Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)

1993-01-03 / 1. (2319.) szám

G firímbő­­ r KALASZ MÁRTON: Átjutni viszket, zsugorodva az öregedő bőr az öregedő lélek földerül majd csak a viszketésre, hisz lehűl hűl csak a korszak, kezdődik elölről sejthetőbben, ragad kimese felé vissza minden, tudjuk a kis végső sikoltás lehet a nullapont sírása, új zsinórmetélés mint ha az űrhajós elvétené talán csak, ami a jelző, távoli kéreg ernyőire félszeg mozgását rávetítette s most érzi, lassan jó zilálódni fölötte vedlő öltözetét bokán kicsit húzva magával majd sejtként külön-külön, szférikus madárral eltűnne ama zene szárny-kottáira, elébed KAUTZKY NORBERT: Mementó a napok szériái ismétlés csupa ismétlés a nyegle ősz avarhintón utazgat a bérkocsis szalmakalapján nyáreső csivitel odafönn jégfüstös az ég öröméjszakáid elhullottak bizony érkezik a tél bizony érkezik a fontosnál van fontosabb a lélek mennyit ér esküdj magadra esküdő­zz de hol a pódium meddig játszhatunk kabarét mondogatom magam rémcsöndben rémült csöndben legyint a vészmadár maradj mielőtt vége lesz egyszer úgyis vége akkor fizess akkor pedig mindenkinek és ami visszajár tied a maradék kamat hogy éldegélj napjaid követeli az és a vénülő az ismerős a hallgatag kegyúr a fogadó te vagy aki veszít az is veszettül futkároztál eleget köszönd meg ha valaki visszaköszön szépen köszönd meg a hála halála bizony iszonyatos halál FAZEKAS KATALIN: Metamorfózis Olyan legyél miként a csillagok, vasból és kőből, tűzedzett acélból, fémbőrű, nyirkos, szürke égitest, s elkékült véred fölszívja a távot. Lélek helyett málló matéria, porló gránitharang a jéghegyen, Narcisszusz-arcként tükröződi a fényben; lágy zsongása az innenső zenéknek felvérzi csak a belső végtelent; légy hát könyörtelen, változzon kővé, váljon gyémánttá forró éneked! SZABÓ T.ANNA: A madárlépte hó Megnyitja most az ablakot. Úgy tekint ki a téli kertre Mint aki mindig itt lakott. A szilváját már ő nevelte. Húszéves, asszony. Messziről jött. Homlokán hosszú forradás van. Lassan leengedi a törlőt. Rebbenve áll a ragyogásban. Mögötte kong az ingaóra. Dél van. Az élet megy tovább. Néz, néz a madárlépte hóra És megsimítja homlokát. ___________________________________________ KRITIKA Hajdú Demeter Dénes: In memóriám Domokos Pál Péter (Erdélyi füzetek 2., Erdély Művészetéért Alapítvány, 1992.) ....Moldva. Etelköz néven honfoglaló őseink utolsó szálláshelye, innen vonultak (...) a Kárpátok védel­me mögé." A területen a népvándorlás utolsó hullá­maként érkező kunok maradtak, az ő megfékezé­sükre küldte II. Endre 1225 után a magyarokat, ,A Barcaság védelmére odatelepítettek az első csángó­magyarok Moldvában." — mondja Domokos Pál Pé­ter a Hajdú Demeter Dénessel való beszélgetés so­rán. A kötet zárótanulmányában azonban egy má­sik nézet szembesítődik az előbbi feltevéssel, misze­rint :Árpád népe nem költözött át maradéktalanul a Kárpát-Medencébe", hanem egyes csoportok ott ma­radtak határvédőnek. Látnivaló tehát, hogy az Erdélyi füzetek 2. kötete­ként kiadott könyvecske nem egyetlen álláspont maradéktalan elfogadtatására törekszik, hanem in­kább a felmerülő kérdések tisztázását kísérli meg. A közelmúltban elhunyt neves népzenekutatóval ké­szített két beszélgetés a csángók és a csíki széke­lyek hagyományőrző világával ismerteti meg az olva­sót a tudós emlékein és életművén keresztül. A har­madik, utolsó tanulmány a Dél-Dunántúlra mene­kült csángók egykori és mai lélekszámáról, falvan­­kénti arányáról és iskolai végzettségéről nyújt pon­tos adatokat. A könyvecske, amely nemcsak hasz­nos, hanem igen élvezetes olvasmány, méltó emlé­ket állít századunk jeles tudósának. . Sz. T. A. KULTÚRA I Jegyzet a hétről Leckék magyarságból Az elmúlt két-három évben talán egyetlen kérdés körül sem csaptak fel annyira az indulatok, mint akörül: ki a magyar, mi a magyar. 19. és 20. századi történelmünkben vissza-visszatér e kér­dés, s nem csökkennek a szenvedélyek sem, amikor vitára kerül a sor. Ankétot rendeztek róla, és Farkas Gyula, a Mécs László életében is szerepet játszott iro­dalomtörténész — mellesleg berlini székhellyel működött — igen érdekes, sok félreértésre alkalmat adó könyvet írt az asszimilációról. Az eszmecseréket figyelve, a szenvedé­lyesen, olykor indulatosan egymásnak feszülő érveket mérlegelve nem tudok attól az érzésemtől szabadulni, hogy magyarságunk megfogalmazását mindig túlságosan erős hangon kezdjük, fortis­simo beszélünk róla, s nem marad lehe­tőségünk, hogy az apró, a nemzettuda­tot és nemzeti érzést valóban erősítő gesztusokat számba vegyük, türelmesen figyeljük. Pedig ezek az apró leckék na­gyon is meggondolkodtatják az embert, s arra késztetik, szerényebben, alázato­sabban, a hétköznapi élet tényeit tisztel­ve próbálja kialakítani véleményét, meg­keresni példáit. A minap került kezembe egy Tapolcán kiadott szép verseskönyv, amely Batsá­nyi Jánosné Baumberg Gabriella verseit tartalmazza a lapunkból is ismert költő, Németh István Péter értő, szép fordítá­sában. Már csak azért is felfigyeltem er­re a könyvre, mert annak idején a halált megvető bátorságú Kunszery Gyula, és a bölcs, nagyhatású nevelő, Keresztury Dezső is fordított Baumberg Gabriella költeményeiből. A hányatott életű, élete végéig megfigyelés alatt tartott Batsányi Jánost mindenki jeles magyar költőként tartja számon. Franciaországi változá­sokra című versét minden gimnazista ismeri. De feleségét, Baumberg Gabriel­lát...? Aki ráadásul németül írt? És mégis: együtt nyugosznak ők ketten ma­gyar földben, Tapolcán. A kis tó partján a költőnő szobra is látható annak bi­zonyságaképp, hogy az idegen nyelvűség sem lehet akadálya, hogy valakit ma­gyarnak, a nemzeti kultúra építőjének fogadjunk el. Ahhoz persze, hogy hitelesen beszél­jünk magyarságunkról, ismerni is kell világunkat, hagyományainkat. Milyen jól tudja ezt az igazságot Fülöp Lajos, a végtelenül kedves, szerény és embersé­ges nyelvtudós, akit tanítványai Nép­nyelv címmel kiadott tanulmánykötettel köszöntöttek 60. születésnapján. Fülöp tanár úr nem harcos alkat, csendesen munkálkodik, látszólag szakmai témá­kat dolgoz fel, nyelvészeti könyvekről, nyelvtudományi kérdésekről mondja el véleményét, de nem fontos nemzetépítő tevékenység-e nyelvünk ápolása és tisz­títása? Véletlen volna, hogy számtalan tanítványa ma már a magyar néprajz je­les munkája? Hogy diákjai ma is boldo­gan kísérik el Gyöngyös környékére, hogy irányításával az ottani nyelvjárást tanulmányozzák? A honismeret, a ma­gyarságtudat erősítésének, fejlesztésé­nek ez is hiteles példája. Nem látványos, nem harcias, csak éppen a gyökereket tárja föl, azokhoz köt. Már a címével is témánk körébe tarto­zik és nézőpontunkat gazdagítja Jókai Anna Magyaróra című válogatása, ame­lyet az írónő születésnapi köszöntőjéül a Bibliotheca Hungarica jelentetett meg. A maga módján, egész életművével az író­nő is a sokat emlegetett magyarságtuda­tot szolgálja. Azzal, hogy ír, alkot, szem­léletünket gazdagítja és lelkiismeretvizs­­gálatra késztet. Ha valaki ilyen becéző szeretettel tud szólni akár a kicsinyítő képzőkről is, az pontosan tudja, melyek igazi kincseink, s hogyan kell gyarapíta­­nunk őket mindnyájunk javára. (r.l.) 1993. január 3. Egyháztörténet és műemlékvédelem Dr. Dankó László kalocsai érsek és Keresztes K. Sándor környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter bevezető előa­dásával kezdődött a Magyar Egyháztörté­neti Enciklopédia Alapítvány és az Orszá­gos Műemléki Hivatal konferenciája. — Öröm, hogy az évtizedekre megbé­nított egyháztörténetírásban most hite­les és objektív szemléletű, tudományos igényű feldolgozások születnek, hogy kutatók dolgoznak, szerveződnek a kö­zös gyökér, a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Alapítvány köré... Az előa­dások tematikája különösen figyelemre méltó: a történetírás és a műemlékvéde­lem szoros kapcsolatát, egymásrautalt­ságát figyelhetjük meg. A két nagy tudo­mány­terület közös bemutatkozását az a cél vezérli, hogy önzetlenül segítsék az egyház papságát és a kutatók munkáját. Nemes és elismerésre méltó e kezdemé­nyezés. Időszerűségét és fontosságát igazolja a négy évtizeddel ezelőtt igaz­ságtalanul elvett egyházi ingatlanok visszaadásának megkezdése is. Közis­mert tény, hogy hazánk műemlék jelle­gűnek nyilvánított és műemlék épületei­nek jelentős része egyházi eredetű, ren­deltetésű, vagy egyházi használatban lé­vő. A visszaigénylés, majd a visszaadást követő igénybevétel, a mai célnak megfe­lelő helyreállítás fokozott figyelmet és ta­pintatot igényel mindenki részéről. Fo­kozott törődést az ismét tulajdonosokká váló egyházi intézményektől — mondta Dankó László. Elég a neves kutatók, előadók névso­rát és az előadások címét végigolvasni, hogy a konferencia jelentőségét értékel­hessük. Minden előadás — egymást ki­egészítve — igazolta az évtizedekig hát­térbe szorított, félretett feladatok fontos­ságát, a múltból fennmaradt azon alko­tások megmentését, amelyek a magyar társadalom egyetemes örökségének ré­szei. Ezek között a legnagyobb értéket az egyházművészet képviseli. Az előadá­sokat jól egészítette ki a nagyméretű szí­nes fényképekből rendezett kiállítás. A konferencia elnöke dr. Fejérdy Ta­más az OMVH elnöke és dr. Uzsoki And­rás a METEA főszerkesztője volt. Előa­dói: dr. Entz Géza, Koppány Tibor, dr. Lő­véi Pál, dr. Horler Miklós, dr. Valter Ilona, dr. Granasztói Györgyné, dr. Győrffy Ka­talin, dr. Lackovits Emőke, Kopek Anna­mária... Kár, hogy a vidéki plébánosok közül többen nem jöhettek el sokirányú elfog­laltságaik miatt, pedig biztosan lett vol­na kérdésük, amelyre a szünetekben az egyháztörténet kutatói és a műemlékvé­delem munkatársai szívesen válaszoltak volna, tanácsaikkal is segítve őket. Schelken Pálma G­yakran előfordult, hogy egy-egy csöndes, téli este nyitott szemmel feküdtem az ágyban, és a holdvilá­got figyeltem, amely besütött a szobám­ba. Ezek a télesti fénysugarak mindig a fiatalabb éveimet juttatták eszembe, va­lamint az egyik nagyon okos barátomat, bizonyos Hidvéghy Ivánt, aki egy őszi sörözés alkalmából elárulta nekem, hogy az öregedés biztos jele, ha egyre gyakrab­ban gondolunk a múltunkra. Akkoriban már én is az emlékeimhez lárogattam, mint ama pest-budai, idősödő hölgyek, akik Máriaremetére szoktak zarándokolni mindenféle személyes ügyekben. Kinn fagyott, s a léptek alatt ropogott a hó, ahogy a jobb hentes-üzletekben kapható sült császárhúsok bőrkéje szo­kott ropogni az őrlő fogak között, amikor savanyított erőspaprikával és illatos rozskenyérrel esszük ilyen téli estéken. A hideg jégben a távoli pályaudvar zajait továbbította a holdsugár. A visszafogott és kevésbé halk vonalfüttyöket, a váltók csattogását, a kocsik egymásnak ütődé­­sét és kapcsolódását, valamint a vas­utasok kiáltozását... Ki az, aki ne sze­retne elutazni, amikor a vasúti kocsik fé­nyei és a behavazott talpfák hívogatják? Amikor a lokomotív mesebeli lállospari­­paként tüzes lehelletét, forró gőzét fújja dohogva? Amikor sistereg a gőz a hatal­mas dugattyúkban, és a kormosarcú fű­tőt a kazánban égő tűz megvilágítja? A forgalmista szabadot jelezve tiszte­leg, és tárcsáját a hóna alá csapva siet a jól fűtött irodába, ahol a kályha tetején illatos tea várja és omlós, hazai abáli­­szalonna. A téli vonatszerelvény pedig nekivág az éjszakának. Csattognak a váltók, valamint a kerekek a síneken, és Téli utazás V____________| ébresztőül éles füttyöt ereszt meg a masi­niszta. A szemaforok karjai integetnek, és kitartóan zizegnek a fagyos éjben a kocsi­sor mellett versenyt futó sürgönydrótok... Jó utazni ilyen téli éjszakákon, célta­lanul valahová. Egy vidéki kisvárosba, olyan helyre, ahol senkit nem ismerünk, ahol sohasem jártunk, és ahol nem aka­runk mást, csak feledni! Szerettem a kisvárosi fodrászműhelye­ket, olyanokat, melyek bejárata felett sárgaréz borbély-tányért lengetett a szél. Ahol jóravaló csiszolt tükör várt s olyan megbízható, öreg segéd, aki barkót és nyesett bajuszt viselt, és várt a lószőrrel tömött párna, a fából készült fodrász­szék. Szerettem a márványból készült borításokat a tükör előtt, amelyen ko­mótosan sorakozott a púder, a kölnivíz­tartó, a pomádéstégely. Örömmel néz­tem a szappannagyságú, lila timsót, a borotvakéseket, melyek jóságát a fod­rászsegédek mutatványképpen a nyel­vük hegyén próbálták ki. Szerettem szemügyre venni a tenyérbe simuló, erősszőrű hajkeféket, melyek valaha na­gyapáink kefefrizurás, puritán­ szépségű hajzatát ápolták. Szerettem a fazonolló­kat, a bajuszigazítót, a teknőc­fésűt és a spongyát is, amely talán az Adriában élt egykoron... Szerettem a fakeretes újság­tartót, és a kályha tüzének lobogását a máriaüveges kémlelőn át megtekinteni. A segéd úr a füleimből és az orromból ollóval gyomlálgatja a szőrzetet, eszem­be juttatva ezzel azt a fodrászt, aki diákkoromban úgy határozta meg az öregséget, hogy csak addig vagyok fiatal, míg a hajzatommal foglalkoznak a figa­rók, ha a füleimre és az orromra kerülne a sor, az maga az öregség! És eszembe jut Ilona kisasszony is, aki egyszer na­gyon régen a kezeimet manikűrözte egy fodrászatban, ahol a női oldalról szólí­tották át a kedvemért. Emlékszem a kis asztalkára, a kézáztató edénykére és ar­ra is, hogy elpirulva néztem a kezeim fölé hajló lány tarkóját, melyen tavaszi illatokat idéző, apró, göndör pihék kápráztatták szememet! A beretválás férfias örömei, az éles kés, a kemény hab, a timsó bőrt feszítő jótékony hatása, a kézi hajnyíró tarkón csúszó hideg vasa, az ollók csattogása, a szeszek bedörzsölése, a púder finomsá­ga, a kényelmes szék, a meleg műhely, a cirokseprőcske szabályos és pontos sep­rései a műveletek végén sem tudják feledtetni azt, amire egész idő alatt gon­doltam. Azt mondtam: jó utazni téli éj­szakákon céltalan. Eljutni valamely kis­városba, ahol nem ismernek, ahol felejt­hetek... Ma már tudom, hogy nem egé­szen így van! Mert az emlékek velünk utaznak, az öregség hozzánk tartozik, akár az a bizonyos szőrzet, amelyet hiá­ba vág ki a fodrász a fülünkből, orrunk­ból, hiszen idő után megint csak kinő... Burger János

Next