Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)
2004-12-26 - 2005-01-02 / 52-1. (2941-2942.) szám
/ / „Áldott legyen az Úr neve mostantól mindörökké!" Kondás Sándor görög katolikus pap Nyíregyházán él feleségével, Terivel és gyermekeivel, akik közül a legkisebb születése nem várt megpróbáltatást jelentett, és nem remélt ajándéknak bizonyult számukra. Erről beszélnek, egymásnak adva a szót. - Ez az imádság keretezi napjainkat. Reggelente ezzel adunk hálát a remélt, esténként pedig a kapott jóért. Alapvetően pedig azt a hitvallást fogalmazzuk meg benne, hogy életünk minden helyzetében - jó és balsorsban egyaránt - arról szereztünk eddig tapasztalatot, hogy velünk volt az Isten. - Valójában nincs ebben semmi rendkívüli. Nem teszünk mást, mint megpróbáljuk életünk minden eseményét valahogy az Isten szemszögéből nézni. Mert az Isten jó. Ha mégis megenged az életünkben valami rosszat, akkor annak oka van. Be is lehet gyakorolni ezt a szemléletet, vagyis azt, hogy minden dologra, történésre rákérdezünk: „Mi lehet ezzel az Isten szándéka?" Talán ezek a „gyakorlatok" edzettek meg minket annyira, hogy az életünket sokkoló helyzetekbe nem roppantunk bele, azoktól nem borultunk ki. Nem tudjuk, miért és hogyan, de Isten levette rólunk a kétségbeesésnek, a bizalomhiánynak és a kishitűségnek a terhét. Az első „érthetetlen" időszak az a hét év volt, amikor hiába vártuk, hogy megszülessen az első gyermekünk. Az egyik este csörgött a telefon. A család régi orvos ismerőse hívott fel: „Behoztak hozzánk egy gyereket... Úgy hallottam, foglalkoztok a gondolattal, hogy.Azóta a legidősebb fiunknak két születésnapot tartunk: azt, amikor megszületett, és azt, amikor örökbe fogadtuk. Ezt szándékozta tenni vele az Isten? Őt kellett megvárnunk, hogy aztán egy év múlva kihordhassam Dorottyát, majd két év múlva megszülessen Johanna, utána pedig Kristóf nevű gyermekünk? - Már-már az öregedés jeleit észleltük magunkon, amikor - negyedik gyermekünk születése után tíz évvel - életjelt adott magáról Gergely. Többen meg is kérdezték a feleségemet: „Tervezett baba?" Mire ő azt válaszolta: igen, csak mi későbbre terveztük... Jövőre leszünk ugyanis huszonöt éves házasok. Gergely érkezése csak a gyerekeinknek nem okozott meglepetést: „Mi tudtuk - mondták -, hiszen régóta imádkozunk azért, hogy kistestvérünk szülessen." Azóta jobban figyelünk arra, hogy az imaszándékukhoz tőlünk kapjanak ötletet... - A görög katolikus liturgikus naptár szerint november 8-án Mihály és Gábor főangyalokat ünnepeljük. Ennek a napnak reggelén, a kórház szülőszobájából még azt SMS- eztük a családtagoknak és a barátoknak, hogy „Gergely nevű kisfiúnk egészségesen megszületett!" Húsz perc múlva tudtuk meg, hogy Gergellyel más szándéka van az Istennek. Olyan jegyeket, mondhatom talán azt, hogy olyan „stigmákat" kapott fogantatása pillanatában, amelyek a Down-kór tünetei. Szó szerint villámcsapásként ért a hír. Hirtelen lesújtott, de pillanatok alatt át is futott rajtunk. A következő percben Gergely kinyitotta a szemét, rám nézett és Isten a tudója, mitől képes voltam kimondani, hogy „nem baj". Másnap, mint a többi gyerekünk születésekor is, rövid levelet fogalmaztunk, amelyben közöltük Gergely rendkívüli érkezését: Szeretettel osztjuk meg veletek azt a jó hírt, amellyel 2003. november 8-án angyalok (Mihály és Gábriel) jöttek hozzánk a mennyből. Megszoktuk tőlük, hogy amikor természetfölötti közlés érkezik az Égből a Földre, annak ők a hírnökei, így toppantak be 7 óra 50 perckor Gergellyel, a mi kisfiúnkkal is, aki ekkor született meg nekünk, mint Isten irántunk való szeretetének titokzatos jele. Azt kérjük tőletek, hogy amikor megismeritek őt, ne sokáig szomorkodjatok, mert mit érne a hitünk, ha épp vele kapcsolatban nem tudnánk megváltani: „Áldott, ki az Úr nevében jő, Isten az Úr, ki megjelent nekünk." Gyerekeink felfokozott érzésekkel vártak minket haza a kórházból. Hagytuk, hogy néhány napot felhőtlenül örüljenek kisöccsüknek, akit már pályásként, mint majdani futballsztárt, illetve sakkbajnokot képzeltek el. Lépésről lépésre vezettük el őket annak elfogadásához, hogy Gergelyt nem az álmaikhoz, hanem Isten terveihez kell mérni. Rövid idő alatt olyan átalakuláson mentek át, amelyből megszületett a mindent feloldó mondata Dottinak: „Milyen mázlista ez a Gergely. Csak be kell sétálnia majd a mennyországba, mi pedig görcsölhetünk, hogy bejussunk!" Bennünk is, de másokban is hatalmas változást idézett elő Gergely: mindent átértékeltünk. Dolgokról, vágyakról, amelyeket eddig fontosnak tartottunk, kiderült, hogy nincs komoly jelentőségük. Csupa hiúság és hiábavalóság. Az apró örömöknek, finom gesztusoknak, kis figyelmességeknek nőtt meg a szerepe. Fogékonyabbak lettünk ezekre, és készségesebbek a hálaadásra. - Akik Gergely közelébe kerülnek, azt mondják, ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy mosolyra derítsék. Ehhez viszont az szükséges, hogy pozitív érzéseket szítsanak fel magukban... Vagyis a legjobbat hozza elő az emberekből. - Rendkívül igényli a család figyelmét. Nyugodt, de nagyon mozgékony kisfiú. Derűs, háborítatlan természet, és igazi „vidám kópé". A feltétel nélküli elfogadás, a legőszintébb szeretet és a legtisztább öröm nagykövete ő közöttünk. De ilyen nagykövete annak a hitnek is, amelyet az őt keresztelő püspök fogalmazott meg a prédikációjában: „Karácsony ünnepének az itatási öröksége, az Emmanuel ereje itt van előttünk. Megtestesült, most úgy hívják, Gergely... Neki nem a gyengeséget kell hirdetni, neki nem a kisbaba elesettsége a mondanivalója. Neki egy mondanivalója van: hatalmas az Isten!" Van egy „kincsesládánk", amiben azok a levelek vannak, amelyeket a barátaink küldtek Gergelynek. Az egyikben egy idézetféle szerepel: „Minél mélyebb árkot hasít lelketekbe a kereszt, annál több öröm és szeretet befogadására lesztek képesek." Ezt máris így érezzük, és abban reménykedünk, hogy bőségesen jut majd belőle a viszontajándékozásra is! Bella István Fényhedt karácsony Karácsony, fényhedt karácsony. Jobb lenne lenni máshol. Ott, ahol közel és távol. Édesanyám, szíved a jászol. Nem kell még semmit akarnom, csak kettőnk dobaját hallnom, magadhoz még úgy szorítasz, ahogy a fényét a csillag. Szájam is néma. Pirinkó, dacoló pátilinkó. Hallgat. Ha rákezdi, sírtás. Megszületik, meg, a sírás. De most még csak Te. És én, én. Ég árad számban. És fény. Fény. Én mosolyogsz. Jövőseleimben szövi rám szád kicsi ingem. Karácsony, fenyhedt karácsony. Jobb lenne lenni máshol. Édesanyám, szíved a jászol. Édesanyám, szíved a jászol. Család 2004. december 26-2005. január 2. Kell, hogy legyen Kell, hogy legyen egy szem, akiben megláthatom magam. Kell, hogy legyen egy kéz, akivel ketten vagyok magam. Kell, hogy legyen egy szál, akinek elmondhatom, vagyok. Kell, hogy legyen egy szó, akiért Ének, nem én vagyok. Döntés az élet mellett Semegi József és felesége, Mária huszonkét éve kötöttek házasságot. Kilenc gyermekük született, közülük kettő meghalt. Karácsony, a születő élet ünnepe közeledtével arra kértük őket, beszéljenek az élet elfogadásának öröméről és felelősségéről. Mária: Amikor 2002 nyarán kiderült, hogy újra gyermeket várunk, nem volt kétséges, mint a többinél, most is örömmel mondunk igent. Az első hetekben úgy tűnt, nem lesz különösebb probléma. A 18. héten derült ki, hogy a méhlepény nem a megfelelő helyen tapadt meg. Az orvosi utasítás úgy szólt, mostantól szigorúan pihennem, lehetőleg egész nap feküdnöm kell, ha azt akarom, a gyermek megmaradjon. Öt iskolás és egy otthon lévő gyermek mellett ezt az utasítást a legnagyobb jóakarattal sem lehetett maradéktalanul betartani. A méhlepény a 20. héten elkezdett leválni és vérezni. Kórházba kerültem, ahol az első kérdés így hangzott: „Meg akarja tartani"? A mi válaszunk igen volt. Másnap reggel az orvos arról tájékoztatott, hogy várhatóan hosszú hetekig kell kórházban maradnom. Ekkor nehéz döntést kellett meghoznia a születendő gyermek mellett az édesapjának és a testvéreinek. József: A háztartás vezetése eddig Marika dolga volt: a főzés, mosás, a napi feladatok beosztása, és annak számontartása, hogy ki hol van éppen. Ezt egyik pillanatról a másikra át kellett vennem. A nagyobb gyerekek a mosás, vasalás, napi bevásárlás egy részét vállalták. Otthon lévő kislányunkat hét közben a nagymama látta el, vasárnapi ebédekre pedig vendégül látott minket. A szombati ebédeket házas hétvégés barátaink főzték meg és hozták el a családnak. Leányaink iskolája a kórház közelében van, így iskolába menet és onnan jövet naponta be tudtunk menni látogatni. Az iskolában tanító nővérek, tanárok, osztálytársak naponta imádkoztak értünk. Az imába - plébánosunk vezetésével - egyházközségünk tagjai is bekapcsolódtak. Karácsonyra Marika fél nap kimenőt kapott, így a család együtt ünnepelhette a szentestét. Mária: A kórházban az első napokban több vizsgálatra is sor került, és néhány vitára az orvosokkal. Nem értették, miért nem végeztettünk genetikai vizsgálatot. Mivel negyvenéves elmúltam, több a veszély, és „miért vállalnának egy beteg gyereket?" Saját orvosom, akinek már huszonkét éve páciense vagyok, megértette a kifogásaimat, de a többieknek újra és újra el kellett magyaráznom: számomra az általuk említett kétszázalékos kockázat sokkal több, mint ami elfogadható. A pici megszületéséig tizenöt hetet kellett feküdnöm, ezalatt kétszer vérzett be a méhlepény, de infúzióval és gyógyszerekkel sikerült megállítani idő előtti leválását. A vizsgálatok eredménye alapján az orvosom figyelmeztetett: készüljünk fel, mert körülbelül ötven százalék az esélye annak, hogy sem a kicsi, sem én nem éljük túl, húsz-harminc, hogy csak az egyikünk, de hogy mindketten egészségesen kerüljünk ki ebből, arra nincs sok remény, így jött el 2003. február 7-e. Kora reggel a méhlepény ismételten vérezni kezdett. Már régen tudtuk, hogy csakis császármetszéssel jöhet világra a kicsi. Korábbi gerincpanaszaim miatt altatásban kellett végezni a műtétet. Az előre látható és váratlan komplikációk miatt a műtét alatt Jóska az ajtó másik oldalán állt, hogy szükség esetén dönthessen, kit mentsenek kettőnk közül. Mielőtt bevittek a műtőbe, én azt kértem, ha erre sor kerülne, ne felejtse, hogy az én döntésem a kicsi mellett szól. ő azt válaszolta, hidd el, sokan imádkoznak most értünk, hogy ne kelljen ilyen döntést hoznom... Neki lett igaza. Megszületett kilencedik gyermekünk, László András; bár koraszülött volt, kilátásait a gyermekorvos teljesen jónak ítélte. Tizenkét nap múlva valóban egészségesen vihettük haza. Ez a kórházban töltött tizenhét hét arra is megtanított minket, hogy ahogyan mi döntünk az élet mellett, az másokat is befolyásol. Tehát ne csak magunk között, hanem a világ előtt is tanúskodjunk az élet értékéről. Hétágyas szobába kerültem, ahol hamar beszélgetni kezdtünk egymással. Hamar megkaptam a kérdést: „Miért vállalod ezt? Otthon van hat egészséges gyermeked, minek még ez is? Főleg így..." Sokan meglepődtek, amikor azt válaszoltam, hogy ez a kicsi az Isten ajándéka, és én nem utasíthatom vissza. Szobatársaim között volt egy tizenhét éves leány, harminckét hetes terhesen került be, mert eltitkolta az állapotát. Sok-sok beszélgetés után lassan megnyugodott, kezdte elfogadni a gyermekét. Szilveszter napján született meg a kislánya, akit haza is vitt. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, ő mesélte, milyen boldog a kicsivel és annak édesapjával. Szobatársaim nagy része genetikai vizsgálatra jött. Ők elhitték, hogy ez nélkülözhetetlen, és igazából csak egészséges gyermeknek szabad megszületni, hangoztatták sokan közülük. Ők gyakorlatilag egy napot töltöttek benn, általában a kérdéseik a rájuk váró vizsgálatról szóltak. Meglepődtek, hogy nem tudok személyes tapasztalatokról beszámolni. Ilyenkor azt kérdezték, nem félünk, hogy sérült gyermekünk születik? Erre mindig azt mondtam, bízom benne és imádkozom érte, hogy egészséges legyen, de olyannak fogadom el és szeretem, amilyennek az Isten adja. Közülük egy aszszony, amikor a leletért jött, feljött a szobába, és azt mondta, sokat gondolkozott azon, amit tőlem hallott, még nem tudja az eredményt, de bármi lesz, ő megtartja. Nem tudom, mi lett vele, de akkoriban sokat imádkoztam, hogy kitartson a döntése mellett. Az elmúlt években több alkalmunk volt megtapasztalni az ima erejét. 2001-ben akkor kilencéves leányunknak agyvérzése volt, 2002 végén - 2003 elején pedig én voltam a legkisebbel kórházban nem túl biztató kilátásokkal. Mindkét esetben sok ismerős és ismeretlen imádkozott értünk. Isten nemcsak meghallgatta a kérésünket, hanem még többet is adott: a tanúságtétel lehetőségét az ő szeretetéről és az élet melletti döntésről.