Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)

1999-01-03 / 1. (2632.) szám

1999. január 3._________KATOLIKUS SZEMMEL________UfántSe^- 3 (Folytatás az 1. oldalról) II. János Pál pápa rendívül fontos­ tényre mutat rá, amikor megjegyzi, hogy nem a nyilatkozatokba foglalt szavak ruházzák fel jogokkal az em­bereket. Ezek a dokumentumok elis­merik, hogy a jogok olyan értékek, amelyek bárki akaratától függetlenül léteznek, és amelyeket senki sem sérthet meg anélkül, hogy ne követ­ne el súlyos bűntettet az emberiség ellen. A pápa különbséget tesz polgá­ri, politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális jogok között, de megálla­pítja: ezek összefonódnak egymással, és együttesen kell megvédeni őket. A dokumentum üzenete három téma köré csoportul. Az első a sze­mély transzcendens, termé­szetfeletti méltóságát tárgyalja, a katolikus tanítás két alappilléréből, az élethez és a vallásszabadsághoz való jogból kiindulva. Az egyete­mes és oszthatatlan jogok közül az első az élethez való alapvető jog. Az emberi élet szent és sérthetetlen, fogantatásától kezdve a termé­szetes halál beálltáig — szögezi le újfent a pápa, majd hangoztatja: „Az élet valódi kultúrája biz­tosítja a megfogant élet szüle­téshez való jogát, védi az új­szülötteket, különösen a kislá­nyokat a gyermekgyilkosság bűne ellen. Ehhez hasonlóan biztosítja, hogy a fogyatéko­sok kifejleszthessék képességei­ket, a betegek és idősek megfe­lelő gyógykezelésben, ellátás­­ban részesüljenek." A Szentatya fáradhatatlanul az élet tiszteletére hívja fel az emberi­ség figyelmét:........... „Az életet választani azt je­lenti, hogy elvetjük az erő­szak minden formáját: az oly sok embert sújtó szegénysé­get, éhséget, a fegyveres konf­liktusokat, az egyre terjedő ká­bítószer- és fegyverkereskedel­met, a környezet pusztítását. Az élethez való jogot minden körülmény között védelmezni kell törvényes és politikai esz­közökkel, mivel soha nem je­lentéktelen az az erőszak, amelyet az élethez való jog, a minden egyes személy méltó­sága ellen követnek el." A vallásszabadság, az emberi jo­gok „szíve", középpontja, olyany­­nyira sérthetetlen, hogy a személy­nek azt a jogát is el kell ismerni, hogy vallást változtathasson, amennyiben erre készteti lelkiisme­rete. A Szentatya — mint előtte már annyi más vallási vezető — szintén hangsúlyozza, hogy az erőszakot soha nem lehet vallási okokkal in­dokolni, alkalmazása soha nem já­rul hozzá a valódi vallási érzület növekedéséhez. A bármiféle vallás nevében elkövetett erőszak eltorzít­ja a nagy vallások tanítását. A második témakör a politikai és polgári jogok tiszteletben tartását és előmozdítását foglalja magába. Ezek közül a Szentatya különösen nagy súlyt fektet üzenetében a rész­vételhez való jogra. Ez nemcsak az egyéneket, hanem a nemzeteket és népeket is megilleti. A részvételhez való jogról elmélkedve a Szentatya békeüzenete 7. pontjában a hátrá­nyos megkülönböztetés különösen súlyos formája ellen emeli fel sza­vát. Drámainak nevezi azoka­t a helyzeteket, amelyekben egyes et­nikai csoportoknak és nemzeti ki­sebbségeknek megtagadják a léte­zéshez való jogát o­lyos bűnökről. Egyetlen erőfe­szítést sem lehet túlzottnak te­kinteni, amikor arról van szó, hogy véget vessenek az ehhez hasonló eltévelyedéseknek, amelyek nem méltóak az em­berhez." A pápa elismerését fejezi ki, hogy az ENSZ jóváhagyta egy nemzetkö­zi büntetőtörvényszék statútumát, amelynek célja, hogy felelősségre vonja az emberiség ellen elkövetett bűntettek felelőseit. A harmadik témakör a társadalmi és gazdasági jogokra irányítja a figyel­met. A 9. pontban a Szentatya a piac szerepének kérdésével foglalkozik: „A gazdasági és pénzügyi rend­szerek globalizációja felé történő gyors haladás világossá teszi, hogy sürgősen meg kell határoz­ni, kinek a feladata a globális közjó biztosítása, valamint a gazdasági és társadalmi jogok gyakorlati megvalósítása". A szabadpiac önmagában nem képes erre, mivel a valóságban szá­mos olyan emberi szükséglet létezik, amelyet nem lehet megvásárolni. A Szentatya ismételten felhívja a nem­zetközi pénzvilág felelőseit: mielőbb oldják meg a legszegényebb nemze­tek eladósodásának aggasztó problé­máját. Gyors és hatékony erőfeszíté­sekre van szükség, hogy a jubileum­ra való tekintettel a lehető legtöbb or­szág kijuthasson ebből az immár el­viselhetetlen helyzetből. Az újévi békeüzenet külön pont­ban foglalkozik a környezetvéde­lem kérdésével, amely szoros ösz­­szefüggésben áll az egyén és a társa­dalom közötti kapcsolatokkal. Ebben az összefüggésben különösen jelen­tős a Szentatya felhívása: gyökeresen meg kell változtatnunk a modern fo­gyasztói társadalmak tipikus élet­módját, azaz erkölcsi értelmet és mértéket kell adnunk életünknek, a termelésnek és a fogyasztásnak. A békenapi üzenetből nem hiá­nyozhat az utalás a békéhez való jog­ra. A világ számos térségében hábo­rúk dúlnak, egész népek válnak hon­talanná, hajléktalanná. A pápa felszó­lítja a nemzetek felelőseit és minden jóakarta embert: vessenek mielőbb véget ezeknek a — főleg Afrikát érin­tő — kegyetlen konfliktusoknak. Az első lépésként tiltsák be az ezekbe az országokba irányuló fegyverkereske­delmet. Az emberhez méltó út, a bé­ke útja a tárgyalásokon keresztül ve­zet. A pápa külön felhívja a figyelmet a gyermek­katonák tragikus jelensé­gére: „El lehet-e valaha is fogadni, hogy tönkretegyék az éppen hogy rügyező életeket?" — teszi fel a kér­dést a Szentatya, hangsúlyozva,­­hogy az emberi jogok kultúrája min­denki felelőssége. Az üzenet utolsó, 13. pontja a vá­lasztások ideje a remény ideje címet viseli. A küszöbön álló új évezred sokak szívében élteti az igazságo­sabb világ reményét. A pápa arra szólítja fel a keresztényeket, hogy a világ minden részén éljenek az evangélium szerint: legyenek az emberi méltóság hírnökei. A hit azt tanítja nekünk, hogy minden személy Isten képmására és hasonlatosságára teremtetett. Az égi Atya végtelen szeretetében el­küldte Fiát, Jézust, hogy minden személyt megváltson és visszaadja az embereknek teljes méltóságukat. Krisztust lássuk meg a legszegé­nyebb, a leghátrányosabb helyzetű testvéreinkben. Az Eucharisztia, a Krisztus testével és vérével való szeretetközösség arra kötelez ben­nünket, hogy szolgáljuk őket. Az evangéliumi példabeszéd, amely az örökre ismeretlen nevű gazdagról és a szegény Lázárról szól, világosan megmutatja, hogy „az érzéketlen gaz­dagok és a szükséget szenvedő­ szegények közötti égbekiáltó ellentétben Isten ez utóbbiak oldalán áll." Nekünk is ezen az oldalon kell felsorakoznunk. A jubileumi előkészület harma­­­dik és utolsó éve lelki zarándoklat az Atya felé: mindenki a valódi megtérésre kapott meghívást, amely a rossz elhagyását és a jó vá­lasztását jelenti. A 2000. év küszö­bén kötelességünk, hogy megújult elkötelezettséggel védelmezzük a szegények és kisemmizettek méltó­ságát, és ténylegesen elismerjük azoknak a jogait, akiknek ma nincs joguk. Emeljük fel szavunkat érde­kükben, éljük meg a maga teljessé­gében azt a küldetést, amelyet Krisztus bízott tanítványaira! Ez az immár közeli jubileum lelkisége. Jézus azt tanította nekünk, hogy Istent „Atya", „Abba" néven szólít­suk — ezzel Istenhez fűződő kap­csolatunk mélységét nyilatkoztatta ki. Szeretete végtelen és örökkévaló minden személy és az egész embe­riség iránt. Ékesszólóak ezzel kap­csolatban Isten szavai Izaiás próféta könyvében: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeret­etét méhe szülöttétől. S még ha az megfeledkeznék is: Én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak." Fogadjuk el e meghívást, és osz­tozzunk ebben a szeretetben! Ebben áll minden nő és minden férfi jogai tiszteletben tartásának titka. Vertse Márta Pápai üzenet a béke világnapjára A valódi béke titka „Nem hallgathatunk az embe­riség ellen elkövetett ilyen sú­ Korzenszky Richárd Nemcsak kihívás — hivatás... Sokan vannak, akik minden hé­ten várják az Új Embert. Múltja van ennek a katolikus hetilapnak. Ne­héz évtizedekben, cenzúrától sem mentes világban igyekeztek elköte­lezett emberek közvetíteni az Evan­gélium üzenetét, hírt adni történé­sekről, eligazítani a társadalmi labi­rintusban, s fölfelé irányítani az emberek tekintetét. Megérett az idő, hogy hetilapunkat a sajtótörté­­net-írás mérlegre tegye, elhelyezze nemcsak a testvéregyházak hetilap­jai között, de kijelölje a helyét a hét­­ről-hétre megjelenő, értéket őrizni és továbbadni kívánó újságok kö­zött. Sokféle elvárások voltak és van­nak. Abban az időben, amikor az Új Ember szinte teljesen egyedül volt hírhozó egyházunkban, talán egy­szerűbb volt a lap helyzete. Köny­­nyebben tudomásul vették, hogy fi­gyelemmel kell lenni a hitükben megerősödni kívánó emberekre éppúgy, mint azokra, akik csak éhe­zik és szomjazzák az igazságot. Ke­vésbé volt vita tárgya, kinek szóljon hétről-hétre a lap: szóljon minden­kihez, közeliekhez és távoliakhoz, városiakhoz és falusiakhoz, fiata­lokhoz és idősekhez, teológiában jártasakhoz, a hit igazságaival ép­pen csak ismerkedőkhöz egyaránt. S ha sikerült a sorok között olvasni, nem ritkán fölfigyelhettünk az üze­netre: az egyház élete nem azonos a templom falain belüli világgal. A kereszténységnek, a keresztény em­bernek társadalmi küldetése van. Katolikus szemmel nézni a világot, mérlegre tenni írásokat, megnyilat­kozásokat, eseményeket kritikus él­lel, még a diktatúra éveiben is volt rá példa szép számmal. Mondhat­nánk talán, hogy akkor könnyebb volt megtalálni az irányt, lehetőleg szembe az árral! Megváltozott körülöttünk a vi­lág. Ajándékként kaptuk a politikai szabadságot s ennek természetes velejárója, hogy szabad a sajtó. Ez­zel a szabadsággal élni nagyobb fe­lelősség, keményebb kihívás. Hét­ről-hétre jelen lenni az olvasók kö­zött , akiket elárasztanak informá­ciók minden irányból — sokkal ne­hezebb. Egy olyan világban újságot szerkeszteni, amelyet nem az érté­kek, hanem az érdekek jellemez­nek, hatalmas feladat, súlyos fele­lősség. Egy olyan világban, amely­ben a gondolat szabadsága a leg­több ember számára pártérdeket je­lent, szabadon és elkötelezetten képviselni az igazságot, embert próbáló feladat. Semmiképpen sem vállalkozás, hanem vállalás. Ami­kor jobbról is, balról is fúj a szél, olykor viharosan is, keresztény ér­tékrendet képviselni, kiegyensúlyo­zottan, higgadtan, nem egyszerűen kihívást jelent, hanem hivatást. Rónay László főszerkesztő neve úgy fog bekerülni az Új Ember tör­ténetébe m­int aki a szabad Új Embert gondozta elkötelezetten, benne élve ,a magyar irodalom valóban értéket jelentő áramlatában, nyitottan igaz­ra, jóra, szépre. Senki sem lehet ve­zető, ha nincsenek munkatársai. Ki­próbált, sokszínű munkatársi csa­pattal, sosem vonakodva a munká­tól, az írás felelősségétől meghatá­rozó személyisége lett a magyaror­szági katolikus egyház ma is leg­fontosabb újságjának. Az Új Ember élén szerkesztővál­tás történik. Az írástudók felelős­ségét otthonról magával hozó, az életet gyermekeket nevelő, családos emberként ismerő, az egyház vilá­gát a világi hívő szemével jól látó fő­­szerkesztő most átadja a helyét az ol­vasók előtt jól ismert Tarjányi Zoltán teológus professzornak, aki sok írá­sában közel hozta az Új Ember olva­sói számára a Szentírás üzenetét. Köszönetet mondtuk a távozó fő­szerkesztőnek, aki írásaival tovább­ra is jelen lesz közöttünk. Isten ál­dását kérjük az új főszerkesztő te­vékenységére: legyenek mindig el­kötelezett munkatársai, legyen biz­tos értékítélete, legyen határozott­sága úgy vezetni a lapot, hogy az Új Ember mindig képviselni tudja az emberek között az Evangélium változatlan igazságait, s legyen ké­pes arra, hogy a mindig változó vi­lágban az Isten gyermekeinek sza­badságával tegyen tanúságot — kö­zelieknek és távoliaknak — Jézus­ról, aki az Út, az Igazság és az Élet. A szerző bencés szerzetes, tihanyi perjel, az Új Ember szerkesztő bizottsá­gának tagja. LELKI­ISMERET Született vesztesek Az amerikai szólás szerint bom losers — született vesztesek azok, akik nem tudnak lépést tartani a fejlődéssel, a technikával, a divat­tal, a mindenkori érvényesülés fel­tételeivel. Megvallva az igazat, so­sem akartam született vesztes len­ni, egész eddigi életemben kemé­nyen küzdöttem, és sosem a köny­­nyebb és erősebb oldalok. Isten mindig gondoskodott rólam, bár sosem kényeztetett el — ezért kü­lön is hálás vagyok. Mindig annyit adott, hogy élni tudjak, de nem let­tem prófétája, csupán szerény ige­hirdetője. Gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy „rendbeteszem" a világot, mint valami Jókai-hős, s nemcsak Nagy-Magyarországot ál­lítom vissza, de egyben megalakí­tom a Világállamot is, H. G. Wells instrukciói nyomán: egy igazságos és békés világhatalmat, melyben valóban a szabadság, testvériség, egyenlőség elve uralkodik. Csak úgy ötven év körül döbbentem rá egykor, hogy született vesztes va­gyok, s mindez jámbor óhaj, illúzió, s olyan reménytelen, mint a kutyák és macskák örök barátsága. Mi, magyarok hajlamosak va­gyunk egész nemzetünket született vesztesként értékelni, s az elmúlt századok, Mohácstól Trianonig és tovább valóban ezt a kicsinyhitűsé­get sugallják, s önbizalmunk forrá­sai inkább levert forradalmaink és szabadságharcaink emlékünnepei. Pedig öntudatunk, magabiztossá­gunk abból is táplálkozhatnék, hogy fennmaradtunk az idő és a népek tengerében, és Szent István királyunk igen jól döntött, amikor Szűz Máriának oltalmába ajánlotta Magyarországot: a Boldogasszony megőrizte a rá bízott koronát. S ta­lán nem is a külső ellenség ártott nekünk legtöbbet, hanem mi ma­gunk, örökös széthúzásunkkal, pár­toskodásunkkal, viszálykodásunk­kal. A rendszerváltozás után naiv és balga módon arra számítottam, hogy nemzeti függetlenségünket el­nyervén szilárd és gyümölcsöző nemzeti egység jön létre, egyetértés a legfontosabb kérdésekben, lendü­letes és felszabadult erkölcsi, szel­lemi újjáépítés, 1956 forradalmának vértelen folytatása. Hamar kiderült azonban, a tömegek a rend­szerváltozástól leginkább nyugati életszínvonalat reméltek, nem munkanélküliséget, elszegénye­dést, inflációt és politikai marako­dást a pártok között. Arra sem voltunk felkészülve, hogy az elnyert szabadságot igen sokan szabadosságként értelmezik, s hogy ilyen mély szakadék tátong a keresztény-konzervatív értékrend és a szocialista-liberális világszem­lélet között, hogy a tőke szabad va­dászterületként kezeli hazánkat, ahol olcsón felvásárolható minden, amiből haszon származik, s köny­­nyen eladható minden, amit ■náluk már nem vesznek meg. A politikai és gazdasági igazságtétel felemás­sága és bizonytalansága rávetült az erkölcsi és jogrendre is­­, az embe­rek bizalmatlanná váltak az új in­tézmények s maga az állam műkö­désével szemben. A puha diktatú­rához szokott tömegek egy rosszul működő demokráciával találták magukat szemben: a kiábrándulás és csüggedés érzése sokakban nosztalgiát keltett az egykori párt­állam lét- és közbiztonsága iránt. Megint úgy éreztük, velünk csak megtörténnek a dolgok. Pedig az elmúlt tíz év nem telt el hiába, sta­bil és gyarapodó alkotmányos de­mokráciában élünk, s újabb tíz év múlva már a lelkekből is eltűnik ta­lán a vasfüggöny emléke, megalá­­zottsága és kisebbrendűségi érzése. S végre nemcsak arra leszünk büsz­kék, hogy túléltük, kibírtuk az idők szorítását, hanem arra is, hogy tet­tünk valamit nemzetünk boldogulá­sáért a harmadik évezred küszöbén. Szentmihályi Szabó Péter

Next