Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)
1999-01-03 / 1. (2632.) szám
1999. január 3._________KATOLIKUS SZEMMEL________UfántSe^- 3 (Folytatás az 1. oldalról) II. János Pál pápa rendívül fontos tényre mutat rá, amikor megjegyzi, hogy nem a nyilatkozatokba foglalt szavak ruházzák fel jogokkal az embereket. Ezek a dokumentumok elismerik, hogy a jogok olyan értékek, amelyek bárki akaratától függetlenül léteznek, és amelyeket senki sem sérthet meg anélkül, hogy ne követne el súlyos bűntettet az emberiség ellen. A pápa különbséget tesz polgári, politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális jogok között, de megállapítja: ezek összefonódnak egymással, és együttesen kell megvédeni őket. A dokumentum üzenete három téma köré csoportul. Az első a személy transzcendens, természetfeletti méltóságát tárgyalja, a katolikus tanítás két alappilléréből, az élethez és a vallásszabadsághoz való jogból kiindulva. Az egyetemes és oszthatatlan jogok közül az első az élethez való alapvető jog. Az emberi élet szent és sérthetetlen, fogantatásától kezdve a természetes halál beálltáig — szögezi le újfent a pápa, majd hangoztatja: „Az élet valódi kultúrája biztosítja a megfogant élet születéshez való jogát, védi az újszülötteket, különösen a kislányokat a gyermekgyilkosság bűne ellen. Ehhez hasonlóan biztosítja, hogy a fogyatékosok kifejleszthessék képességeiket, a betegek és idősek megfelelő gyógykezelésben, ellátásban részesüljenek." A Szentatya fáradhatatlanul az élet tiszteletére hívja fel az emberiség figyelmét:........... „Az életet választani azt jelenti, hogy elvetjük az erőszak minden formáját: az oly sok embert sújtó szegénységet, éhséget, a fegyveres konfliktusokat, az egyre terjedő kábítószer- és fegyverkereskedelmet, a környezet pusztítását. Az élethez való jogot minden körülmény között védelmezni kell törvényes és politikai eszközökkel, mivel soha nem jelentéktelen az az erőszak, amelyet az élethez való jog, a minden egyes személy méltósága ellen követnek el." A vallásszabadság, az emberi jogok „szíve", középpontja, olyanynyira sérthetetlen, hogy a személynek azt a jogát is el kell ismerni, hogy vallást változtathasson, amennyiben erre készteti lelkiismerete. A Szentatya — mint előtte már annyi más vallási vezető — szintén hangsúlyozza, hogy az erőszakot soha nem lehet vallási okokkal indokolni, alkalmazása soha nem járul hozzá a valódi vallási érzület növekedéséhez. A bármiféle vallás nevében elkövetett erőszak eltorzítja a nagy vallások tanítását. A második témakör a politikai és polgári jogok tiszteletben tartását és előmozdítását foglalja magába. Ezek közül a Szentatya különösen nagy súlyt fektet üzenetében a részvételhez való jogra. Ez nemcsak az egyéneket, hanem a nemzeteket és népeket is megilleti. A részvételhez való jogról elmélkedve a Szentatya békeüzenete 7. pontjában a hátrányos megkülönböztetés különösen súlyos formája ellen emeli fel szavát. Drámainak nevezi azokat a helyzeteket, amelyekben egyes etnikai csoportoknak és nemzeti kisebbségeknek megtagadják a létezéshez való jogát olyos bűnökről. Egyetlen erőfeszítést sem lehet túlzottnak tekinteni, amikor arról van szó, hogy véget vessenek az ehhez hasonló eltévelyedéseknek, amelyek nem méltóak az emberhez." A pápa elismerését fejezi ki, hogy az ENSZ jóváhagyta egy nemzetközi büntetőtörvényszék statútumát, amelynek célja, hogy felelősségre vonja az emberiség ellen elkövetett bűntettek felelőseit. A harmadik témakör a társadalmi és gazdasági jogokra irányítja a figyelmet. A 9. pontban a Szentatya a piac szerepének kérdésével foglalkozik: „A gazdasági és pénzügyi rendszerek globalizációja felé történő gyors haladás világossá teszi, hogy sürgősen meg kell határozni, kinek a feladata a globális közjó biztosítása, valamint a gazdasági és társadalmi jogok gyakorlati megvalósítása". A szabadpiac önmagában nem képes erre, mivel a valóságban számos olyan emberi szükséglet létezik, amelyet nem lehet megvásárolni. A Szentatya ismételten felhívja a nemzetközi pénzvilág felelőseit: mielőbb oldják meg a legszegényebb nemzetek eladósodásának aggasztó problémáját. Gyors és hatékony erőfeszítésekre van szükség, hogy a jubileumra való tekintettel a lehető legtöbb ország kijuthasson ebből az immár elviselhetetlen helyzetből. Az újévi békeüzenet külön pontban foglalkozik a környezetvédelem kérdésével, amely szoros öszszefüggésben áll az egyén és a társadalom közötti kapcsolatokkal. Ebben az összefüggésben különösen jelentős a Szentatya felhívása: gyökeresen meg kell változtatnunk a modern fogyasztói társadalmak tipikus életmódját, azaz erkölcsi értelmet és mértéket kell adnunk életünknek, a termelésnek és a fogyasztásnak. A békenapi üzenetből nem hiányozhat az utalás a békéhez való jogra. A világ számos térségében háborúk dúlnak, egész népek válnak hontalanná, hajléktalanná. A pápa felszólítja a nemzetek felelőseit és minden jóakarta embert: vessenek mielőbb véget ezeknek a — főleg Afrikát érintő — kegyetlen konfliktusoknak. Az első lépésként tiltsák be az ezekbe az országokba irányuló fegyverkereskedelmet. Az emberhez méltó út, a béke útja a tárgyalásokon keresztül vezet. A pápa külön felhívja a figyelmet a gyermekkatonák tragikus jelenségére: „El lehet-e valaha is fogadni, hogy tönkretegyék az éppen hogy rügyező életeket?" — teszi fel a kérdést a Szentatya, hangsúlyozva,hogy az emberi jogok kultúrája mindenki felelőssége. Az üzenet utolsó, 13. pontja a választások ideje a remény ideje címet viseli. A küszöbön álló új évezred sokak szívében élteti az igazságosabb világ reményét. A pápa arra szólítja fel a keresztényeket, hogy a világ minden részén éljenek az evangélium szerint: legyenek az emberi méltóság hírnökei. A hit azt tanítja nekünk, hogy minden személy Isten képmására és hasonlatosságára teremtetett. Az égi Atya végtelen szeretetében elküldte Fiát, Jézust, hogy minden személyt megváltson és visszaadja az embereknek teljes méltóságukat. Krisztust lássuk meg a legszegényebb, a leghátrányosabb helyzetű testvéreinkben. Az Eucharisztia, a Krisztus testével és vérével való szeretetközösség arra kötelez bennünket, hogy szolgáljuk őket. Az evangéliumi példabeszéd, amely az örökre ismeretlen nevű gazdagról és a szegény Lázárról szól, világosan megmutatja, hogy „az érzéketlen gazdagok és a szükséget szenvedő szegények közötti égbekiáltó ellentétben Isten ez utóbbiak oldalán áll." Nekünk is ezen az oldalon kell felsorakoznunk. A jubileumi előkészület harmadik és utolsó éve lelki zarándoklat az Atya felé: mindenki a valódi megtérésre kapott meghívást, amely a rossz elhagyását és a jó választását jelenti. A 2000. év küszöbén kötelességünk, hogy megújult elkötelezettséggel védelmezzük a szegények és kisemmizettek méltóságát, és ténylegesen elismerjük azoknak a jogait, akiknek ma nincs joguk. Emeljük fel szavunkat érdekükben, éljük meg a maga teljességében azt a küldetést, amelyet Krisztus bízott tanítványaira! Ez az immár közeli jubileum lelkisége. Jézus azt tanította nekünk, hogy Istent „Atya", „Abba" néven szólítsuk — ezzel Istenhez fűződő kapcsolatunk mélységét nyilatkoztatta ki. Szeretete végtelen és örökkévaló minden személy és az egész emberiség iránt. Ékesszólóak ezzel kapcsolatban Isten szavai Izaiás próféta könyvében: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől. S még ha az megfeledkeznék is: Én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak." Fogadjuk el e meghívást, és osztozzunk ebben a szeretetben! Ebben áll minden nő és minden férfi jogai tiszteletben tartásának titka. Vertse Márta Pápai üzenet a béke világnapjára A valódi béke titka „Nem hallgathatunk az emberiség ellen elkövetett ilyen sú Korzenszky Richárd Nemcsak kihívás — hivatás... Sokan vannak, akik minden héten várják az Új Embert. Múltja van ennek a katolikus hetilapnak. Nehéz évtizedekben, cenzúrától sem mentes világban igyekeztek elkötelezett emberek közvetíteni az Evangélium üzenetét, hírt adni történésekről, eligazítani a társadalmi labirintusban, s fölfelé irányítani az emberek tekintetét. Megérett az idő, hogy hetilapunkat a sajtótörténet-írás mérlegre tegye, elhelyezze nemcsak a testvéregyházak hetilapjai között, de kijelölje a helyét a hétről-hétre megjelenő, értéket őrizni és továbbadni kívánó újságok között. Sokféle elvárások voltak és vannak. Abban az időben, amikor az Új Ember szinte teljesen egyedül volt hírhozó egyházunkban, talán egyszerűbb volt a lap helyzete. Könynyebben tudomásul vették, hogy figyelemmel kell lenni a hitükben megerősödni kívánó emberekre éppúgy, mint azokra, akik csak éhezik és szomjazzák az igazságot. Kevésbé volt vita tárgya, kinek szóljon hétről-hétre a lap: szóljon mindenkihez, közeliekhez és távoliakhoz, városiakhoz és falusiakhoz, fiatalokhoz és idősekhez, teológiában jártasakhoz, a hit igazságaival éppen csak ismerkedőkhöz egyaránt. S ha sikerült a sorok között olvasni, nem ritkán fölfigyelhettünk az üzenetre: az egyház élete nem azonos a templom falain belüli világgal. A kereszténységnek, a keresztény embernek társadalmi küldetése van. Katolikus szemmel nézni a világot, mérlegre tenni írásokat, megnyilatkozásokat, eseményeket kritikus éllel, még a diktatúra éveiben is volt rá példa szép számmal. Mondhatnánk talán, hogy akkor könnyebb volt megtalálni az irányt, lehetőleg szembe az árral! Megváltozott körülöttünk a világ. Ajándékként kaptuk a politikai szabadságot s ennek természetes velejárója, hogy szabad a sajtó. Ezzel a szabadsággal élni nagyobb felelősség, keményebb kihívás. Hétről-hétre jelen lenni az olvasók között , akiket elárasztanak információk minden irányból — sokkal nehezebb. Egy olyan világban újságot szerkeszteni, amelyet nem az értékek, hanem az érdekek jellemeznek, hatalmas feladat, súlyos felelősség. Egy olyan világban, amelyben a gondolat szabadsága a legtöbb ember számára pártérdeket jelent, szabadon és elkötelezetten képviselni az igazságot, embert próbáló feladat. Semmiképpen sem vállalkozás, hanem vállalás. Amikor jobbról is, balról is fúj a szél, olykor viharosan is, keresztény értékrendet képviselni, kiegyensúlyozottan, higgadtan, nem egyszerűen kihívást jelent, hanem hivatást. Rónay László főszerkesztő neve úgy fog bekerülni az Új Ember történetébe mint aki a szabad Új Embert gondozta elkötelezetten, benne élve ,a magyar irodalom valóban értéket jelentő áramlatában, nyitottan igazra, jóra, szépre. Senki sem lehet vezető, ha nincsenek munkatársai. Kipróbált, sokszínű munkatársi csapattal, sosem vonakodva a munkától, az írás felelősségétől meghatározó személyisége lett a magyarországi katolikus egyház ma is legfontosabb újságjának. Az Új Ember élén szerkesztőváltás történik. Az írástudók felelősségét otthonról magával hozó, az életet gyermekeket nevelő, családos emberként ismerő, az egyház világát a világi hívő szemével jól látó főszerkesztő most átadja a helyét az olvasók előtt jól ismert Tarjányi Zoltán teológus professzornak, aki sok írásában közel hozta az Új Ember olvasói számára a Szentírás üzenetét. Köszönetet mondtuk a távozó főszerkesztőnek, aki írásaival továbbra is jelen lesz közöttünk. Isten áldását kérjük az új főszerkesztő tevékenységére: legyenek mindig elkötelezett munkatársai, legyen biztos értékítélete, legyen határozottsága úgy vezetni a lapot, hogy az Új Ember mindig képviselni tudja az emberek között az Evangélium változatlan igazságait, s legyen képes arra, hogy a mindig változó világban az Isten gyermekeinek szabadságával tegyen tanúságot — közelieknek és távoliaknak — Jézusról, aki az Út, az Igazság és az Élet. A szerző bencés szerzetes, tihanyi perjel, az Új Ember szerkesztő bizottságának tagja. LELKIISMERET Született vesztesek Az amerikai szólás szerint bom losers — született vesztesek azok, akik nem tudnak lépést tartani a fejlődéssel, a technikával, a divattal, a mindenkori érvényesülés feltételeivel. Megvallva az igazat, sosem akartam született vesztes lenni, egész eddigi életemben keményen küzdöttem, és sosem a könynyebb és erősebb oldalok. Isten mindig gondoskodott rólam, bár sosem kényeztetett el — ezért külön is hálás vagyok. Mindig annyit adott, hogy élni tudjak, de nem lettem prófétája, csupán szerény igehirdetője. Gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy „rendbeteszem" a világot, mint valami Jókai-hős, s nemcsak Nagy-Magyarországot állítom vissza, de egyben megalakítom a Világállamot is, H. G. Wells instrukciói nyomán: egy igazságos és békés világhatalmat, melyben valóban a szabadság, testvériség, egyenlőség elve uralkodik. Csak úgy ötven év körül döbbentem rá egykor, hogy született vesztes vagyok, s mindez jámbor óhaj, illúzió, s olyan reménytelen, mint a kutyák és macskák örök barátsága. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk egész nemzetünket született vesztesként értékelni, s az elmúlt századok, Mohácstól Trianonig és tovább valóban ezt a kicsinyhitűséget sugallják, s önbizalmunk forrásai inkább levert forradalmaink és szabadságharcaink emlékünnepei. Pedig öntudatunk, magabiztosságunk abból is táplálkozhatnék, hogy fennmaradtunk az idő és a népek tengerében, és Szent István királyunk igen jól döntött, amikor Szűz Máriának oltalmába ajánlotta Magyarországot: a Boldogasszony megőrizte a rá bízott koronát. S talán nem is a külső ellenség ártott nekünk legtöbbet, hanem mi magunk, örökös széthúzásunkkal, pártoskodásunkkal, viszálykodásunkkal. A rendszerváltozás után naiv és balga módon arra számítottam, hogy nemzeti függetlenségünket elnyervén szilárd és gyümölcsöző nemzeti egység jön létre, egyetértés a legfontosabb kérdésekben, lendületes és felszabadult erkölcsi, szellemi újjáépítés, 1956 forradalmának vértelen folytatása. Hamar kiderült azonban, a tömegek a rendszerváltozástól leginkább nyugati életszínvonalat reméltek, nem munkanélküliséget, elszegényedést, inflációt és politikai marakodást a pártok között. Arra sem voltunk felkészülve, hogy az elnyert szabadságot igen sokan szabadosságként értelmezik, s hogy ilyen mély szakadék tátong a keresztény-konzervatív értékrend és a szocialista-liberális világszemlélet között, hogy a tőke szabad vadászterületként kezeli hazánkat, ahol olcsón felvásárolható minden, amiből haszon származik, s könynyen eladható minden, amit ■náluk már nem vesznek meg. A politikai és gazdasági igazságtétel felemássága és bizonytalansága rávetült az erkölcsi és jogrendre is, az emberek bizalmatlanná váltak az új intézmények s maga az állam működésével szemben. A puha diktatúrához szokott tömegek egy rosszul működő demokráciával találták magukat szemben: a kiábrándulás és csüggedés érzése sokakban nosztalgiát keltett az egykori pártállam lét- és közbiztonsága iránt. Megint úgy éreztük, velünk csak megtörténnek a dolgok. Pedig az elmúlt tíz év nem telt el hiába, stabil és gyarapodó alkotmányos demokráciában élünk, s újabb tíz év múlva már a lelkekből is eltűnik talán a vasfüggöny emléke, megalázottsága és kisebbrendűségi érzése. S végre nemcsak arra leszünk büszkék, hogy túléltük, kibírtuk az idők szorítását, hanem arra is, hogy tettünk valamit nemzetünk boldogulásáért a harmadik évezred küszöbén. Szentmihályi Szabó Péter