Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)

1988-01-03 / 1. (2166.) szám

SINKÓ FERENC: Nyitott szívvel Ne zárd el szíved, ne hunyd le szemed az emberek és a dolgok előtt, közöttük és bennük kell keresned, közöttük kell megtalálnod őt, mert ő ott van, a kicsinyben, a rosszban is találkozni akar veled, velünk, velem, a neve csillan ránk a porszemekről, ö üzen minden hulló falevelén, ha ének száll fel gyerek szívekből, ha muzsika pendül ifjú ujjak alól, az ő hangja csendül minden húrral és minden dalossal­­ együtt dalol, embertestvérek minden szavában, még ha fáj is, ha ellenségnek is hiszem, lehet, hogy ö int, kérlel a jóra, lehet, hogy valami fontosat izén, próbát ha vet eléd, elém, fájdalmat küld, szenvedést ha ad. Fia megváltó és szerető szívének kínálja tán titkát és mámorát, nincsen a létben olyan mozzanat, amelyben ne volna üzenet és értelem, a vak véletlenben is ő, a Gondviselő játszik veled, velünk, velem... MOHÁCSI-REGÖS FERENC: ANGYALI ÉNEK Új év, új élet? Az emberi önzést, az önző embert nem teszi önzet­lenné „egy” karácsony, adhat bármilyen csillogó, drá­ga ajándékot. Minden ajándékozó gesztusában önma­gát fogja szolgálni, áttételesen önmagát fogja megaján­­dékozni, mert mindenben és mindenkiben önmagát sze­ '­reti. Nagyon rafinált dolog ez. Az önző ember látszól­­­lag ugyanazt teszi, mint az önzetlen. Talán azon egy­­ karácsonyfa alatt állnak; az a hatalmas, a sikeres és sikerült, a befutott, a reklámozott és a mosolygó (önző) ember elhalmoz másokat megvásárolható földi jókkal, a másik — míg ugyanazt a karácsonyi éneket éneklik —, a hatalomtalan, a sikertelen és sikerületlen, a mel­lőzött, az ismeretlen és szomorú arcú (önzetlen) csak szégyenkezik ezzel-azzal a kezében. Amaz sokat ad, mégis semmit, mert nem ad a szívéből, emez alig vagy semmit sem ad, mert nincs neki, mégis mindent ad, mert a szeretetét adja. Milyen fénye lehet Rotschild e gyémántokkal kivert arany nyakláncának Teréz anya­­ nagy szívének ragyogásában ? ■L Teljesen természetes (volna), hogy a karácsony cso- Hodája, Isten megtestesülése után, megértve, hogy „csak sp.­ a szeretet hiteles” (H. Urs v. Balthasar), új életet aka­runk kezdeni. Erre hív föl az evangélium, az egyház, a józan ész, és maga Isten. Új év, új élet; ez a meg­felelés nem a szilveszter malacpecsenyés, koccintásos, flitteres hangulatából való, hanem abból az elhatáro­zásból, ha a jót örökké halogatja is az ember, legalább most ne tegye. Engedjen a rendkívüli időnek, az új évnek. Ha eddig nem, most térjen meg. Vesse át magát a nehézségein. Hagyja el a „test tetteit”, a leragadás, az evickélés iszapját, és emelkedjék föl. Szakítsa ki magát az unalom, a megszokás elvéreztető öleléséből. Legyen az új idő új embere, ama Pál­i ember, s ettől kezdve legyen örökké más. A megszokhatatlan Isten szokatlan gyermeke legyen, a hitben leszegényedettből a hitben gyarapodó emberré. Az önző ember nemcsak régi, hanem vaksi, süket, gondolattalan és mozdulatlan is. Az az új ember, aki­nek van szeme, és meglátja a dolgokban az istenit, az emberekben pedig a krisztusit. Mert „minden dolog száj, amely által az örök ige beszél”, írja R. Guardini. Az új embernek füle van, tehát meghallja, hogy „Isten »zeneien« ér el bennünket”, írja F. Varillon. Az ér­zékszervek bizonyítják, hogy minden idő kegyelmi idő, mely megtérésre szólít föl, és haladásra serkent. Az új ember gondolatai Isten gondolatait keresik, de nem­csak keresik, hanem próbálgatják is, és mozdulatainak az ad gyorsaságot és szépséget, hogy mások szolgála­tában állnak. Az új ember együtt imádkozik — mondjuk — Suenens bíborossal, a régi meg folyton ellene mond: „Uram, adj erőt, hogy ki ne fulladjak az úton”, mondja az új em­ber; erőm a képességeimben van, nem megalázó és idegen könyörgésekben, erőm az erőmben van, a má­sok gyöngeségében, gondolja a régi ember..........hogy egymást segítsük közös holnapunk felé”, így az új, hogy engem segítsen mindenki a holnapom felé, hogy a „többiek” ez a fedőneve az átlagos masszának, hogy a többiek „én­né”, a tömeg egyetlen személyiségévé alakuljanak át. „... hogy hátra ne tekintsünk, ne mé­ricskéljük, mibe kerül”, mondja az új ember, hogy igenis, folyton hátratekintsek, azaz bemérjem, az ener­giákat pontosan számon tartva nagyon is tudjam, mi mibe kerül, s kapásból, álmomból keltve is fújjam, mennyibe van nekem mindez, mondja a régi. „S így érjem el, tegyem meg, amit te vársz tőlem”, mondja az új­ célomat, ami „te”-nek látszik, így érem el, mert ezer arcban, ezer pillantásban, ezer változatban én va­gyok ez a te. Az új ember és a régi ember között egyetlen lénye­ges különbség van: a halál. Az út folyton maga mögött hagyja — időbeli — halálait, s megkönnyebbülve a hátáról „lecsúszó” halálaitól, elsúlyosodó énjének ha­lálos terheitől, élve, mindjobban élve halad előre, bizo­nyos értelemben már itt, az útján halhatatlanul, ma­gától az Élettől, Jézus Krisztustól kapva életet. Nem rakódnak rá, mint elszarusodott bőrréteg a bőrrétegre, hétköznapi halálai. Igaz, fájdalmas érzékenységet je­lentenek az új ember számára örökös megszületései, az Életbe torkolló élete. A régi ember azonban egyre hal­ványuló mása önmagának, a vétkek, az önzés, a reny­­heség, a reménytelenség, a megállás, a befelé hullás, az önmagára gyűrődés fullasztó levegőhiánya sápaszt­­ja el. Élni akarunk. Kell, hogy az ember ama gyermek if­júságát és szépségét akarja magának, aki egyetlenként mehet be Isten országába, kell, minden időben, akár az új évben is. Vasadi Péter Egy naptár üzenete Talán kalendáriumé. Nem. Ezúttal naptáré. Az Ecc­lesia által az 1988. évre kiadott katolikus falinap­táré, amely — igaz — „csak” illusztrációkat tartal­maz, de milyeneket! Rajtuk a magyar és az európai reneszánsz egyik remeke, az erdélyi Suki Benedek XV. századi kelyhének részletei. A világhírű ötvös­munka i a felújított Esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban látható. (Teljes „portréját” az elmúlt számunkban bemutattuk.) Minden hónaphoz e naptárban egy-egy dombor­mű-kép társul, erről a kehelyről, az üdvtörténet je­leneteivel , az Angyali üdvözlettől a Kálváriáig. Alattuk rövid elemzés olvasható, s az egész kehely­­ről­­a címlap belső felén művészettörténeti értékelés, világos magyarsággal. " Lapozgatom e csodaszép naptárt, s arról meditá­lok, hányféle módja lehet a keresztény műveltség terjesztésének, a bibliai történetek közelebb hozásá­nak, az ízlés fejlesztésének. Hát ez a naptár egyik eszköze a keresztény pedagógiának, fényezett papí­ron, színes fotókkal. Hogy élnek rajtuk a csillagos­­sodronyzománcos felületek, domborművek! Bizony arra is jók, hogy csendes perceinkben akár elmél­kedéseket végezzünk előttük. Jóleső ilyen környezetben nyomon követni az egy­házi évet, névnapok sorát, s közben arra gondolni: évjárat múltán is fontos lehet ez a naptár. Ezúttal a Luki-kehely „sugallata” miatt.. . A naptár Csanád Béla és Cséfalvay Pál munkája, a művészi fotókat Mudrák Attila készítette. (Kap­ható az Ecclesia Szövetkezet boltjában.) T. S. A pogány társörökösök Vizkereszt ünnepén az egyház Krisztust mint a világ Üdvözítőjét ün­nepli. Üdvözítő voltát az emberiség előtt — Izraelen kívül — a mágu­sok hódolatában nyilatkoztatta ki Isten először. Az egyház küldetése lesz az, hogy a történelem végéig tanúskodjon Krisztusról, akiben Isten üdvösségre hívta meg az emberi nemet. Vízkereszt ünnepének evangé­liuma (Mt 2,1—12) a messziről jött mágusok látogatását beszéli el, akik a csillag vezetésével Bet­lehembe mennek, hogy a kisded Jézusban a világ üdvözítőjére ta­láljanak. Látogatásuk elővételezi azt, amit Jézus később, nyilvános tevékenysége során, a pogányok Isten országába való meghívásáról és megtéréséről így fogalmaz meg hallgatói előtt: „sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és le­telepednek Ábrahám, Izsák és Já­kob mellé a mennyek országába’’ (Mt 8,11). Tehát vízkereszt ünne­pe több, mint K­risztus születés­­történetének kedves epizódja, mert tanítása az egész emberiség üdvös­ségéről ad eligazítást. Az evangé­lista úgy beszéli el a mágusok lá­togatását, hogy a leírt események kicsinyített arányokban már tük­rözik az apostoli egyház tapasz­talatát a kereszténység rohamos terjedéséről és a pogányok egyre nagyobb számban való megtérésé­ről. A történelem nagy pillanata, az idők teljessége érkezett el, amikor a pogány mágusok belép­nek a házba, és a Gyermek előtt leborulva hódolnak. A keresztény­ség előtti emberiség évszázezredek tapogatózása után­­elérte célját, megtalálta Messiását és hódol ne­ki. Pál apostol így beszél erről Athénban: „Isten letelepítette az egy őstől származó emberi nemet a föld színén... s mindezt azért, hogy keressék Istent, hátha ráta­lálnak, míg utána tapogatóznak, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Benne élünk, mozgunk és va­gyunk ... Isten eddig szemet húnyt a tudatlanság ideje fölött, most azonban tudomására hozza az em­bereknek, hogy mindenhol min­denkinek meg kell térnie...” (Ap Csel 17,26—30). A mágusok nem szerepelnek többé az Újszövetségben. Helyükre az egyház lép, amely megtalálja Jézus Krisztusban Messiását és hű­ségesen kitart mellette. Emellett a csillag szerepét is teljesítenie kell az idők végéig, hogy Krisztushoz vezesse az emberiséget. így kap­csolódik össze a mágusok látoga­tása és a feltámadt Krisztus misz­­sziós parancsa: „Menjetek..., te­gyetek tanítványommá minden né­pet, kereszteljétek meg őket... ta­nítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek...” (Mt 28,18—20). A má­gusok története így folytatódik az egyházban az evangélium hirdeté­sével és a pogányok megtérésével. Az ünnep szentleckéje is ehhez a gondolathoz kapcsolódik. Szent Pál a pogány nemzetekhez szóló apostoli küldetéséről beszél: „Hallottatok Isten kegyelmi ado­mányáról, amelyben a ti (a po­gányságból megtért efezusi keresz­tények) javatokra részesültem. Ki­nyilatkoztatásból ... megismertem Krisztus titkát, amelyről a koráb­bi időben nem tudtak az embe­rek úgy, ahogy most a szent apos­toloknak és prófétáknak kinyilat­koztatta a Lélek: e szerint a po­gányok Krisztus Jézusban társ­örökösök, egy testhez tartozók és az evangélium által az ígéret ré­szesei...” (Ef 3,2—3­, 5—6). Az egyház mindenkor igyekezett teljesíteni missziós küldetését, hogy tanúságot tegyen Krisztusról az emberiség előtt. Vízkereszt ün­nepén, amikor a mágusokkal együtt hódolunk a világ Üdvözítő­je előtt, minden kereszténynek éreznie kell: felelősek vagyunk azért, hogy mások is rátaláljanak Krisztusra, mint a hegyi beszéd­ben olvassuk: „Úgy világítson vi­lágosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztal­ják mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Rózsa Huba Mi lesz ? Aligha van olyan kérdés, ame­lyet gyakrabban lehetne hallani utcán, hivatalokban és otthonok­ban. Mi lesz jövőre? Mi lesz az új évben? Mi lesz az árakkal? Mi lesz a nyugd­íjjaisokkal? És így tovább. Szeretnénk a jövőbe lát­ni, vagy legalábbis megsejteni valamit belőle. Nem akárhogyan. Tudni szeretnénk, mi lesz. Hallgatom — sokszor csak hal­lom, ha alkarom, ha nem — a rádiót, újra és újra felcsendül benne a „Ricchi e poveri” haj­dani nagy sikerű slágere, a „Che sara”, amelyet magyarra „Mit remélsz” címmel fordítottak le. Nem vagyok táncdalrajongó, de a sanzonok közül egyiket-mási­­kat szívesen meghallgatom. Ezt is, mert itáliai emlékeket idéz, és mindenkit érdeklő kérdést su­galmaz: Mi lesz az életeddel? Mi lesz az életünkkel? Érde­mes-e ott hagyni a hagyomá­nyokat, a szülőföldet és minden régit a bizonytalanért? Nem ma kitalált kérdéseik ezek, de a mai emberre is jellemzők. S kicsit bennük van a tékozló fiú gyöt­relme is. Hallgatom a rádiót, s egy má­sik műsorban arról vitáznak, mi az oka az öregkori depresszió­nak, céltalanságnak, lelki kiáb­rándultságnak? S mi az oka an­nak, hogy mindez szinte népbe­tegségként terjed és növekszik? Peregnek a vélemények, okok és tények, s valaki a vita résztve­vői közül azt mondja: A mai öregek többségének az életéből hiányzik a hit és a vallásosság, amely életüket nem zárta le a halállal, hanem vigasztalást és távlatot adott még szenvedéseik­nek is. Semmit sem remélhetnek a jövőtől, csak elmúlást és pusz­tulást. Ezért félnek és rettegnek a jövőtől. Aztán hallgatok egy riportot, mely egy idős asszonyról szól, aki az általa alapított öregek otthonában lakik, tele van lel­­kesedéssel, óráról órára megter-V_______________ vezett napirend szerint él, nyel­veket tanít, betegeket látogat, mindent „mit tott” (Istennel), ahogyan mondja. És nem fél, sem a haláltól, sem a jövőtől. Ritka kivétel? Köztünk élő szent? Istentől küldött példakép? Ő magát egyszerű, hívő ember­nek tartja, aki bízik Istenben, az isteni szeretetben és gond­viselésben. Hallgatom a pedagógiai ta­nácsadó előadását, ő is a jövő kérdését feszegeti a gyermekek­kel kapcsolatban. Azt mondja, nem szabad jövőbeli fenyegetés­sel és félelemben nevelni a gyer­mekeket, mert elvesztik bizal­mukat a felnőttekben, szüleik­ben és jövőjükben. Elvesztik ez­zel együtt biztonságukat is. A bizonytalanságban élő ember fél, aggódik, tele vám szorongással. Csak a szeretet emelheti fel a gyermeket a biztonságba és a félelem nélküli életbe. (Milyen jó volna, ha ezeket a megálla­pításokat kivétel nélkül a kate­­kéták i­s elfogadnák, a szülők hasonlóképpen, s nem az Isten­nel és a pokollal való ijesztgetés lenne egyik fő nevelő „eszkö­zük”, mint egyik-másik korábbi hittankönyvben, amelyek közül kettő nemrég is megjelent.) Az ijeszgetéssel és fenyegetéssel valló nevelés merénylet a gyermek el­len. A gyermekeknek csak a legjobbat és a legszebbet sza­bad adni — hallom a kodályi alapelvek egyikét. Senki sem él­het tartósan bizonytalanságban és félelemben. Hol van hát a jövő megoldása? A szeretetben. Január első napjaiban erről is beszél a li­turgia: „A szeretetben nincs fé­lelem. A tökéletes szeretet ki­zárja a félelmet, mert a félelem büntetés. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet” (1 Jn 4,18). Minden keresztény jövő évi programjának a lényege: Szeretetben élni, gondolkodni és tökéletesedni. Csanád Béla Ui­tt- 3

Next