Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-01-01 / 1. (2217.) szám
PETŐ-KOVÁCS JÚLIA: Karácsonyi mementó Karácsony ... imbolygó gyertyafény ... benned is — imbolygó remény? ... Éjféli harang... mennyei fény ... hangod mért vádló, érdes, kemény?! Jászolból Istengyermek mosoly homlokráncos sérelmet torol? — Hirdeti szád, boldog karácsonyt! Belsőd heve — ellen miért mond? Immánuel! — Velünk az Isten! S összetörtél múlandó kincsen? Hogyha Isten Veled van — velünk kicsoda is lehet ellenünk? — Békesség-földön az embernek! — Dicsőség — földön —az Istennek! Mert Isten bennünk — köztünk lakik s nem ő az — aki távolodik, csak hallgasd et, mert szól a csendben vagy jászolban, vagy a keresztenyő mindig ott van közeledben. * BEKE KINGA: Gyertyák lobognak olyan a kápolna akár egy kivilágított díszterem ahol a csillárok ékesen villantják fényüket elnémító bár ez fájdalmas emlékek és gyönyörű lelkek ropják megdöbbentő táncukat s mi csak állunk szépen csendesen nézzük ahogy a gyertyák lobognak rakoncátlanul s félelmetesen hogy azután leégjenek végleg csonkig de addig is állnak s lobognak holtukig... * UfSmkL A jövő század reménye Márton Áron püspöki jubileuma ötven éve, 1938. december 23-án nevezte ki XII. Pius pápa Erdély püspökévé Márton Áront. Az ünnep, az évforduló jó alkalom, hogy újra emlékezetünkbe idézzük alakját, gondolatait. Sok mindent mondhatnánk róla, fölidézhetnénk példás keresztény életét, hűségét hitéhez és népéhez a legkeményebb megpróbáltatások és szenvedések közepette. De most mégis hallgassunk inkább, hallgassuk őt magát, akinek szavai olyan fájdalmasan, s más tekintetben ugyanakkor olyan reményt ébresztően aktuálisak napjainkban is, ötvenéves püspöki jubileumán a kolozsvári Szent Mihály templomban 1946. április 7-én mondott beszédével emlékezünk Márton Áronra. Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes elmédből és teljes telkedből, és minden erődből. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A parancs első és második része elválaszthatatlanul összefügg. Az egyik rész feltétele és egyben következménye a másiknak. Aki az Istent nem ismeri, embertársában sem fogja a testvérét felismerni. Aki Isten törvényeit nem tiszteli, az emberek jogait sem fogja tiszteletben tartani. Aki nem tudja, hogy minden hatalom onnan, felülről adatott, annak a kezében a hatalom könnyen lesz a zsarnokság eszköze. Akinek a túlvilág nem létezik, a földön fogja a paradicsomi örömöket habzsolni, s kíméletlenül ott szerzi meg, ahol találja. Az emberbaráti attitűd, amit a jó szándékú filiszter társadalmi öltöny gyanánt magára szokott ölteni, csak addig szuperál, amíg az önző érdek, vagy a szenvedély első fellobbanása a biztosítékot ki nem égeti. Krisztusban Szeretett Híveim! Egyidejűleg az Egyházmegye minden részében missziók folynak. S nemcsak a hivatalos jelentésekből, hanem a hívek hálálkodó nyilatkozatából is azt látom, hogy a lelkek Istenre éhesek, mindenütt szomjasan várják és örömmel fogadják az újból meghirdetett örök igéket. Mindenki érzi a szükségét, hogy rendbe hozza a lelke ügyét Istennel, és újból rendezze a viszonyát embertársával. S azt hittük, hogy ez így lesz más vonatkozásban is. Azt hittük, ha elnémulnak a fegyverek, lecsillapodnak a szenvedélyek is, és a jó szándékú emberek öszszefognak, hogy helyreállítsák, megteremtsék a békét az ellenségeskedő nemzetek között is. Sajnos, várakozásunkban csalódtunk, a gyűlölet szítása nem szűnt meg, sőt olyan igazságtalanságok történtek, amelyek még mélyebbre ássák a meglevő ellentéteket. És a folyamatban levő felelősségrevonások, igazoltatások, és más, politikai természetű akciók — legalábbis úgy, ahogy azokról a nyilvánosság értesül — azt a látszatot keltik, mintha ezen a vidéken minden bűnért elsősorban a mi népünk lenne felelős. Szerettük volna és óhajtottuk nagyon, hogy ezt a kérdést ne kelljen a szószékre hoznunk. De itt az igazságról és egy népnek a becsületéről van szó, s a felelős főpásztor a kérdés fölött nem térhet hallgatással napirendre. A becsület az alapvető emberi jogok közé tartozik, erkölcsi kérdés, amelyet szóvá kell tennünk akkor is, ha szavunkat másképp értelmezik, mint ahogy mi értjük. 1. — Nem szépítjük azt, amit szépíteni nem lehet. Abban sem mentegetjük magunkat, amit szégyenként kell elkönyvelnünk. De tudjuk és velünk együtt tudni kell minden igazságszerető embernek, hogy nem mi magyarok voltunk az első antiszemiták, sem időben, sem az ellenségeskedést illetőleg. A környéken régóta folyamatban volt a nyílt és szervezett üldözés, amikor a mi népünk felelős vezetői és közönségünk fegyelmezettsége az üldözötteket védte, menekülőket befogadott, s a brutális intézkedések elől komoly kockázatok árán is kitért, amíg erre lehetősége volt. Nem szolgálja a lelkek megbékülésének az ügyét, ha egyesek erről megfeledkeznek. Ha a nyilvánvaló bosszúállás és igazságtalanságok a tömegekben nem jó indulatokat vetnek föl, mi a szószékről hiába hirdetjük a szeretet parancsát. 2. — Nem mentjük azokat az egyéni, vagy hatósági túlkapásokat sem, amelyek az itt lakó népek jogait sértették. És a leghatározottabban elutasítjuk a bosszúnak még a gondolatát is. De a becsületünk és az igazság követeli, hogy az egyoldalú és eltúlzó beállításokat helyreigazítsuk. Ama bizonyos döntés előtt, mellyel kapcsolatban magyarokat felelősségre vonnak, a mi népünk húsz esztendeig élt olyan kisebbségi sorsban, amelyhez hasonlót az ellenségünknek sem kívánunk. És vajon, ki tartja nyilván azokat, akik magyarokat, csak azért, mert magyarok voltak, megkínoztak, üldöztek; akik magyar családokat kenyerüktől megfosztottak; akik magyaroknak anyagi károkat okoztak, és maguk azon gyarapodtak; — akik írásban vagy szóban — nem egyszer a tények elferdítésével — gyűlöletre uszítottak; akik a jogainkból évről évre többet koboztak el; akik ezer és ezer magyart éveken át embertelen körülmények között munkatáborokban, később ismét ezreket — hivatalos megállapítás szerint is teljesen indok nélkül — hónapokon át lágerekben tartottak; és akik miatt magyar foglyok százai — és talán ezrei — elpusztultak? ... Erdély déli részéből a sokat emlegetett „döntés” alkalmával híveink nem azért menekültek tömegesen és fejvesztetten, elkótyavetyélve mindenüket — koronatanú vagyok! —, mintha az állampolgárok egyenjogúságát élvezték volna, hanem mert a szolgasorsot és üldözést tovább már nem bírták. És ennek ma sincs vége. A gyűlöletet ma is szítják, népünket sok helyen ma is üldözik, a vagyonát ma is mindenféle címeken elveszik. Ismételjük: a bosszúnak a gondolatát is visszautasítjuk, és jobb szerettük volna, ha ezzel az üggyel nem kellene foglalkoznunk. De vannak elalkudhatatlan jogaink, mint embereknek is, és mint népnek is, és nem engedhetjük meg, hogy a politika elferdítse a tényeket, és az igazságos béke elé akadályokat vessen. 3. Divatban van az is, hogy az emberek magatartását felülvizsgálják, ellenőrzik, minősítik, büntetik a demokrácia nevében. Véleményünk szerint a levegő annyira telítve van politikával, és a szenvedélyek még olyan hevesen kavarognak, hogy bizonyos magatartások tárgyilagos megítélése jóakarat mellett is alig lehetséges. Akik tehát úgy látják, hogy vannak bűnök, amelyeknek a megtorlása szükséges, és úgy vélik, hogy a nagylelkűség és megbocsátás nem időszerű erény, vigyázzanak, nehogy ugyanolyan igazságtalanságokat kövessenek el, amilyeneknek az üldözését indokoltnak tartják. Nem tudjuk elhinni, hogy a győző nagyhatalmak vidéki kisemberek között keresnék a háborús bűnösöket. És mit tehettek — nemcsak az egyesek, hanem a népek is — Európa ezen térségében a háború mellett, vagy ellen? Életük gyökereibe kapaszkodva, lélegzetüket visszafojtva figyelték az óriások élethalál-küzdelmét és figyelték annak az irányát... Amikor a mai ember magatartása fölött ítélkeznek, a vádlottak padjára kell ültetni mindazokat a szellemi irányzatokat, amelyek társadalmi, politikai, erkölcstani, vagy vallási eretnekségeket hirdettek, a felnövő nemzedékek tisztánlátását megzavarták; a vádlottak padjára kell ültetni azt a propagandát, amely ezeket a tömegek lelkébe belekalapálta, az erkölcsi tekintélyt lerontotta, az erkölcsi szabadosságot és durvaságot népszerűsítette. A demokrácia azért a legnehezebb társadalomrendező elv, mert magas erkölcsi követelményeket állít fel, mind a vezetőkkel, mind a vezetettekkel szemben. Élelmes emberek alkalmas eszközökkel sok mindent beadhatnak a népnek, a mi népünk azonban sokat tapasztalt, hamar felismeri a szavak igazi jelentését és a szavak mögött lappangó szándékot. A jövő uralmáért harcoló szellemek között a vita már lényegében eldőlt. És a tömegek is már döntöttek, és megindultak, hogy felsorakozzanak. A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet a szeretettel igyekszik legyőzni, és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol. Kaszap István, a cserkész Kaszap István középiskolai tanulmányait a ciszterciek székesfehérvári Szent István gimnáziumában végzi, és mindvégig — első osztálytól a nyolcadikig — tagja az iskola 85. számú Zrínyi cserkészcsapatának. „A cserkészet — írja Cserkészkönyvében Sík Sándor — nem elmélet, hanem merőben gyakorlati valami: élni és cselekedni engedi és ösztönzi a fiút; a legnagyobb erővel, az átélés erejével neveli az embert éspedig harmonikus gazdagsággal az egész embert.’’ Kaszap Istvánnak is ezt jelenti a cserkészet. Már kezdettől fogva kitűnik pontos kötelességteljesítésével. Noteszába bevezeti a cserkészadatokat. Dr. Sztrilich Pál főcserkésznek még a fogadóóráját is fölírja. Rendszeresen részt vesz az őrsi munkában, az összejöveteleken. A tíz cserkésztörvény életprogramjává válik. Célja, hogy „emberebb ember, magyarabb magyar” legyen. „Kit nevezek én cserkésznek” című följegyzésében ezeket írja: „Az igazi cserkész mindenben jó példát mutat. Nem durváskodik és éretlenkedik... Komoly és férfias, de emellett vidám és jókedvű is. Mintaképem az olyan cserkész, aki minden téren, a cserkészetben, hazájával szemben és Istennel szemben is, ízig-vérig kötelességét teljesítő cserkész.” Ahogyan azt a 2. cserkésztörvény kimondja: „A cserkész híven teljesíti kötelességeit, amelyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik.” Kaszap Istvánnak már kisgyermek korától fogva megnyilvánuló erénye a mások segítése, a szolgálatkészség. Ez jellemző rá a cserkészetben is. Naplójában olvassuk: „Délután elmentem az otthonba ... Hoztam vizet föllocsolni a padlót, utána lementem a pincébe, kerestem egy fejszét és fát vágtam. Jó csomót fölvittem és aprófát is vágtam, azután játszottam.” Azután! Vagyis: első, hogy segítsen a társainak — és csak utána jön a játék. A szolgálatkészséget, azt, hogy másoknak mindig segítségére legyen, most már a 3. cserkésztörvény is tudatosítja benne: „A cserkész ahol tud, segít.” A cserkészfoglalkozásokat követően — ezt is naplójából tudjuk — mindig betér egyegy negyedórára a Székesegyházba. Őrsvezetője, Nika Géza írja róla: „Három évig voltam őrsvezetője, de soha egy pillanatnyi ellentét sem volt közöttünk. Amire kértem, mindig ellenkezés nélkül teljesítette, megbízható volt a végletekig, őrá mindig lehetett számítani... Zárkózottság és megfontolt szűkszavúság jellemezte. Soha nem kényeskedett, mindent úgy fogadott, ahogy az élet magával hozta: ha a táborban fát kellett hordani, akkor nem kívánkozott a játszótérre, ha őrséget kellett állnia, nem az alvás járt az eszében!” Szereti a természetet. Ahogyan a 6. cserkésztörvény is mondja: „A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket.” Amikor Kaszap István őrsvezető lesz, cserkészeivel már kora tavasszal elindul a szabadba. Részt vesz a Zrínyi csapat nyári táborozásain, amelyeket parancsnokuk, Petz Edgár ciszterci atya vezet. „Gyönyörű várrom székel a Somlóhegy tetején — írja az 1932-es somlóhegyi nagytáborból. — A hegy tövében egy kis tisztáson néznek farkasszemet sátraink az erdő mélyével. Táborunk közepén lobog a félárbocra eresztett trikolor, ettől oldalt, nyírfakeresztünk emelkedik őrködőn a sátrak fölé.” Őrsvezetője, Almásy Ferenc följegyezte róla, hogy „minden reggel félórával korábban kelt, kiment az erdő szélére és ott leülve imádkozott.” Iskolatársai, csapattársai a cserkészetben oly nagyra becsülik, hogy egyhangúlag őt választják meg „diakónusnak”, vagyis arra a tisztségre, hogy erényfelajánlásaikat a szentmisén, mint arra legméltóbb, ő helyezze az oltárra. Sík Sándor, már említett könyvében, így idézi egy cserkészfiú válaszát arra a kérdésre: „Mit gondolsz, mi a magyar cserkészet célja?” Az így felelt: „Véleményem szerint csak az lehet a célja, hogy kialakítsa bennünk a természetfölötti jó embert.’’ Hogy mennyire helytálló ez a válasz, arra nagyszerű példa Kaszap István rövid, de az erényeket hősi fokban gyakorló, a „természetfölötti jó embert” — követendő eszményt — kialakító élete. Balássy László A Zrínyi cserkészcsapat (Felső sorban jobbról a 3. Kaszap István)