Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)
2001-01-07 / 1. (2737.) szám
2001. január 7.Katolikus szemmel Botos Katalin Talán az adventi készület, talán ennek éppen a megcsúfolását jelentő fogyasztói reklámok tömkelege, talán a politikai napilapok hangvétele miatt csengenek e szavak folyton a fülemben. Milyen csodálatosan rímelnek a szentmise liturgiájára: „Emeljük föl szívünket..." Hát, igen. Ha mi nem emeljük fel szívünket, ne várjuk, hogy azt bárki más képes lesz a magasba emelni. Belenehezülünk a sárba. „Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva." Tudom, hogy most is József Attila sorait idézem, szinte akaratlanul. Csodálatos Isten teremtménye a költő. Benne lüktet verseiben a század életérzése, s ráadásul az idő előrehaladtával még igazabbá válik a társas magány ténye. Szomorú igazság ez, a XXI. századra talán még érvényesebb, mint a harmincas évekre. Ami akkor egyéni dráma volt, az most már társadalmi. Széthulló családok, zsákutcás életek, magányos emberek. A szeretet koncentrikus körei, amelyek mind nagyobb egységekbe fogják a társadalmat, mintha vesztenének erejükből. Fogalmak, mint család, barátság, haza, hit alig rendező elv számosak életében. Csak az érdek, mint gazda igazgat — tessék, megint a költő beszél helyettem. Különösen hátrányos helyzetben vannak az olyan eszmék, amelyek korábban óriási mozgatóerővel bírtak, de a globalizált világban mintha antireklámokkal kellene megküzdeniük. Egyetemi statisztika órán gyors felmérést készítettünk a 19-20 éves résztvevőkkel. A fentiekhez hasonló hat fogalmat kellett fontossági sorrendbe szedniük. Család, barátság, szeretet, szerelem, haza, szabadság. A százas mintában csaknem kivétel nélkül az utolsó helyre sorolódott a haza, és utolsó előttire a szabadság. Elsőre sehol. Lehet, hogy a mai generáció úgy érzi, hogy szabad é s ami már megvan, az veszít fontosságából. Amiért küzdeni kell, az előbbre kerül a prioritásokban. 1956-ban a szabadság eszméje hasonló korú fiatalok ezreinek dobogtatta meg a szívét, úgy, hogy halni is kész voltak érte. A haza — az meg mi. Ország? Nemzet? Szülőföld? Lakóhely? Ubi bene, ibi patria. Ahol jó, ott a haza. Megdöbbent mindig a McDonald's reklámja. Ott jó lenni, ahol jó enni. S mielőtt fölös aszketizmussal vádolnának, megjegyzem, hogy valóban jó — különösen közösen — enni. De fordítva. Ott jó enni, ahol jó lenni. S azért jó, mert a szeretetközösség a zsíros kenyeret is megízesíti, hideg vizet is habzóborrá változtatja. Mellesleg a szabadságérzet érzékcsalódás, tévedés. Gondoljunk csak arra, hogy merjük-e gyermekeinket egyedül engedni az iskolába, vagy szívesen sétálunk-e sötétedés után az utcán. Vagy merünk-e szólni a felénk rohanó dog gazdájának. Vagy figyelmeztetjük-e a villamoson garázdálkodókat, a tiltott helyen cigarettázókat, a csúnya szájú hangoskodókat. Vagy vállaljuke mindig politikai szimpátiánkat, bárhol is vagyunk, munkahelyen, társaságban. Látszatszabadságban élünk. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság oly mértékű, hogy nem is két, hanem számtalan úr szolgái vagyunk. Leginkább saját , gondosan felkeltett, táplált és ébren tartott — szenvedélyeink rabszolgái. Ilyen a vásárlási szenvedély is, ami a hírvágy felkeltésével karácsony előtt dühödt pénzköltésre sarkallt mindenkit. Hiszen nyilván a másik is, akit netán meg akartunk ajándékozni, annak örült, ha bírhat valamit, amit mi meg bírunk venni. Akik felkeltik és táplálják, a saját érdekeiket követik. Mi bambán követjük a vélt érdekeinket. Csak hisszük, hogy ezt kell tennünk, mert ezt sugallja a környezet, s hogy ez jó nekünk. Nem akarok élő anakronizmus lenni, nem akarom visszasírni a szegény karácsonyokat, a babból főzött gesztenyepürét, a cukorból főzött, kézzel csomagolt szaloncukrot. Az elvághatatlan cukormikulásokat. De az is elgondolkodtató, ahogy még jövő húsvétkor is az ablakban díszeleg sok lakásban a különböző méretű mikulások hada. Szegény gyermekeink, akiket ajándéközönnel akarunk kárpótolni az együtt nem töltött órákért. Élet helyett órák, órák helyett ajándékok. Elavultak talán az eszmék? Mások jöttek a régiek helyett? Mik? Sajnos, attól tartok, hogy egyszerűen eltűntek az érdekek Bermuda-háromszögében. Vagy lejáratódtak a szavak, amelyekkel megjelöltük. Visszaéltek sokan — különösen a politikusok — velük, s talán ez a magyarázata, hogy nem sikk hazaszeretetről beszélni. No nem is beszélni kell csupán, de az sem igaz, hogy ki se kell ejteni ezt a szót. Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad. Kis mézeskalácsszív haza. Ki gépről néz, annak térképe táj. Nékem szülőhazám. Ahová föl-földobott kő — újra meg újra hazajön a fiad. S e kívül nincs más belül, nincs más belül. Igaz, haza csak ott van, hol jog is van, szülőhazám, te szép Magyarország... S tudom, hogy itt élnem-halnom kell. József Attila, Váci Mihály, Radnóti Miklós, Ady Endre, Simonyi Imre, Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály, hát mind, mind kiment a divatból? Szerezzük vissza eszméinket. Adjuk meg gyermekeinknek a legnagyobb ajándékot, hogy van miért élni. Esetleg halni. Méghozzá hierarchikusan. Hogy szerelmemért föláldozom az életet, szabadságért föláldozom szerelmemet. S hogy uramat, Istenemet imádom, és csak neki szolgálok. Másnak soha. S így szabad vagyok. És ez az első parancs. (A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára) if Emeljük föl szívünket... ff A babák Amikor unokáim nálunk időznek, Kata és Zsuzsi folyvást egy bevásárló kosárral közlekedtek a lakásban. A kosárban egy játéktigris pihent különféle rongyokkal letakarva, feje alatt párnácskával, hogy jó pihenése legyen. „Mit kértek a Jézuskától?" — kérdezte nagymama, aki hónapokkal korábban készülni kezd az ünnepre, s néha szomorúan állapítja, meg, hogy semmivel sem készül el időben. Az egyhangú válasz: babát. Két baba? Ezt akár én is magamra vállalhatnám Jézuska-szerepben, de ugyebár nekem fogalmam sem lehet arról, milyen a szívük vágya. Megszületett, ám a nagymamán továbbra is nyugtalanság mutatkozott. A varrógép mellett tüsténkedett, különféle anyagokkal érkezett, sóhajtozott — ez a varráshoz hozzá tartozik -, s amikor megmutatta tevékenysége eredményét, elhűltem. Két garnitúra. Kis dumák, párnácskák, alátétek, a babák nyugalmával nem lesz hiba. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor a nagymama két kosárral jelent meg, az egyiken kerekek is voltak. Teljes illúzió, a Jézuska túl is teljesíti elképzeléseiket. A két kosár különbözősége ugyan viták forrása lehet, mivel tulajdonjogi problémák merülhetnek föl, de a nézeteltérések elsimítása szerencsére nem a mi kötelmünk. Legközelebb a szokásosnál éberebben figyeltem a két kislányt. Most is a kosár és a tigris volt a fő szám. Kitakartákbetakarták a szemmel láthatóan megviselt vadállatot, amely egyre nehezebben élte bele magát a gyermek szerepébe: a füle megnyúlt, itt-ott a bőre is szakadozott. Kata és Zsuzsi egyébként az ágyamon rendezkedtek be. Ebben nincs meglepő, ha távoznak, a kosár és a tigris mindig az ágy mellett marad. Nyilván azért, hogy vigyázzanak a vadra, nehogy kitakaródzék. Folyt a megszokott tevékenység. Közben a kislányok szaggatott párbeszédét figyeltem. - Vigyázz, kilóg a lába! - A párnát is tedd a feje alá! Aztán egy kis közjáték: - Nagypapa, a Kata... - Nagypapa, a Zsuzsi... A kedélyeket sikerült lecsillapítanom. A megszokott tevékenység békésen csordogált tovább, mintha mi sem történt volna. - Majd megfürdetjük, jó? - Vigyázni kell rá, a fürdőszobában hideg van. Az én kötelességem volna tiltakozni, vagy a nagymamára hagyjam? Aligha lelkesedne, ha a tigris a kádba lubickolna. Inkább a sorsra hagyom, hadd peregjenek az események logikájuk szerint. - Fektesd le szépen! Álmos. A tigris álomra hajtja a fejét. A két gyerek is lelkesen cumizik, fejecskéjük le-lecsuklik. De ők nem alszanak, a tigris álmát vigyázzák. Milyen furcsa is az élet. A játéktigriseket betakargatjuk, babusgatjuk, aztán felnövünk, és egymásra kevésbé vigyázunk. Vagy a következő nemzedékek már ismerik majd a szolidaritás lényegét? Szemlélem az alvó tigrist. Szelíden pihen a kosárban. Az alvó tigrisek nem vérszomjasak. Rónay László Messiaen: Az Úr születése A Mátyás-templomban január 7- én este fél 8-kor orgonás egyházzenei áhítat keretében a Solti György Zeneiskola orgonatanszakának növendékei szólaltatják meg a huszadik század egyik legjelentősebb francia zeneszerzőjének ritkán hallható, kilencrészes zeneművét. A belépés díjtalan. Jelenpor 2000 októberének végén, novemberének elején ítéletidő tombolt Angliában. Szakadatlanul zuhogott az eső, kiöntötték a folyók, a csatornák, egész városrészek kerültek víz alá, utak, vasutak váltak használhatatlanná. A britek a hagyományos keménységükkel küzdöttek az elemekkel, ám akadt néhány korszerű polgár is a szigetországban, aki telefonált a miniszterelnökségre. „Micsoda dolog kérem, hogy ilyesmik megtörténhetnek! Nagy-Britannia mégsem banánköztársaság!s New Yorkban már november végén fölkapcsolták a húszezer lámpás fenyőfát. Megnyílt mellette a műjégpálya, indulhat az évezred utolsó első konzumidióta ünnepe. A mi újgazdagjaink is azonmód követték a Nagy Testvér példáját: sok villa kertjében már másnap villogtak a fenyőkre szerelt fénygyertya-füzérek. Készültek Mercurius napjára, a tolvajok és a kereskedők istenének ünnepére? * Utcánkban reggelente egy nőnemű lény hajtja kislányát az iskolába. Szedd a lábad, te lusta barom! Ne bámészkodj, a k. anyád! Ha megkérdeznénk tőle, hogy ki az édesanyja ennek a Mónikának, rávágná, hogy ő. Tehát k. anyának tetszik lenni? Ezen biztosan megsértődne. Ő igenis anya, édesanya, sőt, okleveles hogy hívják. * Az ausztriai sífelvonó tömegszerencsétlenséget magyarázta egy szakértő. Nem elevenen égtek meg az áldozatok — jelentette ki vigasztalóig — már megfulladtak előtte. Tudniillik a síruhák, hátizsákok és egyéb felszerelések jobbára műanyagból készülnek. Egyetlen síruha ellobbanásakor annyi méreg keletkezik, hogy azonnal megöli a zárt kocsiszekrényben tartózkodó összes utast. Nem csak síeléskor, az utcán is méregruhában, méregkocsival járunk. Méregből készült dobozból önti ki a kisasszony a piaci büfében az almalevelet a fehér méregpoharamba. A büfékuckó falapultja-polca is méreg, akár a pénztárcám, amiből kiszámolom a fizetséget. * A marhák is mérget esznek, hogy szivacsos agysorvadást kapjanak. „Miért nem füvet, szénát, zabot?" „Hogy gyorsabban nőjenek." „Nincsen tán elég hús Európában?" „Ojjé, dugig vannak a hűtőházak!" „Ha ekkora a bőség, akkor minek a csontliszt?" „Azért, hogy a borjak szaporábban fejlődjenek." „Értem. A hagyományos takarmányozás mellett hiány lenne?" „Ugyan, akkor se tudnánk hová tenni a tömérdek bélszínt, velőscsontot, leveshúst, meg pörköltnek valót!" „Bocsánat az okvetetlenkedésért, de mégis minek akkor a csontliszt?" „Hogy le ne maradjunk." „Miben?" „A versenyben?" „És ha nem maradnak le, akkor megnyerik a versenyt, vagy elvesztik?" * Az ócskapiacon középkorú, hetyke bajuszú cigányember képeket árul. Ceruzarajzokon női akt, gondosan szignálva: Barcsay Jenő. Harmincas évek avantgárd divatját idéző olajkép: Kádár Béla. Fölveszem, megnézem közelről. „Mennyi?" „Huszonötezer!" „Ejha!" „Irányár, kérem, irányár!" Nézegetem a vásznat tovább, nem bírom visszatartani mosolyomat: „No, ez azért nem igazi Kádár Béla." A kackiás bajusz alatt cinkos viszont mosoly: „De azért szép, nem?" Czakó Gábor (ezerötszáz gyors) Határidőnapló Akkora, mint egy nagyobbacska imakönyv. Mindig velem van, benne címek és telefonszámok, elintézendő ügyek, elvégzendő feladatok, nevek, amelyek viselőivel találkoznom kell. Csupa olyasmi, amiről nem szabad elfeledkeznem. Öt-hat éve kaptam ezt a mai naplómat, azóta minden alkalommal befűzhető új naptárlapokat is találok a karácsonyfa alatt. Úgy látszik, feleségem nem felejti el, hogy hajlamos vagyok sok mindent elfelejteni. Felejteni pedig életfontosságú (is). Akik képtelenek felejteni, előbb-utóbb végzetesen túlterhelik az agyukat és a lelküket is, sokan végzik közülük ápoltként valamilyen intézetben. Kell ez nekem? A határidőnaplótól azonban nem kell tartani, csak velem egyetértésben gátolja a feledést. Ha nem pillantok bele, nem juttatja eszembe a beleírtakat. Szerencsére azt még nem kell sehova felírnom, hogy minden reggel kinyissam a naplót, amelybe vezérszavakkal, tőmondatokkal van beleírva aznapi sorsom egy része. Az év végén végiglapozom a betelt oldalakat. Némelyik bejegyzést már nem tudom értelmezni, jó párra rábólintok. És vannak fájdalmas szembesülések: vele mégsem találkoztam, őt mégsem hívtam fel. Velem van az imakönyv formájú napló az év végi hálaadáson is. Mert hát ezért kell hálát adnom: a feladatokért, a találkozásokért, a gondolatokért, amelyek olykor eszembe jutottak. És a kudarcokért, amelyekkel szorosan körém záródó határaimra, egyre fogyó időmre, ugyanakkor minden ajándékként kapott új nap — hátralévő életem első napja — sorsfordító lehetőségeire is emlékeztetni próbál az Isten. Amikor fellapozom a kis könyvet, feltör belőlem legalább egy rövid — kérő, hálaadó, vagy bűnbánó fohász. Határidőnapló — szép, többszörösen összetett magyar szó. Nevezhetném úgy is: a lótó-futó ember breviáriuma. Kipke Tamás Káros múltidézés A keresztény-magyar ember számára szinte szándékos provokációnak hat, hogy a közszolgálati televízió illetékesei olyan filmeket tűznek műsorukra, amelyek a megosztott és bizonytalan világnézetű lakosság számára újabb bizonytalanságot, zavarokat okoznak. Ilyen volt néhány hónappal ezelőtt annak a hazai filmnek a sugárzása, amely 1956 októberének ünnepi légkörét, eseményeit a hajdani bolsevista szemlélet hamis és ünneprontó lencséjén kívánta bemutatni s láttatni. Most karácsony előtt pedig olyan szerzők produkciója került képernyőre az M2-es műsorán (Berkesi András és Kardos György műveként), amely két egykori ávós tiszt interpretálásában próbálta a történelmi valóság helyett a kommunista hazugságözönt a nézők nyakába zúdítani. Mert mit várhatunk attól az ávós intézménytől és tagjaitól (amelynek teljes leleplezését egy újonnan megjelent hasznos kötet, Kiszely Gábor könyve végzi el napjainkban), s akiknek a Kádár-rendszer alatt készített „filmremeke" az első kockájától kezdve az utolsóig a moszkovita propaganda másolása és a hazai internacionalista csatlósok szemérmetlen történelem hamisítása? A Kopjások című „álmagyar" film nem elrettent negatív utalásaival — amint azt a televízió vezetői szeretnék beállítani —, hanem sért, kárt okoz, amikor egy bukott rendszert igyekszik széppé festeni. Csak egy kiragadott példa a filmből. Berkesi és Kardos „elvtársak" egy katolikus főpapi személyt tesznek meg az ország megrontójának és eszmei bajkeverőjének a 30-as évektől kezdve i s ez egyrészt alapjaiban (hiszen a Mindszenty bíborost idéző portré így időbeli és térbeli elhelyezésében is tévedés), másrészt részleteiben is torz, hazug és rosszindulatú. A náci filmgyártás UFA cégnéven futó irány darabjait már régen tűzre vetették. Mi nem kívánunk sem könyvet, sem filmet égetni, de legalábbis azt elvárnák az új évezredben, egy évtizeddel a rendszerváltás után, hogy megkímélnek bennünket a rosszemlékű kommunista propaganda hazug és émelyítő világától, selejtes termékeitől. Szeghalmi Elemér ( ________)