Új Ember, 2004 (60. évfolyam, 1/2891-51/2940. szám)
2004-01-04 / 1. (2891.) szám
2004. január 4 Közéleti Erdő Péter bíboros Uniós remények és aggodalmak a magyar egyház számára Jogi és lelkipásztori megfontolások A rendszerváltás óta az Apostoli Szentszék a jelenlegi uniós tagjelölt országok mindegyikével kötött egy vagy több nemzetközi megállapodást, amelyek a katolikus egyház jogi személyeinek állami elismerését igyekeztek garantálni, mégpedig sikerrel. Ezek a garanciák a régió összes országában rendelkezésre állnak. És ez igencsak hasznosnak bizonyult az Európai Unióban, ahol már az amsterdami 11. cikkely — mint tudjuk — garantálja, hogy az egyházak megőrzik jogállásukat, amelyet az egyes tagállamokban élveznek, így megmarad az a sajátos egyházi jogi személyekre jellemző kategória, amelyet egyes tagállamok, a tagjelölt országok pedig gyakorlatilag mindnyájan, részben a saját belső jogszabályaikban (például nálunk már az 1990. évi IV. törvényben), részben pedig a nemzetközi megállapodásokban már rögzítették. El kell mondanunk: noha a kidolgozott európai alkotmánytervezet preambuluma jelenlegi formájában nem tesz említést a keresztény örökségről, és nem utal Isten nevére sem — bár ezt többen határozott formában kívánták —, azért a szöveg 51. cikkelyében a demokrácia és a demokratikus élet összefüggésében szó van a vallásról, az egyházakról és a vallási közösségekről. A cikkely azt is kimondja, hogy ezekkel a közösségekkel az unió áttekinthető, rendszeres kapcsolatot, párbeszédet kíván fenntartani. Ugyanakkor az alkotmánytervezet 51. cikkelye fenntartja az amsterdami 11. cikkely garanciáját, hogy tudniillik e közösségek megőrzik azt a jogállásukat, amely a tagállamokban megilleti őket. Problémát jelenthet majd az egyházi hivatalok és az állampolgárság kérdése. Németországban például — a konkordátum értelmében — nemcsak a püspököknek, hanem még a plébánosoknak is német állampolgároknak kell lenniük. Lengyelországban ezt csak a püspökök számára írja elő a konkordátum. Amikor az Európai Unióban az uniós állampolgárság kérdése felmerül, akkor ezeket a szabályokat is át lehet gondolni. A katolikus egyháznak nem érdeke az egyházi hivatalokat állampolgársághoz kötni — a konkordátumokban ez mindig állami kérésre jelent meg. Számunkra inkább esélyt vagy bizonyos kötöttségtől való szabadulást is ígérhetne, ha uniós szinten az állampolgárság szerinti diszkrimináció lekerülne a napirendről. Ahol azonban konkordatárius rendelkezés van erre, ott az egyház jelenlegi jogállása megőrzésének keretén belül a konkordátumok pontos tiszteletben tartása fontosabb az egyház számára, mint az egyes tisztségek betöltésének uniós szabályokra hivatkozó liberalizálása.Magyarországon ez nem jelent problémát. Hazánkban bármilyen egyházi tisztségeket betölthet más állampolgár is, ami különösen a szerzetes intézményekben előnyt jelent, hiszen vannak olyan rendfőnökök, akik külföldről érkeztek, illetve vannak emigrációból hazatért magyarok, akik megtartották külföldi állampolgárságukat. Azok a társadalmi hatások, amelyek az uniós csatlakozás következtében jelentkezhetnek, ugyancsak kihívást jelenthetnek az egyház számára. A kihívások persze egyúttal esélyek is lehetnek. Például, hogy tapasztalataink értékessé válnak, ami a tanúságtétel lehetőségét hordozza. Vannak például a különböző nyelvű népek együttélésére vonatkozó tapasztalataink. A szocializmus időszakából vannak tapasztalataink a vallásszabadság korlátozásáról, a társadalmi szabadságjogok csorbításáról. Ezek a tapasztalatok ugyanakkor állóképessé és szerénnyé tehetnek minket. A hívő katolikus magyar ember többnyire még ma sem ijed meg attól, hogy társadalmilag nem tekintik nagyon elegánsnak, hogy ő őszintén és nem csak formálisan vallásos... A mobilitás jelensége ugyancsak egyszerre kihívás és esély. Más nyelvű, más országból érkező emberek megjelenése az országban nagyobb számban várható, és a magyarországi magyarok előtt is nagyobb lehetőségek nyílnak külföldi munkavállalásra, tanulásra, akár hosszabb időre szóló áttelepülésre. Ez részben azt jelenti, hogy a külföldön élő magyarok lelkipásztori kísérése új típusú feladatot jelent. Ez eddig az emigránsok pasztorációjából állt, és az utóbbi években jelent csak meg például Brüsszelben vagy egyik-másik európai központban a Magyarországról frissen érkező munkavállalók problémája. Erre a magyarországi egyháznak is nagyobb figyelmet kell majd fordítania. Ugyanakkor a más nyelvű hívők pasztorációjára az országon belül is jobban oda kell figyelnünk. Versenyhelyzetet is jelent a mobilitás, amit az oktatás területén néhány éve már érzékelünk is: még nem is csatlakoztunk az unióhoz, de már részt vehettünk különféle uniós (Erasmus- és a Phare-) programokban, melyek révén megnövekedett a diákmobilitás. A közoktatás területén is érvényesül a versenyhelyzet: lehetséges, hogy Magyarországon valamely egyházi iskolában fölmerül az igény (ilyenre már vannak példák), hogy más tannyelven folyjék az oktatás, ne — vagy ne csak — magyarul. És az egyházi szektorban könnyebb ezt megoldani, hiszen például szerzetesek vagy külföldi tanító rendek inkább tudnak ilyen feladatot is vállalni. A kulturális verseny például a könyvkiadás területén is erősebb lehet: a külföldi terjesztés, az idegen nyelvű könyvkiadás, illetve külföldi könyvkiadóknak a magyar nyelvű könyvkiadói tevékenysége és árusítása. Láthatjuk, hogy az egyházi szakirodalom vagy a hitéleti és lelkipásztori irodalom terén milyen nagy szükség van magas színvonalú és teológiailag képzett fordítókra. Egy másik terület, ahol lelkipásztori kihívás várható: az uniós országokban sok helyütt megfigyelhető az emberek fokozódó elidegenedése, a fiatalok körében a felületesség és a sodródás, a túl sok választási lehetőség és a túl kevés valódi kilátás gyakran megbénítja az embereket. Ezekkel a jelenségekkel is szembe kell néznünk, és konkrét, felelősségteljes cselekvésre kell ösztönöznünk magunkat és egymást. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a nyugat-európai országokban, különösen például éppen Franciaországban, nagyon erősek bizonyos egyházon belüli katolikus lelkiségi mozgalmak, amelyek azt a személyes motivációt tudják képviselni a hívő emberek életében, ami egy ilyen elidegenedett környezetben nagyon is nélkülözhetetlen. Az elidegenedés következtében az egyház felé is sokan csak valamiféle passzív, fogyasztói mentalitással fordulnak. Elvárásokat, követeléseket fogalmaznak meg az egyház vagy a papság felé, de gyakran nem is érdeklődnek az iránt, hogy hogyan is élnek, milyen nehéz körülmények között dolgoznak azok, akikkel szemben „fogyasztói" követelményeket hangoztatnak. Arról nem is szólva, hogy az egyház küldetése nem pillanatnyi igények kiszolgálásáról, hanem Krisztus Örömhírének továbbadásáról szól. Az egyház részéről az elfogadottság érzetét nyújtó lelkiségi mozgalmak és a plébániákon belüli kisebb csoportok közösségeinek erősítése lehet erre a jelenségre a megfelelő válasz. Az Európai Unió közösségének az előszobájában is azt kell éreznünk: az egyház Ura előtt vagyunk felelősek azért, amit teszünk, és azért, ahogyan átéljük azt, ami történik velünk. Ha Krisztusba vetett hittel, Szent Péter nagylelkűségével cselekszünk és reagálunk a velünk történő eseményekre, akkor semmitől sincs félnivalónk. Akkor az aggodalmak és a lehetőségek örömei egybeeshetnek a számunkra. (A fenti szöveg a Szent István Társulat novemberi ülésén elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.) Lelkipásztori tűnődések Csúszó-mászó templomba járók? Neves személyiségek nyilatkoznak a médiában hitükről. Elmondják, hogy imádkoznak, Bibliát olvasnak, satöbbi. Aztán többen hozzáteszik: „De templomba nem járok, mint a képmutatók, akik ott csúsznak-másznak." Persze nemcsak ők vannak így, hanem általában mindazok, akik templomba nem járnak, de azért hívőnek vallják magukat. Általános jelenség. Élitüket nem bírálhatjuk, de a jelenségről azért érdemes eltűnődni. Van ebben egy olyan kritika, amelyet érdemes megfontolni, főleg azoknak, akik azt hiszik, hogy a vallásosság egyenlő a templomba járással, abban ki is merül, és nem kötelez semmi többre, legfeljebb a templomba nem járók megvetésére. Ez az, amit már Gandhi is kifogásolt kora keresztényeinek életét látva: „Vasárnapi kereszténység, hétköznapi pogányság." De vannak ebben a kifogásban olyan elemek is, amelyeket nem kell magunkra vennünk. Amelyek inkább azokat minősítik, akik megfogalmazzák őket. Mert honnan tudja az, aki nem jár templomba, hogy milyenek a templomba járók? Aztán az is figyelemre méltó, hogy az istentiszteletre nem járó „kritikusok" többnyire jó embernek tartják magukat. Akik részt vesznek a szentmisén, azok bűnösnek. Hiszen minden mise elején közös bűnbánatban megvalljuk, hogy bizony nagyon is rászorulunk Isten és egymás irgalmára. De kérdés, hogy aki másokat meg- és elítél, az vajon jó ember-e? Különben sem azért veszünk részt a szentmisén, hogy elhitessük magunkkal vagy másokkal, milyen erényesek és vallásosak vagyunk, hanem mert Jézus Krisztust akarjuk követni, ami elképzelhetetlen a neki való engedelmesség nélkül. Ő ugyanis azt parancsolta tanítványainak, hogy a kenyér és bor vendégségében emlékezzenek meg róla, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre...". E nélkül az engedelmesség nélkül mondhatja magát bárki is hívő kereszténynek? A krisztusi tanítás nem olyan, amit pusztán emberi erővel is meg lehetne valósítani. Ha így lenne, Jézusnak nem kellett volna megszületnie. De képtelenség jézusi életet élni — mondjuk ki bátran: Jézussá lenni — Jézus nélkül, a vele való egyesülés nélkül. A puszta imádság erre nem elég. Tudta ezt Jézus, amikor kenyér és bor alakjában táplálékul adta önmagát nekünk! Nem egyszerű emberi jóságra hívott (ez se lenne kevés!), hanem önmagunkat meghaladó isteni jóságra: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket!" Miféle jósággal dicsekedhet az, aki nem tud vagy nem akar jézusi módon szeretni? A kérdés számunkra tehát ez: kimerülhet-e kereszténységünk a templomba járásban? Elegendő-e a ránk bízottakat arra biztatni, hogy járjanak templomba, misére? Megelégedettek lehetünk-e, ha ezt megtettük, megtették? Hogyan kell élni ebből a kegyelemből, hogy a hétköznapokban jobbá legyünk tegnapi magunknál? Ha a templomba nem járók csak lustaságból, hitetlenségből mentegetik magukat velünk, ez az ő dolguk. De ha erről mi is tehetünk... Kárpáti Sándor i s (ezerötszáz gyors) A kiirtandó szemével... Kirekeszteni vagy kiirtani — az itt a kérdés, a XXI. század negyedik esztendejének küszöbén. A néhai, a nagy Shakespeare által az angol reneszánsz idején megénekelt dán királyfi szerint ugyan a „lenni vagy nem lenni" a kérdés, de a kettő között van némi összefüggés: kirekesztve még lehet élni (lenni), de kiirtva... 2003 szentestéjén az hangzott el a Tilos Rádióban (amelyet a magyar kormány — legyünk tárgyilagosak: az előző is — az adófizetők pénzéből több millió forinttal támogatott a minél teljesebb sajtószabadság biztosítása jegyében), hogy „kiirtanám az összes keresztényt". Számos társadalmi és szakmai szervezet tiltakozott, volt, amelyik a rádió betiltását is követelte (melynek vezetősége elhatárolódott a kijelentéstől, s állítólag meg is váltak a „másságos" vélemény hangoztatójától). Lapzártánkig a nagyobbik kormánypárt is kifejezte rosszallását — ami hihetőbb lenne, ha nem most küzdene éppen az államfő által alá nem írt „gyűlöletbeszéd-törvény" elfogadtatásáért. Az ember akár valamiféle provokációt is sejthet a karácsonyi felháborító kijelentés mögött... Továbbra sem hiszem, hogy törvényt kellene hozni az ilyen ügyekre. Bármilyen törvény ugyanis csak akkor lehet jó, ha az adott társadalom egészséges erkölcsi érzékének biztos talaján nyugszik. (E nélkül ugyanis inkább a hatalom közelében sertepertélők számára jelent kiskapukat csupán.) Akkor hihetnénk, hogy normális társadalomban élünk, ha az ilyen kijelentések megfogalmazóit nem a törvény (véget nem érő pereskedés, ítélet, fellebbezés, óvadék) sújtaná, hanem a közvélemény. Amely egy emberként fordulna el az ilyen médiumtól. S a „tettest" sem kellene kizárni sehonnan — hiszen ő már a kijelentésével régen kizárta magát azok köréből, akikre ez a társadalom hallgat. Kipke Tamás s • LAPOZGATÓ A „szelídített" igazság Hetven éve, 1934-ben írta a Korunk Szava című „aktív katolikus orgánum" hasábjain a keresztény szociális gondolat képviselője, Közi-Horváth József prelátus Katolicizmus és proletariátus című cikkében: „Nem nehéz megállapítani, hogy Magyarországon a Quadragesimo Annával (XI. Piusz pápa 1931-ben kiadott szociális enciklikájával) szemben bizonyos fokú tiszteletteljes idegenkedés tapasztalható. Elítélni nem merik, mert a pápa szava és írása, de nem hangoztatják és követelik a benne foglalt igazságokat és reformokat olyan hangosan és olyan keményen, amint azt a pápai körlevél előírja. Ilyenformán aztán egy foghíjas, megszelídített, a felebaráti szeretet általános frázisaival kommentált Quadragesimo anno kerül bele a magyar köztudatba. Ellenben a Quadragesimo anno óriási jelentőségű társadalomkritikájának és szociális iránymutatásának ilyenfajta tiszteletteljes elsikkasztása ellen tiltakozik mindazoknak a lelkiismerete, akik a kapitalista és marxista gazdasági és szociális rendszer csődje után Európa és benne az európai katolicizmus megmentésére a Quadragesimo anno eszméinek valóra váltásában látják az utolsó mentődeszkát." r.p. így történt? A Hír szerint a Szentatya és több vezető vatikáni személyiség már látta Mel Gibson világhírű filmsztár majdnem kész The Passion of Christ (Krisztus szenvedése) című filmjét. Természetes az érdeklődés, hiszen nagyon érdekes kísérletről van szó. Mel Gibson ugyanis saját vagyonából olyan filmet készített, mely Jézus földi életének utolsó tizenkét óráját jeleníti meg az evangéliumok elbeszélése szerint, mégpedig minden részletre kiterjedően. Ráadásul arám, illetve latin nyelven beszélnek szereplői. A Népszabadság római tudósítójának beszámolójából főként azt tudhatta meg az olvasó, hogy a filmet — megelőlegezve — antiszemitizmussal vádolják, amiből arra következtethetünk, hogy az evangéliumok antiszemita írásművek. Hiszen a film szándéka az evangéliumi történet és szöveg megjelenítése. Másrészt megtudhatjuk belőle, hogy a pápa a film megtekintése után kijelentette: „Éppen olyan, ahogy történt." Ebből az következnék, hogy a pápa pontosan tudja, hogyan történt. Valójában csak azt mondhatta: „olyan, ahogy történhetett" vagy „ahogyan az evangéliumok elbeszélik." Az is meglepő a tudósítás állításai között, hogy a film forgatása alatt a Jézust alakító James Caviezelt egyszer, Jan Michelini rendezőasszisztenst kétszer „találta el kisebb istennyila", vagyis beléjük csapott a villám... Akkor pedig valószínűleg már nem élnének. Mel Gibsonról ugyan megtudjuk, hogy „fundamentalista katolikus", de különben „csókkirály és revolverhős". Tehát a színész-rendezőről és a filmről már minden rosszat hallhattunk-olvashattunk. Ezek után remélhetjük-e, hogy meg is nézhetjük majd februárban? Remélhetőleg nem azért ez az előzetes ítélkezés, mocskolás, hogy a forgalmazók ne merjék bemutatni... Rosdy Pál