelentette az első igazi karácsonyi örömet. Mikulás után a lányok a Luca napi, hiedelmekkel és babonákkal alaposan megtűzdelt napra készültek. Kis cédulákra legényneveket írtak, azokból került ki a majdani lánykérő. Elkészítették a lucanaptár íráshoz az irkát, ceruzát, hogy Lucától karácsonyig beleírják, melyik napon milyen idő lesz, és azt ráosztották a jövő év tizenkét hónapjára. Kitalálták és cédulákra írták a Luca napi pogácsába sütendő legényneveket, másutt ugyanazokat a kis cédulákat gombócban főzték, de elkészítették a pogácsába kerülő lucagarast is. Aki megtalálta, szerencsés lett a jövő évben. A legények se tétlenkedtek. A tápéiak még a harmincas évek elején is csinálták a gyékényből fonott lucaszékit. Elvitték a templomba szentestén és ott egy szentelt krétával írt kör közepébe tették, majd fölálltak a lucaszékbre. Ott állva várták az Űrfelmutatást. Akkor kabátjuk hajtókájából kivették a tűt és annak fokán át meglátták, ki a boszorkány. Akkor aztán uzsgyi, hazáig. Hogy a boszorkány ne érje utol őket, mákot szórtak, amelyeket a boszorkánynak szemenként kellett fölszedni. A Tápéi karácsony legény közben hazaért és az égő kemencébe bedobta a gyékényszéket. Ha pattogva, recsegve égett, akkor benne égett a boszorkány is. Amíg a család az éjféli misén volt, az anya földíszítette a karácsonyfát és az ajándékokat is alája rakta. A templomból hazaérő gazda először az istállóba ment égő gyertyával, hogy egy pillanatra ott is legyen mennyei fény. A lány meg a kiskapuba állt ki, kezében égő gyertyát tartott. Aki legényt először megpillantott, olyan nevű lett a kérője. A betlehemezést főként a gyermekek szerették. Tápén a negyvenes évek végén megtiltották. Emlékszem, milyen csodálatosan szép volt az utolsó szenteste, amikor még a betlehemezők mind ott térdeltünk az öreg tápai templomban földíszített Jézus jászolánál. Istállószerű kis épület körül apró jószágok, emberalakok álltak, körülöttük kis tányérokban zöldellt a lucanapi búza. Azért volt ott, hogy ha majd Jézust keresik a zsidók, legyen neki hova elrejtőznie. Az otthon maradt lucabúzát a menyecskék egymásnak küldték, hogy egészségesek és termékenyek legyenek. Ma a karácsonyfa állítás mellett sok helyen már csak a lucabúza-vetés szokása maradt meg, de jelentését nemigen tudják. Nem találjuk már az asztalok alá egykoron minden házba megvetett Jézus ágyát, amelyre a régi tápaiak rossz kalapot, szénát, kukoricát és fejtőt, másutt kancalóistrángot tettek. És nincsen már pásztorok miséje se, amely után a béresek, a szolgálók és a pásztorok elmentek gazdájukat köszönteni. A gazda borral, a gazdaasszony meleg kaláccsal kínálta meg őket. A karácsonyi ünnepkört az aprószenteki korbácsolás zárta. Más vidékeken mondják suprikálásnak. Tápén ódoricsolni jártak a legények és a gyerekek, de még a házasemberek is. Strttyogós vesszőt dugtak a csizmaszárba és általában csapatostól mentek lányosháztól menyecskés házig. Odaérve illőn köszöntek és megkérdezték, hogy: „Szabad e ódoricsolni?" Erre a lányok „Hát ha nem itt kend nagyokat”-Isti válaszoltak. Akkor a legények megragadták a lányok egyik kezét és pálcájukkal rácsapkodtak a sokszoknyára. Közben verseltek: „Ódorics, gáborics, Aprószentek napja. Járjál békivel, eriggy Isten hírivel, szalaggy a kuckóba, azt’ hozzá nekem pénzt." Aztán még egyet kettőt rávertek, miközben mondták: „Aggyisten egészségüdre!" ifj. Lele József : A magyar zenetörténet eseménye A magyar városok zenetörténetéről írt tanulmánysorozat (Bárdos Kornél: Pécs zenéje a 18. században, 1976; A tatai Eszterházyak zenéje 1727—1846 [1978]; Győr zenéje a 17—18. században, 1980; Sopron zenéje a 16—18. században, 1984) megjelenése zenetörténet-írásunk fontos eseménye. A török alól felszabadult Magyarországnak kultúráját is újjá kellett építeni, s ezen belül a közben sokat fejlődött európai zeneművészet eredményeit is be kellett fogadnia. Ha eddig úgy véltük, hogy a 18. század egy kulturális sivárság időszaka, Bárdos könyveiből nemcsak azt tudhattuk meg, hogy voltak hazánkban városok, melyekben a későbbi barokk és klasszika zenéjének megszólaltatására alkalinas zenészek működtek, és befogadására készséges hallgatóság lakott, hanem azt is, hogy ez a zenei újjáépítés nem volt előzmények nélkül: a török korszak alatt is igyekezett a megmaradt országrész lépést tartani a kor zenei fejlődésével. Tanulságos látni, mily nagy szerepet vállaltak az egyházak a zene patronálásáan. Hosszú ideig a templom szinte egyetlen zenei nevelője, ízlésformálója volt a polgárságnak, s a magasalbú műzenének legfőbb közvetítői a templomi zenészek. Legjobbjaik nemcsak előadóként, de alkotóművészként is tevékenykedtek, s ha eddig csak nevüket ismertük, lassanként műveik is előkerülnek az elfeledettség szellemi és a templomi kottatárak nagyon is világos porából. Míg a reformátusok egy új egyszólamúság úttörőiként írták be nevüket a magyar zenetörténetbe, az evangélikus és katolikus városokban a több szólamú műzenét, később a hangszerkíséretes egyházi zenét is képesek voltak megszólaltatni, s az egyházi muzsikusok jelentősége túl is nőtt a templomi kereteken: a magyar városok első koncertező művészei, zenetanárai, karnagyai is közülük kerültek ki. Munkájuk megérlelte a 18. század végére az önálló, a polgárság által támogatott városi zeneélet igényét, meghonosította azt a becsületes szaktudást, amely a 19. században felvirágzó, most már jellegzetesen magyar zeneszerzésnek, sőt távolabbról az "európai rangú 20. századi zeneéletnek alapja volt. Kár, hogy ettől a zenei kultúrától a magyar társadalomnak hangadó középrétegei már akkor, s nagyrészt azóta is elzárkóztak. D. L. Csaba előtt érettségi után mintha egy kalitka — mit, kalitka! — ketrec nyílt volna ki, úgy repült abban az új világban, ami kellékeit tekintve szakasztott olyan volt ugyan, mint a régi, mégis — tele a szabadság illatával. Már az első lépések megrészegítették. A nyár végén találkozott egy lánnyal, s azt hitte, mézbe csöppent. — Az őseim két hétre külföldre mennek — mondta neki. — Nincs kedved feljönni hozzánk? Ibi megnézte magának egy hetes ismerősét. — Talán hozzád! — józanította ki. — Esetleg saját szobádba, ugye! — Látom, okos kislány vagy... — próbálgatta új hangját Csaba. — Ez az ábra ... Ibi félrebillentette fejét, egyik lábával pedig pedálozni kezdett. — Tudod, mit? — S várt egy kicsit, hogy Hatásosabb legyen. — Undok alak vagy... Kopj le!... — Na, ne játszd meg magad! Nem vagy te olyan ... — Milyen?... — Ibi csikóhaja ugrálni kezdett homlokán, sötét szeme szikrát hányt. — Na, halljam, milyen? ... — Hát... — bátortalanodott el Csaba. — Csak úgy ... Fölvettek már a külkerbe? ... — Mi köze ennek a külkerhez? — Ibi szemében a szikrák egy pillanatra kialudtak. — Még nem vettek föl, de ... — Na, látod!... Azt hiszed, ott majd a főnökeid ... — És ha nő lesz a főnököm? ... Egy hete járok veled, és már ezen jár az eszed?... — S Csaba szemébe fúrta magát: — Te belenyugodtál, hogy olyan lánnyal járj, aki...? Mert akkor inkább veled? ... — Ha szeretsz ... — Én is azt mondom: ha szeretsz ... Szemében, bár nem akarta, első ízben jelent meg valami rémület-féle. Hiszen Csaba nem sejti, nem is kell tudnia, hogy ő választotta magának. Szinte kitapinthatóan érezte, sorsuk fonalán ezt a csomót rájuk bízta valaki. — Ha szeretsz!... És megérkezett a válasz: — Már pedig... Velem csak akkor járhatsz, ha nem gondolsz házasságra ... — Házasságra?... — nevetett föl Ibi, s elnézett valamerre álmai után. — Na, szia!... Esküvőjük előtt három nappal mintha minden összeesküdött volna ellenük. Első szakításuk után két évig nem látták egymást, aztán egy hangverseny szünetében ismét egymásba botlottak. A büfé pultjánál egy lány Csaba elé tolako És emberré lett IRTA: GERLEI JÓZSEF dott, hajából áradt az a bizonyos megnevezhetetlen illat. — Emlékszel, mit mondtál akkor? — mondta Ibi, s a tükör előtt hajára próbálta a koszorút. Csaba a fotelből nézte, s ujjával írni kezdett a levegőbe. — Kislány, magát nem zavarja, hogy elém állt? — idézte önmagát. — Nem volt szép tőled!... — Pedig, csak azért mondtam, hogy szóba állj velem... Látni akartam annak az ismeretlen lánynak az arcát. — Hát, most láthatod! — nevetett rá a tükörből Ibi. — Holtomiglan-holtodiglan — fintorgott Csaba, s mivel Ibi hátrafordult, maga elé emelte két tenyerét: — Jól van, belátom, én akartam ... Megadom magam!... Csak ne pörögj be!... Mit gondolsz, miért tértem vissza hozzád? — De beláthatom, ugye, milyen nagy dolog, milyen óriási áldozat, hogy egy férfi odadobja egy nőnek a szabadságát. — Ibi lekapta fejéről a koszorút. Csaba homloka elborult. — Nem!... Ne csinálj zrít!... Arról van szó, hogy apám sose volt még templomban, s esküvőnk előtt inkább befeküdt a kórházba ... Hiszen tudod ... Anyám pedig éppen tegnap azzal traktált, nehogy aztán gyerekünk legyen!... Majd évek múlva ... És elég lesz egy is ... Ibi hangja egy kis élt kapott. — Aki csak egy gyereket szült, nem is mondhat mást. — Miért ne mondhatna?... — állt fel Csaba. — Ne bántsd az anyámat!... — Bocsáss meg! — gyengült el Ibi. — De én el akarom fogadni... és már az első évben ... Ha érkezik. — Igen, tudom — nyújtotta a szavakat Csaba. — Már számtalanszor hallottam, hogy anya akarsz lenni, te leszel a magyar anya, a nemzet megmentője, ne folytasd! — Kinn csöngettek. A postás volt, táviratot hozott. Nem — nem dísztávirat volt, csak egyszerű két sor: „Értesítjük, hogy id. Kemenesi Csaba betegünk ma reggel kórházunkban elhunyt”. Hát mégsem tréfált az öreg... Csaba az ablakon át a decemberi kertet nézte. Egyedül volt az egész lakásban. Anyja — még mindig feketében, hogy a gyászév utolsó napjait is letöltse — bent járt a kórházban. Ibit délelőtt vitték be taxin a szülészetre. Minden olyan hirtelen jött. Az esküvő is. Csaknem a temetésről mentek az esküvőre, mivel Csaba már nem akart tovább várni. — Egy kicsit korán érkezik... — mondta mosollyal Ibi az orvosnak. — Csak januárra vártam. — Téved, asszonyom — mondta az orvos. — Már csaknem túlhordta ... Karácsonyra megszült. — Hallod, Csaba, karácsonyra!... — ragyogott fel Ibi szeme. — Ma vasárnap van, kedden Szenteste ... Mikor kifordult a kórház kapuján, forgott vele a világ. Maga sem hitte el, hogy apa lesz. Lába egy közeli templomba vitte. Hogy került ide ez a templom, azelőtt nem itt állt. A mise éppen a Hiszekegynél tartott. A szavak zsongásában úgy tetszett neki, mintha hozzá szólna valaki. Megütötte fülét egy mondat: ......és Emberré lett”. Kicsoda lett emberré és mikor?... Hát persze, Szűz Máriától ... De miért nem Ibolyától, hiszen az ő feleségét így hívják!... Mert így is igaz — igaz lesz hamarosan, csak még néhány óra, pár perc ... Ez járt az eszében, s észre sem vette, hogy a kertre mintha köd ült volna. „... És emberré lett”. A fák ágai közt lassan furcsa lomb nőtt — besötétedett. A nesztelen csöndben szinte hallotta, hogy a földön hatalmas erők működnek, szétfeszítik burkaikat, hogy megszülessen az élet... Az az élet, amely belőle is embert csinál... Ekkor a telefon őrjöngve csengeni kezdett. Csaba odaugrott, felkapta a kagylót, és maga sem tudta miért, ezt dadogta bele... — Én vagyok, én vagyok!... Ember ... Ember... — Fiam, hát persze, hogy ember vagy! — hallotta a vonal végéről anyja hangját. — Akinek ilyen gyönyörű kislánya született, csak nagyszerű ember lehet!... Siess, siess! ... Három kiló nyolcvan deka ... — Lányom van! — kiáltotta bele Csaba az előszoba tükrébe valakinek. Felkapta télikabátját, s míg sálját igazgatta a kórház felé, maga előtt valami óriás karácsonyfát látott, melyen — micsoda gyerekesség! — csillagszórók szikráztak. Beletörött a szemébe, a csillagszórók kialudtak. Nem ismert magára. Bizonyosan nem ő volt, legalább is nem az a régi fiú, aki közben ezt dadogta maga elé: — Emberré... emberré lett!...