Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-01-01 / 1. (2217.) szám

PETŐ-KOVÁCS JÚLIA: Karácsonyi mementó Karácsony ... imbolygó gyertyafény ... benned is — imbolygó remény? ... Éjféli harang... mennyei fény ... hangod mért vádló, érdes, kemény?! Jászolból Istengyermek mosoly homlokráncos sérelmet torol? — Hirdeti szád, boldog karácsonyt! Belsőd heve — ellen miért mond? Immánuel! — Velünk az Isten! S összetörtél múlandó kincsen? Hogyha Isten Veled van — velünk kicsoda is lehet ellenünk? — Békesség-földön az embernek! — Dicsőség — földön —az Istennek! Mert Isten bennünk — köztünk lakik s nem ő az — aki távolodik, csak hallgasd et, mert szól a csendben vagy jászolban, vagy a kereszteny­ő mindig ott van közeledben. * BEKE KINGA: Gyertyák lobognak olyan a kápolna akár egy kivilágított díszterem ahol a csillárok ékesen villantják fényüket elnémító bár ez fájdalmas emlékek és gyönyörű lelkek ropják megdöbbentő táncukat s mi csak állunk szépen csendesen nézzük ahogy a gyertyák lobognak rakoncátlanul s félelmetesen hogy azután leégjenek végleg csonkig de addig is állnak s lobognak holtukig... * UfSmkL A jövő század reménye Márton Áron püspöki jubileuma ötven éve, 1938. december 23-án nevezte ki XII. Pius pápa Erdély püspökévé Márton Áront. Az ünnep, az évforduló jó alkalom, hogy újra emlékezetünkbe idéz­zük alakját, gondolatait. Sok mindent mondhatnánk róla, fölidézhetnénk példás ke­resztény életét, hűségét hitéhez és népéhez a legkeményebb megpróbáltatások és szenvedések közepette. De most mégis hallgassunk inkább, hallgassuk őt magát, aki­nek szavai olyan fájdalmasan, s más tekintetben ugyanakkor olyan reményt­ ébresz­­tően aktuálisak napjainkban is, ötvenéves püspöki jubileumán a kolozsvári Szent Mihály templomban 1946. áp­rilis 7-én mondott beszédével emlékezünk Márton Áronra. Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes elmédből és teljes tel­kedből, és minden erődből. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második pedig ha­sonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A parancs első és második része elvá­laszthatatlanul összefügg. Az egyik rész feltétele és egyben következménye a má­siknak. Aki az Istent nem ismeri, ember­társában sem fogja a testvérét felismerni. Aki Isten törvényeit nem tiszteli, az em­berek jogait sem fogja tiszteletben tartani. Aki nem tudja, hogy minden hatalom on­nan, felülről adatott, annak a kezében a hatalom könnyen lesz a zsarnokság eszkö­ze. Akinek a túlvilág nem létezik, a föl­dön fogja a paradicsomi örömöket habzsol­ni, s kíméletlenül ott szerzi meg, ahol ta­lálja. Az emberbaráti attitűd, amit a jó szándékú filiszter társadalmi öltöny gya­nánt magára szokott ölteni, csak addig szuperál, amíg az önző érdek, vagy a szen­vedély első fellobbanása a biztosítékot ki nem égeti. Krisztusban Szeretett Híveim! Egyidejű­leg az Egyházmegye minden részében missziók folynak. S nemcsak a hivatalos jelentésekből, hanem a hívek hálálkodó nyilatkozatából is azt látom, hogy a lelkek Istenre éhesek, mindenütt szomjasan vár­ják és örömmel fogadják az újból meghir­detett örök igéket. Mindenki érzi a szük­ségét, hogy rendbe hozza a lelke ügyét Is­tennel, és újból rendezze a viszonyát em­bertársával. S azt hittük, hogy ez így lesz más vo­natkozásban is. Azt hittük, ha elnémul­nak a fegyverek, lecsillapodnak a szenve­délyek is, és a jó szándékú emberek ösz­­szefognak, hogy helyreállítsák, megteremt­sék a békét az ellenségeskedő nemzetek között is. Sajnos, várakozásunkban csalódtunk, a gyűlölet szítása nem szűnt meg, sőt olyan igazságtalanságok történtek, amelyek még mélyebbre ássák a meglevő ellentéteket. És a folyamatban levő felelősségrevoná­­sok, igazoltatások, és más, politikai ter­mészetű akciók — legalábbis úgy, ahogy azokról a nyilvánosság értesül — azt a látszatot keltik, mintha ezen a vidéken minden bűnért elsősorban a mi népünk lenne felelős. Szerettük volna és óhajtottuk nagyon, hogy ezt a kérdést ne kelljen a szószékre hoznunk. De itt az igazságról és egy nép­nek a becsületéről van szó, s a felelős fő­­pásztor a kérdés fölött nem térhet hallga­tással napirendre. A becsület az alapvető emberi jogok közé tartozik, erkölcsi kér­dés, amelyet szóvá kell tennünk akkor is, ha szavunkat másképp értelmezik, mint ahogy mi értjük. 1. — Nem szépítjük azt, amit szépíteni nem lehet. Abban sem mentegetjük ma­gunkat, amit szégyenként kell elkönyvel­nünk. De tudjuk és velünk együtt tudni kell minden igazságszerető embernek, hogy nem mi magyarok voltunk az első antisze­miták, sem időben, sem az ellenségeske­dést illetőleg. A környéken régóta folya­matban volt a nyílt és szervezett üldözés, amikor a mi népünk felelős vezetői és kö­zönségünk fegyelmezettsége az üldözötte­ket védte, menekülőket befogadott, s a brutális intézkedések elől komoly kocká­zatok árán is kitért, amíg erre lehetősége volt. Nem szolgálja a lelkek megbékülé­­sének az ügyét, ha egyesek erről megfe­ledkeznek. Ha a nyilvánvaló bosszúállás és igazságtalanságok a tömegekben nem jó indulatokat vetnek föl, mi a szószékről hiába hirdetjük a szeretet parancsát. 2. — Nem mentjük azokat az egyéni, vagy hatósági túlkapásokat sem, amelyek az itt lakó népek jogait sértették. És a leghatározottabban elutasítjuk a bosszú­nak még a gondolatát is. De a becsüle­tünk és az igazság követeli, hogy az egy­oldalú és eltúlzó beállításokat helyreiga­zítsuk. Ama bizonyos döntés előtt, mellyel kap­csolatban magyarokat felelősségre vonnak, a mi népünk húsz esztendeig élt olyan ki­sebbségi sorsban, amelyhez hasonlót az ellenségünknek sem kívánunk. És vajon, ki tartja nyilván azokat, akik magyarokat, csak azért, mert magyarok voltak, meg­kínoztak, üldöztek; akik magyar családo­kat kenyerüktől megfosztottak; akik ma­gyaroknak anyagi károkat okoztak, és maguk azon gyarapodtak; — akik írásban vagy szóban — nem egyszer a tények el­ferdítésével — gyűlöletre uszítottak; akik a jogainkból évről évre többet koboztak el; akik ezer és ezer magyart éveken át embertelen körülmények között munkatá­borokban, később ismét ezreket — hivata­los megállapítás szerint is teljesen indok nélkül — hónapokon át lágerekben tartot­tak; és akik miatt magyar foglyok százai — és talán ezrei — elpusztultak? ... Erdély déli részéből a sokat emlegetett „döntés” alkalmával híveink nem azért menekültek tömegesen és fejvesztetten, el­kótyavetyélve mindenüket — koronatanú vagyok! —, mintha az állampolgárok egyenjogúságát élvezték volna, hanem mert a szolgasorsot és üldözést tovább már nem bírták. És ennek ma sincs vége. A gyűlöletet ma is szítják, népünket sok he­lyen ma is üldözik, a vagyonát ma is min­denféle címeken elveszik. Ismételjük: a bosszúnak a gondolatát is visszautasítjuk, és jobb szerettük volna, ha ezzel az üggyel nem kellene foglalkoz­nunk. De vannak elalkudhatatlan jogaink, mint embereknek is, és mint népnek is, és nem engedhetjük meg, hogy a politika elferdítse a tényeket, és az igazságos béke elé akadályokat vessen. 3.­­ Divatban van az is, hogy az em­berek magatartását felülvizsgálják, ellen­őrzik, minősítik, büntetik a demokrácia nevében. Véleményünk szerint a levegő annyira telítve van politikával, és a szenvedélyek még olyan hevesen kavarognak, hogy bi­zonyos magatartások tárgyilagos megítélé­se jóakarat mellett is alig lehetséges. Akik tehát úgy látják, hogy vannak bűnök, amelyeknek a megtorlása szükséges, és úgy vélik, hogy a nagylelkűség és megbocsá­tás nem időszerű erény, vigyázzanak, ne­hogy ugyanolyan igazságtalanságokat kö­vessenek el, amilyeneknek az üldözését in­dokoltnak tartják. Nem tudjuk elhinni, hogy a győző nagy­hatalmak vidéki kisemberek között keres­nék a háborús bűnösöket. És mit tehettek — nemcsak az egyesek, hanem a népek is — Európa ezen térségében a háború mellett, vagy ellen? Életük gyökereibe ka­paszkodva, lélegzetüket visszafojtva figyel­ték az óriások élethalál-küzdelmét és fi­gyelték annak az irányát... Amikor a mai ember magatartása fölött ítélkeznek, a vádlottak padjára kell ültet­­ni mindazokat a szellemi irányzatokat, amelyek társadalmi, politikai, erkölcstani, vagy vallási eretnekségeket hirdettek, a felnövő nemzedékek tisztánlátását megza­­varták; a vádlottak padjára kell ültetni azt a propagandát, amely ezeket a töme­gek lelkébe belekalapálta, az erkölcsi te­kintélyt lerontotta, az erkölcsi szabadossá­got és durvaságot népszerűsítette. A demokrácia azért a legnehezebb tár­sadalomrendező elv, mert magas erkölcsi követelményeket állít fel, mind a vezetők­kel, mind a vezetettekkel szemben. Élel­mes emberek alkalmas eszközökkel sok mindent beadhatnak a népnek, a mi né­pünk azonban sokat tapasztalt, hamar fel­ismeri a szavak igazi jelentését és a sza­vak mögött lappangó szándékot. A jövő uralmáért harcoló szellemek kö­zött a vita már lényegében eldőlt. És a tömegek is már döntöttek, és megindultak, hogy felsorakozzanak. A jövő század ar­culatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet a szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol. Kaszap István, a cserkész Kaszap István középiskolai tanulmá­nyait a ciszterciek székesfehérvári Szent István gimnáziumában végzi, és mindvé­gig — első osztálytól a nyolcadikig — tagja az iskola 85. számú Zrínyi cserkész­­csapatának. „A cserkészet — írja Cserkészkönyvé­ben Sík Sándor — nem elmélet, hanem merőben gyakorlati valami: élni és cse­lekedni engedi és ösztönzi a fiút; a leg­nagyobb erővel, az átélés erejével neveli az embert éspedig harmonikus gazdag­sággal az egész embert.’’ Kaszap István­nak is ezt jelenti a cserkészet. Már kez­dettől fogva kitűnik pontos kötelesség­teljesítésével. Noteszába bevezeti a cser­készadatokat. Dr. Sztrilich Pál főcser­késznek még a fogadóóráját is fölírja. Rendszeresen részt vesz az őrsi munká­ban, az összejöveteleken. A tíz cserkész­törvény életprogramjává válik. Célja, hogy „emberebb ember, magyarabb ma­gyar” legyen. „Kit nevezek én cserkész­nek” című följegyzésében ezeket írja: „Az igazi cserkész mindenben jó példát mutat. Nem durváskodik és éretlenke­­dik... Komoly és férfias, de emellett vi­dám és jókedvű is. Mintaképem az olyan cserkész, aki minden téren, a cserké­szetben, hazájával szemben és Istennel szemben is, ízig-vérig kötelességét telje­sítő cserkész.” Ahogyan azt a 2. cser­késztörvény kimondja: „A cserkész híven teljesíti kötelességeit, amelyekkel Isten­nek, hazájának és embertársainak tarto­zik.” Kaszap Istvánnak már kisgyermek korától fogva megnyilvánuló erénye a mások segítése, a szolgálatkészség. Ez jellemző rá a cserkészetben is. Naplójá­ban olvassuk: „Délután elmentem az ott­honba ... Hoztam vizet föllocsolni a pad­lót, utána lementem a pincébe, kerestem egy fejszét és fát vágtam. Jó csomót fölvittem és aprófát is vágtam, azután játszottam.” Azután! Vagyis: első, hogy segítsen a társainak — és csak utána jön a játék. A szolgálatkészséget, azt, hogy másoknak mindig segítségére legyen, most már a 3. cserkésztörvény is tudatosítja benne: „A cserkész ahol tud, segít.” A cserkészfoglalkozásokat követően — ezt is naplójából tudjuk — mindig betér egy­­egy negyedórára a Székesegyházba. Őrs­vezetője, Nika Géza írja róla: „Három évig voltam őrsvezetője, de soha egy pillanatnyi ellentét sem volt közöttünk. Amire kértem, mindig ellenkezés nélkül teljesítette, megbízható volt a végletekig, őrá mindig lehetett számítani... Zárkó­zottság és megfontolt szűkszavúság jelle­mezte. Soha nem kényeskedett, mindent úgy fogadott, ahogy az élet magával hoz­ta: ha a táborban fát kellett hordani, akkor nem kívánkozott a játszótérre, ha őrséget kellett állnia, nem az alvás járt az eszében!” Szereti a természetet. Ahogyan a 6. cserkésztörvény is mondja: „A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket.” Amikor Kaszap István őrsvezető lesz, cserkészeivel már kora tavasszal elindul a szabadba. Részt vesz a Zrínyi csapat nyári táborozásain, amelyeket parancsnokuk, Petz Edgár ciszterci atya vezet. „Gyönyörű várrom székel a Somlóhegy tetején — írja az 1932-es somlóhegyi nagytáborból. — A hegy tövében egy kis tisztáson néznek farkasszemet sátraink az erdő mélyével. Táborunk közepén lobog a félárbocra eresztett trikolor, ettől oldalt, nyírfake­resztünk emelkedik őrködőn a sátrak fölé.” Őrsvezetője, Almásy Ferenc följe­gyezte róla, hogy „minden reggel félórá­val korábban kelt, kiment az erdő szé­lére és ott leülve imádkozott.” Iskola­­társai, csapattársai a cserkészetben oly nagyra becsülik, hogy egyhangúlag őt választják meg „diakónusnak”, vagyis arra a tisztségre, hogy erényfelajánlásai­­kat a szentmisén, mint arra legméltóbb, ő helyezze az oltárra. Sík Sándor, már említett könyvében, így idézi egy cserkészfiú válaszát arra a kérdésre: „Mit gondolsz, mi a magyar cserkészet célja?” Az így felelt: „Véle­ményem szerint csak az lehet a célja, hogy kialakítsa bennünk a természet­fölötti jó embert.’’ Hogy mennyire helyt­álló ez a válasz, arra nagyszerű példa Kaszap István rövid, de az erényeket hősi fokban gyakorló, a „természetfölötti jó embert” — követendő eszményt — ki­alakító élete. Balássy László A Zrínyi cserkészcsapat (Felső sorban jobbról a 3. Kaszap István)

Next