Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)
1993-01-03 / 1. (2319.) szám
G firímbő r KALASZ MÁRTON: Átjutni viszket, zsugorodva az öregedő bőr az öregedő lélek földerül majd csak a viszketésre, hisz lehűl hűl csak a korszak, kezdődik elölről sejthetőbben, ragad kimese felé vissza minden, tudjuk a kis végső sikoltás lehet a nullapont sírása, új zsinórmetélés mint ha az űrhajós elvétené talán csak, ami a jelző, távoli kéreg ernyőire félszeg mozgását rávetítette s most érzi, lassan jó zilálódni fölötte vedlő öltözetét bokán kicsit húzva magával majd sejtként külön-külön, szférikus madárral eltűnne ama zene szárny-kottáira, elébed KAUTZKY NORBERT: Mementó a napok szériái ismétlés csupa ismétlés a nyegle ősz avarhintón utazgat a bérkocsis szalmakalapján nyáreső csivitel odafönn jégfüstös az ég öröméjszakáid elhullottak bizony érkezik a tél bizony érkezik a fontosnál van fontosabb a lélek mennyit ér esküdj magadra esküdőzz de hol a pódium meddig játszhatunk kabarét mondogatom magam rémcsöndben rémült csöndben legyint a vészmadár maradj mielőtt vége lesz egyszer úgyis vége akkor fizess akkor pedig mindenkinek és ami visszajár tied a maradék kamat hogy éldegélj napjaid követeli az és a vénülő az ismerős a hallgatag kegyúr a fogadó te vagy aki veszít az is veszettül futkároztál eleget köszönd meg ha valaki visszaköszön szépen köszönd meg a hála halála bizony iszonyatos halál FAZEKAS KATALIN: Metamorfózis Olyan legyél miként a csillagok, vasból és kőből, tűzedzett acélból, fémbőrű, nyirkos, szürke égitest, s elkékült véred fölszívja a távot. Lélek helyett málló matéria, porló gránitharang a jéghegyen, Narcisszusz-arcként tükröződi a fényben; lágy zsongása az innenső zenéknek felvérzi csak a belső végtelent; légy hát könyörtelen, változzon kővé, váljon gyémánttá forró éneked! SZABÓ T.ANNA: A madárlépte hó Megnyitja most az ablakot. Úgy tekint ki a téli kertre Mint aki mindig itt lakott. A szilváját már ő nevelte. Húszéves, asszony. Messziről jött. Homlokán hosszú forradás van. Lassan leengedi a törlőt. Rebbenve áll a ragyogásban. Mögötte kong az ingaóra. Dél van. Az élet megy tovább. Néz, néz a madárlépte hóra És megsimítja homlokát. ___________________________________________ KRITIKA Hajdú Demeter Dénes: In memóriám Domokos Pál Péter (Erdélyi füzetek 2., Erdély Művészetéért Alapítvány, 1992.) ....Moldva. Etelköz néven honfoglaló őseink utolsó szálláshelye, innen vonultak (...) a Kárpátok védelme mögé." A területen a népvándorlás utolsó hullámaként érkező kunok maradtak, az ő megfékezésükre küldte II. Endre 1225 után a magyarokat, ,A Barcaság védelmére odatelepítettek az első csángómagyarok Moldvában." — mondja Domokos Pál Péter a Hajdú Demeter Dénessel való beszélgetés során. A kötet zárótanulmányában azonban egy másik nézet szembesítődik az előbbi feltevéssel, miszerint :Árpád népe nem költözött át maradéktalanul a Kárpát-Medencébe", hanem egyes csoportok ott maradtak határvédőnek. Látnivaló tehát, hogy az Erdélyi füzetek 2. köteteként kiadott könyvecske nem egyetlen álláspont maradéktalan elfogadtatására törekszik, hanem inkább a felmerülő kérdések tisztázását kísérli meg. A közelmúltban elhunyt neves népzenekutatóval készített két beszélgetés a csángók és a csíki székelyek hagyományőrző világával ismerteti meg az olvasót a tudós emlékein és életművén keresztül. A harmadik, utolsó tanulmány a Dél-Dunántúlra menekült csángók egykori és mai lélekszámáról, falvankénti arányáról és iskolai végzettségéről nyújt pontos adatokat. A könyvecske, amely nemcsak hasznos, hanem igen élvezetes olvasmány, méltó emléket állít századunk jeles tudósának. . Sz. T. A. KULTÚRA I Jegyzet a hétről Leckék magyarságból Az elmúlt két-három évben talán egyetlen kérdés körül sem csaptak fel annyira az indulatok, mint akörül: ki a magyar, mi a magyar. 19. és 20. századi történelmünkben vissza-visszatér e kérdés, s nem csökkennek a szenvedélyek sem, amikor vitára kerül a sor. Ankétot rendeztek róla, és Farkas Gyula, a Mécs László életében is szerepet játszott irodalomtörténész — mellesleg berlini székhellyel működött — igen érdekes, sok félreértésre alkalmat adó könyvet írt az asszimilációról. Az eszmecseréket figyelve, a szenvedélyesen, olykor indulatosan egymásnak feszülő érveket mérlegelve nem tudok attól az érzésemtől szabadulni, hogy magyarságunk megfogalmazását mindig túlságosan erős hangon kezdjük, fortissimo beszélünk róla, s nem marad lehetőségünk, hogy az apró, a nemzettudatot és nemzeti érzést valóban erősítő gesztusokat számba vegyük, türelmesen figyeljük. Pedig ezek az apró leckék nagyon is meggondolkodtatják az embert, s arra késztetik, szerényebben, alázatosabban, a hétköznapi élet tényeit tisztelve próbálja kialakítani véleményét, megkeresni példáit. A minap került kezembe egy Tapolcán kiadott szép verseskönyv, amely Batsányi Jánosné Baumberg Gabriella verseit tartalmazza a lapunkból is ismert költő, Németh István Péter értő, szép fordításában. Már csak azért is felfigyeltem erre a könyvre, mert annak idején a halált megvető bátorságú Kunszery Gyula, és a bölcs, nagyhatású nevelő, Keresztury Dezső is fordított Baumberg Gabriella költeményeiből. A hányatott életű, élete végéig megfigyelés alatt tartott Batsányi Jánost mindenki jeles magyar költőként tartja számon. Franciaországi változásokra című versét minden gimnazista ismeri. De feleségét, Baumberg Gabriellát...? Aki ráadásul németül írt? És mégis: együtt nyugosznak ők ketten magyar földben, Tapolcán. A kis tó partján a költőnő szobra is látható annak bizonyságaképp, hogy az idegen nyelvűség sem lehet akadálya, hogy valakit magyarnak, a nemzeti kultúra építőjének fogadjunk el. Ahhoz persze, hogy hitelesen beszéljünk magyarságunkról, ismerni is kell világunkat, hagyományainkat. Milyen jól tudja ezt az igazságot Fülöp Lajos, a végtelenül kedves, szerény és emberséges nyelvtudós, akit tanítványai Népnyelv címmel kiadott tanulmánykötettel köszöntöttek 60. születésnapján. Fülöp tanár úr nem harcos alkat, csendesen munkálkodik, látszólag szakmai témákat dolgoz fel, nyelvészeti könyvekről, nyelvtudományi kérdésekről mondja el véleményét, de nem fontos nemzetépítő tevékenység-e nyelvünk ápolása és tisztítása? Véletlen volna, hogy számtalan tanítványa ma már a magyar néprajz jeles munkája? Hogy diákjai ma is boldogan kísérik el Gyöngyös környékére, hogy irányításával az ottani nyelvjárást tanulmányozzák? A honismeret, a magyarságtudat erősítésének, fejlesztésének ez is hiteles példája. Nem látványos, nem harcias, csak éppen a gyökereket tárja föl, azokhoz köt. Már a címével is témánk körébe tartozik és nézőpontunkat gazdagítja Jókai Anna Magyaróra című válogatása, amelyet az írónő születésnapi köszöntőjéül a Bibliotheca Hungarica jelentetett meg. A maga módján, egész életművével az írónő is a sokat emlegetett magyarságtudatot szolgálja. Azzal, hogy ír, alkot, szemléletünket gazdagítja és lelkiismeretvizsgálatra késztet. Ha valaki ilyen becéző szeretettel tud szólni akár a kicsinyítő képzőkről is, az pontosan tudja, melyek igazi kincseink, s hogyan kell gyarapítanunk őket mindnyájunk javára. (r.l.) 1993. január 3. Egyháztörténet és műemlékvédelem Dr. Dankó László kalocsai érsek és Keresztes K. Sándor környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter bevezető előadásával kezdődött a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Alapítvány és az Országos Műemléki Hivatal konferenciája. — Öröm, hogy az évtizedekre megbénított egyháztörténetírásban most hiteles és objektív szemléletű, tudományos igényű feldolgozások születnek, hogy kutatók dolgoznak, szerveződnek a közös gyökér, a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Alapítvány köré... Az előadások tematikája különösen figyelemre méltó: a történetírás és a műemlékvédelem szoros kapcsolatát, egymásrautaltságát figyelhetjük meg. A két nagy tudományterület közös bemutatkozását az a cél vezérli, hogy önzetlenül segítsék az egyház papságát és a kutatók munkáját. Nemes és elismerésre méltó e kezdeményezés. Időszerűségét és fontosságát igazolja a négy évtizeddel ezelőtt igazságtalanul elvett egyházi ingatlanok visszaadásának megkezdése is. Közismert tény, hogy hazánk műemlék jellegűnek nyilvánított és műemlék épületeinek jelentős része egyházi eredetű, rendeltetésű, vagy egyházi használatban lévő. A visszaigénylés, majd a visszaadást követő igénybevétel, a mai célnak megfelelő helyreállítás fokozott figyelmet és tapintatot igényel mindenki részéről. Fokozott törődést az ismét tulajdonosokká váló egyházi intézményektől — mondta Dankó László. Elég a neves kutatók, előadók névsorát és az előadások címét végigolvasni, hogy a konferencia jelentőségét értékelhessük. Minden előadás — egymást kiegészítve — igazolta az évtizedekig háttérbe szorított, félretett feladatok fontosságát, a múltból fennmaradt azon alkotások megmentését, amelyek a magyar társadalom egyetemes örökségének részei. Ezek között a legnagyobb értéket az egyházművészet képviseli. Az előadásokat jól egészítette ki a nagyméretű színes fényképekből rendezett kiállítás. A konferencia elnöke dr. Fejérdy Tamás az OMVH elnöke és dr. Uzsoki András a METEA főszerkesztője volt. Előadói: dr. Entz Géza, Koppány Tibor, dr. Lővéi Pál, dr. Horler Miklós, dr. Valter Ilona, dr. Granasztói Györgyné, dr. Győrffy Katalin, dr. Lackovits Emőke, Kopek Annamária... Kár, hogy a vidéki plébánosok közül többen nem jöhettek el sokirányú elfoglaltságaik miatt, pedig biztosan lett volna kérdésük, amelyre a szünetekben az egyháztörténet kutatói és a műemlékvédelem munkatársai szívesen válaszoltak volna, tanácsaikkal is segítve őket. Schelken Pálma Gyakran előfordult, hogy egy-egy csöndes, téli este nyitott szemmel feküdtem az ágyban, és a holdvilágot figyeltem, amely besütött a szobámba. Ezek a télesti fénysugarak mindig a fiatalabb éveimet juttatták eszembe, valamint az egyik nagyon okos barátomat, bizonyos Hidvéghy Ivánt, aki egy őszi sörözés alkalmából elárulta nekem, hogy az öregedés biztos jele, ha egyre gyakrabban gondolunk a múltunkra. Akkoriban már én is az emlékeimhez lárogattam, mint ama pest-budai, idősödő hölgyek, akik Máriaremetére szoktak zarándokolni mindenféle személyes ügyekben. Kinn fagyott, s a léptek alatt ropogott a hó, ahogy a jobb hentes-üzletekben kapható sült császárhúsok bőrkéje szokott ropogni az őrlő fogak között, amikor savanyított erőspaprikával és illatos rozskenyérrel esszük ilyen téli estéken. A hideg jégben a távoli pályaudvar zajait továbbította a holdsugár. A visszafogott és kevésbé halk vonalfüttyöket, a váltók csattogását, a kocsik egymásnak ütődését és kapcsolódását, valamint a vasutasok kiáltozását... Ki az, aki ne szeretne elutazni, amikor a vasúti kocsik fényei és a behavazott talpfák hívogatják? Amikor a lokomotív mesebeli lállosparipaként tüzes lehelletét, forró gőzét fújja dohogva? Amikor sistereg a gőz a hatalmas dugattyúkban, és a kormosarcú fűtőt a kazánban égő tűz megvilágítja? A forgalmista szabadot jelezve tiszteleg, és tárcsáját a hóna alá csapva siet a jól fűtött irodába, ahol a kályha tetején illatos tea várja és omlós, hazai abáliszalonna. A téli vonatszerelvény pedig nekivág az éjszakának. Csattognak a váltók, valamint a kerekek a síneken, és Téli utazás V____________| ébresztőül éles füttyöt ereszt meg a masiniszta. A szemaforok karjai integetnek, és kitartóan zizegnek a fagyos éjben a kocsisor mellett versenyt futó sürgönydrótok... Jó utazni ilyen téli éjszakákon, céltalanul valahová. Egy vidéki kisvárosba, olyan helyre, ahol senkit nem ismerünk, ahol sohasem jártunk, és ahol nem akarunk mást, csak feledni! Szerettem a kisvárosi fodrászműhelyeket, olyanokat, melyek bejárata felett sárgaréz borbély-tányért lengetett a szél. Ahol jóravaló csiszolt tükör várt s olyan megbízható, öreg segéd, aki barkót és nyesett bajuszt viselt, és várt a lószőrrel tömött párna, a fából készült fodrászszék. Szerettem a márványból készült borításokat a tükör előtt, amelyen komótosan sorakozott a púder, a kölnivíztartó, a pomádéstégely. Örömmel néztem a szappannagyságú, lila timsót, a borotvakéseket, melyek jóságát a fodrászsegédek mutatványképpen a nyelvük hegyén próbálták ki. Szerettem szemügyre venni a tenyérbe simuló, erősszőrű hajkeféket, melyek valaha nagyapáink kefefrizurás, puritán szépségű hajzatát ápolták. Szerettem a fazonollókat, a bajuszigazítót, a teknőcfésűt és a spongyát is, amely talán az Adriában élt egykoron... Szerettem a fakeretes újságtartót, és a kályha tüzének lobogását a máriaüveges kémlelőn át megtekinteni. A segéd úr a füleimből és az orromból ollóval gyomlálgatja a szőrzetet, eszembe juttatva ezzel azt a fodrászt, aki diákkoromban úgy határozta meg az öregséget, hogy csak addig vagyok fiatal, míg a hajzatommal foglalkoznak a figarók, ha a füleimre és az orromra kerülne a sor, az maga az öregség! És eszembe jut Ilona kisasszony is, aki egyszer nagyon régen a kezeimet manikűrözte egy fodrászatban, ahol a női oldalról szólították át a kedvemért. Emlékszem a kis asztalkára, a kézáztató edénykére és arra is, hogy elpirulva néztem a kezeim fölé hajló lány tarkóját, melyen tavaszi illatokat idéző, apró, göndör pihék kápráztatták szememet! A beretválás férfias örömei, az éles kés, a kemény hab, a timsó bőrt feszítő jótékony hatása, a kézi hajnyíró tarkón csúszó hideg vasa, az ollók csattogása, a szeszek bedörzsölése, a púder finomsága, a kényelmes szék, a meleg műhely, a cirokseprőcske szabályos és pontos seprései a műveletek végén sem tudják feledtetni azt, amire egész idő alatt gondoltam. Azt mondtam: jó utazni téli éjszakákon céltalan. Eljutni valamely kisvárosba, ahol nem ismernek, ahol felejthetek... Ma már tudom, hogy nem egészen így van! Mert az emlékek velünk utaznak, az öregség hozzánk tartozik, akár az a bizonyos szőrzet, amelyet hiába vág ki a fodrász a fülünkből, orrunkból, hiszen idő után megint csak kinő... Burger János