Új Ember, 2004 (60. évfolyam, 1/2891-51/2940. szám)

2004-01-04 / 1. (2891.) szám

2004. január 4 Köz­élet­i Erdő Péter bíboros Uniós remények és aggodalmak a magyar egyház számára Jogi és lelkipásztori megfontolások A rendszerváltás óta az Apostoli Szent­szék a jelenlegi uniós tagjelölt országok mindegyikével kötött egy vagy több nemzet­közi megállapodást, amelyek a katolikus egyház jogi személyeinek állami elismerését igyekeztek garantálni, mégpedig sikerrel. Ezek a garanciák a régió összes országában rendelkezésre állnak. És ez igencsak hasz­nosnak bizonyult az Európai Unióban, ahol már az amsterdami 11. cikkely — mint tud­juk — garantálja, hogy az egyházak megőr­zik jogállásukat, amelyet az egyes tagálla­mokban élveznek, így megmarad az a sajátos egyházi jogi személyekre jellemző kategória, amelyet egyes tagállamok, a tagjelölt orszá­gok pedig gyakorlatilag mindnyájan, rész­ben a saját belső jogszabályaikban (például nálunk már az 1990. évi IV. törvényben), részben pedig a nemzetközi megállapodá­sokban már rögzítették. El kell mondanunk: noha a kidolgozott európai alkotmánytervezet preambuluma je­lenlegi formájában nem tesz említést a ke­resztény örökségről, és nem utal Isten nevére sem — bár ezt többen határozott formában kívánták —, azért a szöveg 51. cikkelyében a demokrácia és a demokratikus élet összefüg­gésében szó van a vallásról, az egyházakról és a vallási közösségekről. A cikkely azt is ki­mondja, hogy ezekkel a közösségekkel az unió áttekinthető, rendszeres kapcsolatot, párbeszédet kíván fenntartani. Ugyanakkor az alkotmánytervezet 51. cikkelye fenntartja az amsterdami 11. cikkely garanciáját, hogy tudniillik e közösségek megőrzik azt a jogál­lásukat, amely a tagállamokban megilleti őket. Problémát jelenthet majd az egyházi hiva­talok és az állampolgárság kérdése. Német­országban például — a konkordátum értel­mében — nemcsak a püspököknek, hanem még a plébánosoknak is német állampolgá­roknak kell lenniük. Lengyelországban ezt csak a püspökök számára írja elő a konkor­dátum. Amikor az Európai Unióban az uniós állampolgárság kérdése felmerül, akkor eze­ket a szabályokat is át lehet gondolni. A kato­likus egyháznak nem érdeke az egyházi hi­vatalokat állampolgársághoz kötni — a kon­kordátumokban ez mindig állami kérésre je­lent meg. Számunkra inkább esélyt vagy bi­zonyos kötöttségtől való szabadulást is ígér­hetne, ha uniós szinten az állampolgárság szerinti diszkrimináció lekerülne a napirend­ről. Ahol azonban konkordatárius rendelke­zés van erre, ott az egyház jelenlegi jogállása megőrzésének keretén belül a konkordátu­mok pontos tiszteletben tartása fontosabb az egyház számára, mint az egyes tisztségek be­töltésének uniós szabályokra hivatkozó libe­ralizálása.­­Magyarországon ez nem jelent problémát. Hazánkban bármilyen egyházi tisztségeket betölthet más állampolgár is, ami különösen a szerzetes intézményekben előnyt jelent, hiszen vannak olyan rendfőnö­kök, akik külföldről érkeztek, illetve vannak emigrációból hazatért magyarok, akik meg­tartották külföldi állampolgárságukat.­ Azok a társadalmi hatások, amelyek az uniós csatlakozás következtében jelentkez­hetnek, ugyancsak kihívást jelenthetnek az egyház számára. A kihívások persze egyúttal esélyek is lehetnek. Például, hogy tapasztala­taink értékessé válnak, ami a tanúságtétel le­hetőségét hordozza. Vannak például a kü­lönböző nyelvű népek együttélésére vonat­kozó tapasztalataink. A szocializmus idősza­kából vannak tapasztalataink a vallásszabad­ság korlátozásáról, a társadalmi szabadság­­jogok csorbításáról. Ezek a tapasztalatok ugyanakkor állóképessé és szerénnyé tehet­nek minket. A hívő katolikus magyar ember többnyire még ma sem ijed meg attól, hogy társadalmilag nem tekintik nagyon elegáns­nak, hogy ő őszintén és nem csak formálisan vallásos... A mobilitás jelensége ugyancsak egyszer­re kihívás és esély. Más nyelvű, más ország­ból érkező emberek megjelenése az ország­ban nagyobb számban várható, és a magyar­­országi magyarok előtt is nagyobb lehetősé­gek nyílnak külföldi munkavállalásra, tanu­lásra, akár hosszabb időre szóló áttelepülés­­re. Ez részben azt jelenti, hogy a külföldön élő magyarok lelkipásztori kísérése új típusú feladatot jelent. Ez eddig az emigránsok pasztorációjából állt, és az utóbbi években je­lent csak meg például Brüsszelben vagy egyik-másik európai központban a Magyar­­országról frissen érkező munkavállalók problémája. Erre a magyarországi egyház­nak is nagyobb figyelmet kell majd fordíta­nia. Ugyanakkor a más nyelvű hívők paszto­­rációjára az országon belül is jobban oda kell figyelnünk. Versenyhelyzetet is jelent a mobilitás, amit az oktatás területén néhány éve már érzéke­lünk is: még nem is csatlakoztunk az unió­hoz, de már részt vehettünk különféle uniós (Erasmus- és a Phare-) programokban, me­lyek révén megnövekedett a diákmobilitás. A közoktatás területén is érvényesül a ver­senyhelyzet: lehetséges, hogy Magyarorszá­gon valamely egyházi iskolában fölmerül az igény (ilyenre már vannak példák), hogy más tannyelven folyjék az oktatás, ne — vagy ne csak — magyarul. És az egyházi szektorban könnyebb ezt megoldani, hiszen például szerzetesek vagy külföldi tanító ren­dek inkább tudnak ilyen feladatot is vállalni. A kulturális verseny például a könyvkiadás területén is erősebb lehet: a külföldi terjesz­tés, az idegen nyelvű könyvkiadás, illetve külföldi könyvkiadóknak a magyar nyelvű könyvkiadói tevékenysége és árusítása. Lát­hatjuk, hogy az egyházi szakirodalom vagy a hitéleti és lelkipásztori irodalom terén mi­lyen nagy szükség van magas színvonalú és teológiailag képzett fordítókra. Egy másik terület, ahol lelkipásztori kihí­vás várható: az uniós országokban sok he­lyütt megfigyelhető az emberek fokozódó el­idegenedése, a fiatalok körében a felületesség és a sodródás, a túl sok választási lehetőség és a túl kevés valódi kilátás gyakran megbénítja az embereket. Ezekkel a jelenségekkel is szembe kell néznünk, és konkrét, felelősség­­teljes cselekvésre kell ösztönöznünk magun­kat és egymást. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a nyugat-európai országokban, különösen például éppen Franciaországban, nagyon erősek bizonyos egyházon belüli katolikus lelkiségi mozgalmak, amelyek azt a szemé­lyes motivációt tudják képviselni a hívő em­berek életében, ami egy ilyen elidegenedett környezetben nagyon is nélkülözhetetlen. Az elidegenedés következtében az egyház felé is sokan csak valamiféle passzív, fogyasztói mentalitással fordulnak. Elvárásokat, követe­léseket fogalmaznak meg az egyház vagy a papság felé, de gyakran nem is érdeklődnek az iránt, hogy hogyan is élnek, milyen nehéz körülmények között dolgoznak azok, akikkel szemben „fogyasztói" követelményeket han­goztatnak. Arról nem is szólva, hogy az egy­ház küldetése nem pillanatnyi igények ki­szolgálásáról, hanem Krisztus Örömhírének továbbadásáról szól. Az egyház részéről az elfogadottság érzetét nyújtó lelkiségi mozgal­mak és a plébániákon belüli kisebb csoportok közösségeinek erősítése lehet erre a jelenség­re a megfelelő válasz. Az Európai Unió közösségének az előszo­bájában is azt kell éreznünk: az egyház Ura előtt vagyunk felelősek azért, amit teszünk, és azért, ahogyan átéljük azt, ami történik ve­lünk. Ha Krisztusba vetett hittel, Szent Péter nagylelkűségével cselekszünk és reagálunk a velünk történő eseményekre, akkor semmi­től sincs félnivalónk. Akkor az aggodalmak és a lehetőségek örömei egybeeshetnek a számunkra. (A fenti szöveg a Szent István Társulat novemberi ülésén elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.) Lel­ki­pásztori tűnődések Csúszó-mászó templomba járók? Neves személyiségek nyi­latkoznak a médiában hitük­ről. Elmondják, hogy imádkoz­nak, Bibliát olvasnak, satöbbi. Aztán többen hozzáteszik: „De templomba nem járok, mint a képmutatók, akik ott csúsz­­nak-másznak." Persze nem­csak ők vannak így, hanem ál­talában mindazok, akik temp­lomba nem járnak, de azért hí­vőnek vallják magukat. Általá­nos jelenség. Élitüket nem bí­rálhatjuk, de a jelenségről azért érdemes eltűnődni. Van ebben egy olyan kriti­ka, amelyet érdemes megfon­tolni, főleg azoknak, akik azt hiszik, hogy a vallásosság egyenlő a templomba járással, abban ki is merül, és nem köte­lez semmi többre, legfeljebb a templomba nem járók megve­tésére. Ez az, amit már Gandhi is kifogásolt kora keresztényei­nek életét látva: „Vasárnapi ke­reszténység, hétköznapi po­gányság." De vannak ebben a kifogás­ban olyan elemek is, amelyeket nem kell magunkra vennünk. Amelyek inkább azokat minő­sítik, akik megfogalmazzák őket. Mert honnan tudja az, aki nem jár templomba, hogy mi­lyenek a templomba járók? Aztán az is figyelemre mél­tó, hogy az istentiszteletre nem járó „kritikusok" többnyire jó embernek tartják magukat. Akik részt vesznek a szentmi­sén, azok bűnösnek. Hiszen minden mise elején közös bűn­bánatban megvalljuk, hogy bi­zony nagyon is rászorulunk Is­ten és egymás irgalmára. De kérdés, hogy aki másokat meg- és elítél, az vajon jó ember-e? Különben sem azért ve­szünk részt a szentmisén, hogy elhitessük magunkkal vagy másokkal, milyen erényesek és vallásosak vagyunk, hanem mert Jézus Krisztust akarjuk követni, ami elképzelhetetlen a neki való engedelmesség nél­kül. Ő ugyanis azt parancsolta tanítványainak, hogy a kenyér és bor vendégségében emlé­kezzenek meg róla, „ezt csele­­kedjétek az én emlékezetem­re...". E nélkül az engedelmes­ség nélkül mondhatja magát bárki is hívő kereszténynek? A krisztusi tanítás nem olyan, amit pusztán emberi erővel is meg lehetne valósíta­ni. Ha így lenne, Jézusnak nem kellett volna megszületnie. De képtelenség jézusi életet élni — mondjuk ki bátran: Jézussá lenni — Jézus nélkül, a vele való egyesülés nélkül. A pusz­ta imádság erre nem elég. Tud­ta ezt Jézus, amikor kenyér és bor alakjában táplálékul adta önmagát nekünk! Nem egy­szerű emberi jóságra hívott (ez se lenne kevés!), hanem önma­gunkat meghaladó isteni jó­ságra: „Úgy szeressétek egy­mást, ahogy én szeretlek tite­ket!" Miféle jósággal dicseked­het az, aki nem tud vagy nem akar jézusi módon szeretni? A kérdés számunkra tehát ez: kimerülhet-e kereszténysé­günk a templomba járásban? Elegendő-e a ránk bízottakat arra biztatni, hogy járjanak templomba, misére? Megelé­gedettek lehetünk-e, ha ezt megtettük, megtették? Ho­gyan kell élni ebből a kegye­lemből, hogy a hétköznapok­ban jobbá legyünk tegnapi ma­gunknál? Ha a templomba nem járók csak lustaságból, hi­tetlenségből mentegetik ma­gukat velünk, ez az ő dolguk. De ha erről mi is tehetünk... Kárpáti Sándor i­ s (ezerötszáz gyors) A kiirtandó szemével... Kirekeszteni vagy kiirtani — az itt a kérdés, a XXI. század negyedik esztendejének küszö­bén. A néhai, a nagy Shakespeare által az angol reneszánsz idején megénekelt dán királyfi sze­rint ugyan a „lenni vagy nem lenni" a kérdés, de a kettő között van némi összefüggés: kire­kesztve még lehet élni (lenni), de kiirtva... 2003 szentestéjén az hangzott el a Tilos Rá­dióban (amelyet a magyar kormány — le­gyünk tárgyilagosak: az előző is — az adófi­zetők pénzéből több millió forinttal támoga­tott a minél teljesebb sajtószabadság biztosítá­sa jegyében), hogy „kiirtanám az összes ke­resztényt". Számos társadalmi és szakmai szervezet til­takozott, volt, amelyik a rádió betiltását is köve­telte (melynek vezetősége elhatárolódott a kije­lentéstől, s állítólag meg is váltak a „másságos" vélemény hangoztatójától). Lapzártánkig a na­gyobbik kormánypárt is kifejezte rosszallását — ami hihetőbb lenne, ha nem most küzdene éppen az államfő által alá nem írt „gyűlöletbe­­széd-törvény" elfogadtatásáért. Az ember akár valamiféle provokációt is sejthet a karácsonyi felháborító kijelentés mögött... Továbbra sem hiszem, hogy törvényt kelle­ne hozni az ilyen ügyekre. Bármilyen törvény ugyanis csak akkor lehet jó, ha az adott társa­dalom egészséges erkölcsi érzékének biztos talaján nyugszik. (E nélkül ugyanis inkább a hatalom közelében sertepertélők számára je­lent kiskapukat csupán.) Akkor hihetnénk, hogy normális társadalomban élünk, ha az ilyen kijelentések megfogalmazóit nem a tör­vény (véget nem érő pereskedés, ítélet, felleb­bezés, óvadék) sújtaná, hanem a közvéle­mény. Amely egy emberként fordulna el az ilyen médiumtól. S a „tettest" sem kellene ki­zárni sehonnan — hiszen ő már a kijelentésé­vel régen kizárta magát azok köréből, akikre ez a társadalom hallgat. Kipke Tamás s • LAPOZGATÓ A „szelídített" igazság Hetven éve, 1934-ben írta a Korunk Szava című „aktív ka­tolikus orgánum" hasábjain a keresztény szociális gondolat képviselője, Közi-Horváth Jó­zsef prelátus Katolicizmus és proletariátus című cikkében: „Nem nehéz megállapíta­ni, hogy Magyarországon a Quadragesimo Annával (XI. Piusz pápa 1931-ben kiadott szociális enciklikájával) szem­ben bizonyos fokú tisztelettel­jes idegenkedés tapasztalha­tó. Elítélni nem merik, mert a pápa szava és írása, de nem hangoztatják és követelik a benne foglalt igazságokat és reformokat olyan hangosan és olyan keményen, amint azt a pápai körlevél előírja. Ilyen­formán aztán egy foghíjas, megszelídített, a felebaráti szeretet általános frázisaival kommentált Quadragesimo anno kerül bele a magyar köztudatba. Ellenben a Quadragesimo anno óriási je­lentőségű társadalomkritiká­jának és szociális iránymuta­tásának ilyenfajta tisztelettel­jes elsikkasztása ellen tiltako­zik mindazoknak a lelkiisme­rete, akik a kapitalista és mar­xista gazdasági és szociális rendszer csődje után Európa és benne az európai katoliciz­mus megmentésére a Quadragesimo anno eszméi­nek valóra váltásában látják az utolsó mentődeszkát." r.p. így történt? A Hír szerint a Szent­atya és több vezető vati­káni személyiség már lát­ta Mel Gibson világhírű filmsztár majdnem kész The Passion of Christ (Krisztus szenvedése) cí­mű filmjét. Természetes az érdeklődés, hiszen na­gyon érdekes kísérletről van szó. Mel Gibson ugyanis saját vagyonából olyan filmet készített, mely Jézus földi életének utolsó tizenkét óráját jele­níti meg az evangéliumok elbeszélése szerint, még­pedig minden részletre kiterjedően. Ráadásul arám, illetve latin nyel­ven beszélnek szereplői. A Népszabadság római tudósítójának beszámo­lójából főként azt tudhat­ta meg az olvasó, hogy a filmet — megelőlegezve — antiszemitizmussal vádolják, amiből arra kö­vetkeztethetünk, hogy az evangéliumok antiszemi­ta írásművek. Hiszen a film szándéka az evangé­liumi történet és szöveg megjelenítése. Másrészt megtudhat­juk belőle, hogy a pápa a film megtekintése után kijelentette: „Éppen olyan, ahogy történt." Ebből az következnék, hogy a pápa pontosan tudja, hogyan történt. Va­lójában csak azt mond­hatta: „olyan, ahogy tör­ténhetett" vagy „aho­gyan az evangéliumok el­beszélik." Az is meglepő a tudó­sítás állításai között, hogy a film forgatása alatt a Jé­zust alakító James Caviezelt egyszer, Jan Mi­­chelini rendezőasszisz­tenst kétszer „találta el ki­sebb istennyila", vagyis beléjük csapott a villám... Akkor pedig valószínű­leg már nem élnének. Mel Gibsonról ugyan megtudjuk, hogy „funda­mentalista katolikus", de különben „csókkirály és revolverhős". Tehát a szí­nész-rendezőről és a filmről már minden rosszat hallhattunk-ol­­vashattunk. Ezek után re­mélhetjük-e, hogy meg is nézhetjük majd február­ban? Remélhetőleg nem azért ez az előzetes ítél­kezés, mocskolás, hogy a forgalmazók ne merjék bemutatni... Rosdy Pál

Next