Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)
1988-01-03 / 1. (2166.) szám
SINKÓ FERENC: Nyitott szívvel Ne zárd el szíved, ne hunyd le szemed az emberek és a dolgok előtt, közöttük és bennük kell keresned, közöttük kell megtalálnod őt, mert ő ott van, a kicsinyben, a rosszban is találkozni akar veled, velünk, velem, a neve csillan ránk a porszemekről, ö üzen minden hulló falevelén, ha ének száll fel gyerek szívekből, ha muzsika pendül ifjú ujjak alól, az ő hangja csendül minden húrral és minden dalossal együtt dalol, embertestvérek minden szavában, még ha fáj is, ha ellenségnek is hiszem, lehet, hogy ö int, kérlel a jóra, lehet, hogy valami fontosat izén, próbát ha vet eléd, elém, fájdalmat küld, szenvedést ha ad. Fia megváltó és szerető szívének kínálja tán titkát és mámorát, nincsen a létben olyan mozzanat, amelyben ne volna üzenet és értelem, a vak véletlenben is ő, a Gondviselő játszik veled, velünk, velem... MOHÁCSI-REGÖS FERENC: ANGYALI ÉNEK Új év, új élet? Az emberi önzést, az önző embert nem teszi önzetlenné „egy” karácsony, adhat bármilyen csillogó, drága ajándékot. Minden ajándékozó gesztusában önmagát fogja szolgálni, áttételesen önmagát fogja megajándékozni, mert mindenben és mindenkiben önmagát sze 'reti. Nagyon rafinált dolog ez. Az önző ember látszóllag ugyanazt teszi, mint az önzetlen. Talán azon egy karácsonyfa alatt állnak; az a hatalmas, a sikeres és sikerült, a befutott, a reklámozott és a mosolygó (önző) ember elhalmoz másokat megvásárolható földi jókkal, a másik — míg ugyanazt a karácsonyi éneket éneklik —, a hatalomtalan, a sikertelen és sikerületlen, a mellőzött, az ismeretlen és szomorú arcú (önzetlen) csak szégyenkezik ezzel-azzal a kezében. Amaz sokat ad, mégis semmit, mert nem ad a szívéből, emez alig vagy semmit sem ad, mert nincs neki, mégis mindent ad, mert a szeretetét adja. Milyen fénye lehet Rotschild e gyémántokkal kivert arany nyakláncának Teréz anya nagy szívének ragyogásában ? ■L Teljesen természetes (volna), hogy a karácsony cso- Hodája, Isten megtestesülése után, megértve, hogy „csak sp. a szeretet hiteles” (H. Urs v. Balthasar), új életet akarunk kezdeni. Erre hív föl az evangélium, az egyház, a józan ész, és maga Isten. Új év, új élet; ez a megfelelés nem a szilveszter malacpecsenyés, koccintásos, flitteres hangulatából való, hanem abból az elhatározásból, ha a jót örökké halogatja is az ember, legalább most ne tegye. Engedjen a rendkívüli időnek, az új évnek. Ha eddig nem, most térjen meg. Vesse át magát a nehézségein. Hagyja el a „test tetteit”, a leragadás, az evickélés iszapját, és emelkedjék föl. Szakítsa ki magát az unalom, a megszokás elvéreztető öleléséből. Legyen az új idő új embere, ama Páli ember, s ettől kezdve legyen örökké más. A megszokhatatlan Isten szokatlan gyermeke legyen, a hitben leszegényedettből a hitben gyarapodó emberré. Az önző ember nemcsak régi, hanem vaksi, süket, gondolattalan és mozdulatlan is. Az az új ember, akinek van szeme, és meglátja a dolgokban az istenit, az emberekben pedig a krisztusit. Mert „minden dolog száj, amely által az örök ige beszél”, írja R. Guardini. Az új embernek füle van, tehát meghallja, hogy „Isten »zeneien« ér el bennünket”, írja F. Varillon. Az érzékszervek bizonyítják, hogy minden idő kegyelmi idő, mely megtérésre szólít föl, és haladásra serkent. Az új ember gondolatai Isten gondolatait keresik, de nemcsak keresik, hanem próbálgatják is, és mozdulatainak az ad gyorsaságot és szépséget, hogy mások szolgálatában állnak. Az új ember együtt imádkozik — mondjuk — Suenens bíborossal, a régi meg folyton ellene mond: „Uram, adj erőt, hogy ki ne fulladjak az úton”, mondja az új ember; erőm a képességeimben van, nem megalázó és idegen könyörgésekben, erőm az erőmben van, a mások gyöngeségében, gondolja a régi ember..........hogy egymást segítsük közös holnapunk felé”, így az új, hogy engem segítsen mindenki a holnapom felé, hogy a „többiek” ez a fedőneve az átlagos masszának, hogy a többiek „énné”, a tömeg egyetlen személyiségévé alakuljanak át. „... hogy hátra ne tekintsünk, ne méricskéljük, mibe kerül”, mondja az új ember, hogy igenis, folyton hátratekintsek, azaz bemérjem, az energiákat pontosan számon tartva nagyon is tudjam, mi mibe kerül, s kapásból, álmomból keltve is fújjam, mennyibe van nekem mindez, mondja a régi. „S így érjem el, tegyem meg, amit te vársz tőlem”, mondja az új célomat, ami „te”-nek látszik, így érem el, mert ezer arcban, ezer pillantásban, ezer változatban én vagyok ez a te. Az új ember és a régi ember között egyetlen lényeges különbség van: a halál. Az út folyton maga mögött hagyja — időbeli — halálait, s megkönnyebbülve a hátáról „lecsúszó” halálaitól, elsúlyosodó énjének halálos terheitől, élve, mindjobban élve halad előre, bizonyos értelemben már itt, az útján halhatatlanul, magától az Élettől, Jézus Krisztustól kapva életet. Nem rakódnak rá, mint elszarusodott bőrréteg a bőrrétegre, hétköznapi halálai. Igaz, fájdalmas érzékenységet jelentenek az új ember számára örökös megszületései, az Életbe torkolló élete. A régi ember azonban egyre halványuló mása önmagának, a vétkek, az önzés, a renyheség, a reménytelenség, a megállás, a befelé hullás, az önmagára gyűrődés fullasztó levegőhiánya sápasztja el. Élni akarunk. Kell, hogy az ember ama gyermek ifjúságát és szépségét akarja magának, aki egyetlenként mehet be Isten országába, kell, minden időben, akár az új évben is. Vasadi Péter Egy naptár üzenete Talán kalendáriumé. Nem. Ezúttal naptáré. Az Ecclesia által az 1988. évre kiadott katolikus falinaptáré, amely — igaz — „csak” illusztrációkat tartalmaz, de milyeneket! Rajtuk a magyar és az európai reneszánsz egyik remeke, az erdélyi Suki Benedek XV. századi kelyhének részletei. A világhírű ötvösmunka i a felújított Esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban látható. (Teljes „portréját” az elmúlt számunkban bemutattuk.) Minden hónaphoz e naptárban egy-egy dombormű-kép társul, erről a kehelyről, az üdvtörténet jeleneteivel , az Angyali üdvözlettől a Kálváriáig. Alattuk rövid elemzés olvasható, s az egész kehelyrőla címlap belső felén művészettörténeti értékelés, világos magyarsággal. " Lapozgatom e csodaszép naptárt, s arról meditálok, hányféle módja lehet a keresztény műveltség terjesztésének, a bibliai történetek közelebb hozásának, az ízlés fejlesztésének. Hát ez a naptár egyik eszköze a keresztény pedagógiának, fényezett papíron, színes fotókkal. Hogy élnek rajtuk a csillagossodronyzománcos felületek, domborművek! Bizony arra is jók, hogy csendes perceinkben akár elmélkedéseket végezzünk előttük. Jóleső ilyen környezetben nyomon követni az egyházi évet, névnapok sorát, s közben arra gondolni: évjárat múltán is fontos lehet ez a naptár. Ezúttal a Luki-kehely „sugallata” miatt.. . A naptár Csanád Béla és Cséfalvay Pál munkája, a művészi fotókat Mudrák Attila készítette. (Kapható az Ecclesia Szövetkezet boltjában.) T. S. A pogány társörökösök Vizkereszt ünnepén az egyház Krisztust mint a világ Üdvözítőjét ünnepli. Üdvözítő voltát az emberiség előtt — Izraelen kívül — a mágusok hódolatában nyilatkoztatta ki Isten először. Az egyház küldetése lesz az, hogy a történelem végéig tanúskodjon Krisztusról, akiben Isten üdvösségre hívta meg az emberi nemet. Vízkereszt ünnepének evangéliuma (Mt 2,1—12) a messziről jött mágusok látogatását beszéli el, akik a csillag vezetésével Betlehembe mennek, hogy a kisded Jézusban a világ üdvözítőjére találjanak. Látogatásuk elővételezi azt, amit Jézus később, nyilvános tevékenysége során, a pogányok Isten országába való meghívásáról és megtéréséről így fogalmaz meg hallgatói előtt: „sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országába’’ (Mt 8,11). Tehát vízkereszt ünnepe több, mint Krisztus születéstörténetének kedves epizódja, mert tanítása az egész emberiség üdvösségéről ad eligazítást. Az evangélista úgy beszéli el a mágusok látogatását, hogy a leírt események kicsinyített arányokban már tükrözik az apostoli egyház tapasztalatát a kereszténység rohamos terjedéséről és a pogányok egyre nagyobb számban való megtéréséről. A történelem nagy pillanata, az idők teljessége érkezett el, amikor a pogány mágusok belépnek a házba, és a Gyermek előtt leborulva hódolnak. A kereszténység előtti emberiség évszázezredek tapogatózása utánelérte célját, megtalálta Messiását és hódol neki. Pál apostol így beszél erről Athénban: „Isten letelepítette az egy őstől származó emberi nemet a föld színén... s mindezt azért, hogy keressék Istent, hátha rátalálnak, míg utána tapogatóznak, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Benne élünk, mozgunk és vagyunk ... Isten eddig szemet húnyt a tudatlanság ideje fölött, most azonban tudomására hozza az embereknek, hogy mindenhol mindenkinek meg kell térnie...” (Ap Csel 17,26—30). A mágusok nem szerepelnek többé az Újszövetségben. Helyükre az egyház lép, amely megtalálja Jézus Krisztusban Messiását és hűségesen kitart mellette. Emellett a csillag szerepét is teljesítenie kell az idők végéig, hogy Krisztushoz vezesse az emberiséget. így kapcsolódik össze a mágusok látogatása és a feltámadt Krisztus miszsziós parancsa: „Menjetek..., tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket... tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek...” (Mt 28,18—20). A mágusok története így folytatódik az egyházban az evangélium hirdetésével és a pogányok megtérésével. Az ünnep szentleckéje is ehhez a gondolathoz kapcsolódik. Szent Pál a pogány nemzetekhez szóló apostoli küldetéséről beszél: „Hallottatok Isten kegyelmi adományáról, amelyben a ti (a pogányságból megtért efezusi keresztények) javatokra részesültem. Kinyilatkoztatásból ... megismertem Krisztus titkát, amelyről a korábbi időben nem tudtak az emberek úgy, ahogy most a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta a Lélek: e szerint a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, egy testhez tartozók és az evangélium által az ígéret részesei...” (Ef 3,2—3, 5—6). Az egyház mindenkor igyekezett teljesíteni missziós küldetését, hogy tanúságot tegyen Krisztusról az emberiség előtt. Vízkereszt ünnepén, amikor a mágusokkal együtt hódolunk a világ Üdvözítője előtt, minden kereszténynek éreznie kell: felelősek vagyunk azért, hogy mások is rátaláljanak Krisztusra, mint a hegyi beszédben olvassuk: „Úgy világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Rózsa Huba Mi lesz ? Aligha van olyan kérdés, amelyet gyakrabban lehetne hallani utcán, hivatalokban és otthonokban. Mi lesz jövőre? Mi lesz az új évben? Mi lesz az árakkal? Mi lesz a nyugdíjjaisokkal? És így tovább. Szeretnénk a jövőbe látni, vagy legalábbis megsejteni valamit belőle. Nem akárhogyan. Tudni szeretnénk, mi lesz. Hallgatom — sokszor csak hallom, ha alkarom, ha nem — a rádiót, újra és újra felcsendül benne a „Ricchi e poveri” hajdani nagy sikerű slágere, a „Che sara”, amelyet magyarra „Mit remélsz” címmel fordítottak le. Nem vagyok táncdalrajongó, de a sanzonok közül egyiket-másikat szívesen meghallgatom. Ezt is, mert itáliai emlékeket idéz, és mindenkit érdeklő kérdést sugalmaz: Mi lesz az életeddel? Mi lesz az életünkkel? Érdemes-e ott hagyni a hagyományokat, a szülőföldet és minden régit a bizonytalanért? Nem ma kitalált kérdéseik ezek, de a mai emberre is jellemzők. S kicsit bennük van a tékozló fiú gyötrelme is. Hallgatom a rádiót, s egy másik műsorban arról vitáznak, mi az oka az öregkori depressziónak, céltalanságnak, lelki kiábrándultságnak? S mi az oka annak, hogy mindez szinte népbetegségként terjed és növekszik? Peregnek a vélemények, okok és tények, s valaki a vita résztvevői közül azt mondja: A mai öregek többségének az életéből hiányzik a hit és a vallásosság, amely életüket nem zárta le a halállal, hanem vigasztalást és távlatot adott még szenvedéseiknek is. Semmit sem remélhetnek a jövőtől, csak elmúlást és pusztulást. Ezért félnek és rettegnek a jövőtől. Aztán hallgatok egy riportot, mely egy idős asszonyról szól, aki az általa alapított öregek otthonában lakik, tele van lelkesedéssel, óráról órára megter-V_______________ vezett napirend szerint él, nyelveket tanít, betegeket látogat, mindent „mit tott” (Istennel), ahogyan mondja. És nem fél, sem a haláltól, sem a jövőtől. Ritka kivétel? Köztünk élő szent? Istentől küldött példakép? Ő magát egyszerű, hívő embernek tartja, aki bízik Istenben, az isteni szeretetben és gondviselésben. Hallgatom a pedagógiai tanácsadó előadását, ő is a jövő kérdését feszegeti a gyermekekkel kapcsolatban. Azt mondja, nem szabad jövőbeli fenyegetéssel és félelemben nevelni a gyermekeket, mert elvesztik bizalmukat a felnőttekben, szüleikben és jövőjükben. Elvesztik ezzel együtt biztonságukat is. A bizonytalanságban élő ember fél, aggódik, tele vám szorongással. Csak a szeretet emelheti fel a gyermeket a biztonságba és a félelem nélküli életbe. (Milyen jó volna, ha ezeket a megállapításokat kivétel nélkül a katekéták is elfogadnák, a szülők hasonlóképpen, s nem az Istennel és a pokollal való ijesztgetés lenne egyik fő nevelő „eszközük”, mint egyik-másik korábbi hittankönyvben, amelyek közül kettő nemrég is megjelent.) Az ijeszgetéssel és fenyegetéssel valló nevelés merénylet a gyermek ellen. A gyermekeknek csak a legjobbat és a legszebbet szabad adni — hallom a kodályi alapelvek egyikét. Senki sem élhet tartósan bizonytalanságban és félelemben. Hol van hát a jövő megoldása? A szeretetben. Január első napjaiban erről is beszél a liturgia: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem büntetés. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet” (1 Jn 4,18). Minden keresztény jövő évi programjának a lényege: Szeretetben élni, gondolkodni és tökéletesedni. Csanád Béla Uitt- 3