Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)

2004-12-26 - 2005-01-02 / 52-1. (2941-2942.) szám

/ / „Áldott legyen az Úr neve mostantól mindörökké!" Kondás Sándor görög katolikus pap Nyíregy­házán él feleségével, Teri­vel és gyermekeivel, akik közül a legkisebb szüle­tése nem várt megpró­báltatást jelentett, és nem remélt ajándéknak bizonyult számukra. Er­ről beszélnek, egymás­nak adva a szót. - Ez az imádság keretezi napjainkat. Reggelente ezzel adunk hálát a remélt, estén­ként pedig a kapott jóért. Alap­vetően pedig azt a hitvallást fogalmazzuk meg benne, hogy életünk minden helyzetében - jó és balsorsban egyaránt - ar­ról szereztünk eddig tapaszta­latot, hogy velünk volt az Is­ten. - Valójában nincs ebben semmi rendkívüli. Nem te­szünk mást, mint megpróbál­juk életünk minden eseményét valahogy az Isten szemszögé­ből nézni. Mert az Isten jó. Ha mégis megenged az életünk­ben valami rosszat, akkor an­nak oka van. Be is lehet gyako­rolni ezt a szemléletet, vagyis azt, hogy minden dologra, tör­ténésre rákérdezünk: „Mi lehet ezzel az Isten szándéka?" Ta­lán ezek a „gyakorlatok" edzettek meg minket annyira, hogy az életünket sokkoló helyzetekbe nem roppantunk bele, azoktól nem borultunk ki. Nem tudjuk, miért és ho­gyan, de Isten levette rólunk a kétségbeesésnek, a bizalomhi­ánynak és a kishitűségnek a terhét.­­ Az első „érthetetlen" idő­szak az a hét év volt, amikor hiába vártuk, hogy megszüles­sen az első gyermekünk. Az egyik este csörgött a telefon. A család régi orvos ismerőse hí­vott fel: „Behoztak hozzánk egy gyereket... Úgy hallottam, foglalkoztok a gondolattal, hogy.Azóta a legidősebb fi­unknak két születésnapot tar­tunk: azt, amikor megszüle­tett, és azt, amikor örökbe fo­gadtuk. Ezt szándékozta tenni vele az Isten? Őt kellett meg­várnunk, hogy aztán egy év múlva kihordhassam Dorot­­­tyát, majd két év múlva meg­szülessen Johanna, utána pe­dig Kristóf nevű gyermekünk? - Már-már az öregedés jele­it észleltük magunkon, amikor - negyedik gyermekünk szüle­tése után tíz évvel - életjelt adott magáról Gergely. Többen meg is kérdezték a felesége­met: „Tervezett baba?" Mire ő azt válaszolta: igen, csak mi későbbre terveztük... Jövőre leszünk ugyanis huszonöt éves házasok. Gergely érkezé­se csak a gyerekeinknek nem okozott meglepetést: „Mi tud­tuk - mondták -, hiszen rég­óta imádkozunk azért, hogy kistestvérünk szülessen." Az­óta jobban figyelünk arra, hogy az imaszándékukhoz tő­lünk kapjanak ötletet... - A görög katolikus liturgi­kus naptár szerint november 8-án Mihály és Gábor főangya­lokat ünnepeljük. Ennek a napnak reggelén, a kórház szülőszobájából még azt SMS- eztük a családtagoknak és a barátoknak, hogy „Gergely ne­vű kisfiúnk egészségesen meg­született!" Húsz perc múlva tudtuk meg, hogy Gergellyel más szándéka van az Istennek. Olyan jegyeket, mondhatom talán azt, hogy olyan „stigmá­kat" kapott fogantatása pilla­natában, amelyek a Down-kór tünetei. Szó szerint villámcsa­pásként ért a hír. Hirtelen le­sújtott, de pillanatok alatt át is futott rajtunk. A következő percben Gergely kinyitotta a szemét, rám nézett és­­ Isten a tudója, mitől­­ képes voltam kimondani, hogy „nem baj".­­ Másnap, mint a többi gye­rekünk születésekor is, rövid levelet fogalmaztunk, amely­ben közöltük Gergely rendkí­vüli érkezését: Szeretettel oszt­juk meg veletek azt a jó hírt, amellyel 2003. november 8-án an­gyalok (Mihály és Gábriel) jöttek hozzánk a mennyből. Megszok­tuk tőlük, hogy amikor természet­­fölötti közlés érkezik az Égből a Földre, annak ők a hírnökei, így toppantak be 7 óra 50 perckor Gergellyel, a mi kisfiúnkkal is, aki ekkor született meg nekünk, mint Isten irántunk való szeretetének titokzatos jele. Azt kérjük tőletek, hogy amikor megismeritek őt, ne sokáig szomorkodjatok, mert mit érne a hitünk, ha épp vele kapcso­latban nem tudnánk megváltani: „Áldott, ki az Úr nevében jő, Isten az Úr, ki megjelent nekünk."­­ Gyerekeink felfokozott ér­zésekkel vártak minket haza a kórházból. Hagytuk, hogy né­hány napot felhőtlenül örülje­nek kisöccsüknek, akit már pá­­lyásként, mint majdani futball­­sztárt, illetve sakkbajnokot képzeltek el. Lépésről lépésre vezettük el őket annak elfoga­dásához, hogy Gergelyt nem az álmaikhoz, hanem Isten ter­veihez kell mérni. Rövid idő alatt olyan átalakuláson men­tek át, amelyből megszületett a mindent feloldó mondata Dottinak: „Milyen mázlista ez a Gergely. Csak be kell sétálnia majd a mennyországba, mi pe­dig görcsölhetünk, hogy bejus­sunk!"­­ Bennünk is, de másokban is hatalmas változást idézett elő Gergely: mindent átérté­keltünk. Dolgokról, vágyakról, amelyeket eddig fontosnak tartottunk, kiderült, hogy nincs komoly jelentőségük. Csupa hiúság és hiábavalóság. Az apró örömöknek, finom gesztusoknak, kis figyelmessé­geknek nőtt meg a szerepe. Fo­gékonyabbak lettünk ezekre, és készségesebbek a hálaadás­ra. - Akik Gergely közelébe ke­rülnek, azt mondják, ellenáll­hatatlan késztetést éreznek ar­ra, hogy mosolyra derítsék. Ehhez viszont az szükséges, hogy pozitív érzéseket szítsa­nak fel magukban... Vagyis a legjobbat hozza elő az embe­rekből. - Rendkívül igényli a csa­lád figyelmét. Nyugodt, de nagyon mozgékony kisfiú. Derűs, háborítatlan természet, és igazi „vidám kópé". A felté­tel nélküli elfogadás, a leg­őszintébb szeretet és a legtisz­tább öröm nagykövete ő kö­zöttünk.­­ De ilyen nagykövete an­nak a hitnek is, amelyet az őt keresztelő püspök fogalmazott meg a prédikációjában: „Kará­csony ünnepének az itatási öröksége, az Emmanuel ereje itt van előttünk. Megtestesült, most úgy hívják, Gergely... Ne­ki nem a gyengeséget kell hir­detni, neki nem a kisbaba el­­esettsége a mondanivalója. Neki egy mondanivalója van: hatalmas az Isten!"­­ Van egy „kincsesládánk", amiben azok a levelek van­nak, amelyeket a barátaink küldtek Gergelynek. Az egyik­ben egy idézetféle szerepel: „Minél mélyebb árkot hasít lelketekbe a kereszt, annál több öröm és szeretet befoga­dására lesztek képesek." Ezt máris így érezzük, és abban reménykedünk, hogy bősége­sen jut majd belőle a viszont­­ajándékozásra is! Bella István Fényhedt karácsony Karácsony, fényhedt karácsony. Jobb lenne lenni máshol. Ott, ahol közel és távol. Édesanyám, szíved a jászol. Nem kell még semmit akarnom, csak kettőnk dobaját hallnom, magadhoz még úgy szorítasz, ahogy a fényét a csillag. Szájam is néma. Pirinkó, dacoló pá­tilinkó. Hallgat. Ha rákezdi, sírt­ás. Megszületik, meg, a sírás. De most még csak Te. És én, én. Ég árad számban. És fény. Fény. Én­ mosolyogsz. Jövős­eleimben szövi rám szád kicsi ingem. Karácsony, fenyhedt karácsony. Jobb lenne lenni máshol. Édesanyám, szíved a jászol. Édesanyám, szíved a jászol. Család 2004. december 26-2005. január 2. Kell, hogy legyen Kell, hogy legyen egy szem, akiben megláthatom magam. Kell, hogy legyen egy kéz, akivel ketten vagyok magam. Kell, hogy legyen egy szál, akinek elmondhatom, vagyok. Kell, hogy legyen egy szó, akiért Ének, nem én vagyok. Döntés az élet mellett Semegi József és felesé­ge, Mária huszonkét éve kötöttek házasságot. Kilenc gyermekük szüle­tett, közülük kettő meg­halt. Karácsony, a szü­lető élet ünnepe köze­ledtével arra kértük őket, beszéljenek az élet elfogadásának öröméről és felelősségéről. Mária: Amikor 2002 nya­rán kiderült, hogy újra gyer­meket várunk, nem volt két­séges, mint a többinél, most is örömmel mondunk igent. Az első hetekben úgy tűnt, nem lesz különösebb probléma. A 18. héten derült ki, hogy a méhlepény nem a megfelelő helyen tapadt meg. Az orvosi utasítás úgy szólt, mostantól szigorúan pihennem, lehető­leg egész nap feküdnöm kell, ha azt akarom, a gyermek megmaradjon. Öt iskolás és egy otthon lévő gyermek mel­lett ezt az utasítást a legna­gyobb jóakarattal sem lehetett maradéktalanul betartani. A méhlepény a 20. héten elkez­dett leválni és vérezni. Kór­házba kerültem, ahol az első kérdés így hangzott: „Meg akarja tartani"? A mi vála­szunk igen volt. Másnap reg­gel az orvos arról tájékozta­tott, hogy várhatóan hosszú hetekig kell kórházban ma­radnom. Ekkor nehéz döntést kellett meghoznia a születen­dő gyermek mellett az édes­apjának és a testvéreinek. József: A háztartás vezeté­se eddig Marika dolga volt: a főzés, mosás, a napi feladatok beosztása, és annak számon­tartása, hogy ki hol van ép­pen. Ezt egyik pillanatról a másikra át kellett vennem. A nagyobb gyerekek a mosás, vasalás, napi bevásárlás egy részét vállalták. Otthon lévő kislányunkat hét közben a nagymama látta el, vasárnapi ebédekre pedig vendégül lá­tott minket. A szombati ebé­deket házas hétvégés baráta­ink főzték meg és hozták el a családnak. Leányaink iskolája a kór­ház közelében van, így iskolá­ba menet és onnan jövet na­ponta be tudtunk menni láto­gatni. Az iskolában tanító nő­vérek, tanárok, osztálytársak naponta imádkoztak értünk. Az imába - plébánosunk ve­zetésével - egyházközségünk tagjai is bekapcsolódtak. Karácsonyra Marika fél nap kimenőt kapott, így a csa­lád együtt ünnepelhette a szentestét. Mária: A kórházban az első napokban több vizsgálatra is sor került, és néhány vitára az orvosokkal. Nem értették, mi­ért nem végeztettünk geneti­kai vizsgálatot. Mivel negy­venéves elmúltam, több a ve­szély, és „miért vállalnának egy beteg gyereket?" Saját or­vosom, akinek már huszon­két éve páciense vagyok, megértette a kifogásaimat, de a többieknek újra és újra el kellett magyaráznom: szá­momra az általuk említett kétszázalékos kockázat sok­kal több, mint ami elfogadha­tó. A pici megszületéséig tizenöt hetet kellett feküd­nöm, ezalatt kétszer vérzett be a méhlepény, de infúzióval és gyógyszerekkel sikerült megállítani idő előtti leválá­sát. A vizsgálatok eredménye alapján az orvosom figyel­meztetett: készüljünk fel, mert körülbelül ötven száza­lék az esélye annak, hogy sem a kicsi, sem én nem éljük túl, húsz-harminc, hogy csak az egyikünk, de hogy mindket­ten egészségesen kerüljünk ki ebből, arra nincs sok remény, így jött el 2003. február 7-e. Kora reggel a méhlepény is­mételten vérezni kezdett. Már régen tudtuk, hogy csakis császármetszéssel jöhet világ­ra a kicsi. Korábbi gerincpa­naszaim miatt altatásban kel­lett végezni a műtétet. Az elő­re látható és váratlan kompli­kációk miatt a műtét alatt Jós­ka az ajtó másik oldalán állt, hogy szükség esetén dönthes­sen, kit mentsenek kettőnk közül. Mielőtt bevittek a mű­tőbe, én azt kértem, ha erre sor kerülne, ne felejtse, hogy az én döntésem a kicsi mellett szól. ő azt válaszolta, hidd el, sokan imádkoznak most ér­tünk, hogy ne kelljen ilyen döntést hoznom... Neki lett igaza. Megszületett kilence­dik gyermekünk, László And­rás; bár koraszülött volt, kilá­tásait a gyermekorvos telje­sen jónak ítélte. Tizenkét nap múlva valóban egészségesen vihettük haza. Ez a kórházban töltött ti­zenhét hét arra is megtanított minket, hogy ahogyan mi döntünk az élet mellett, az másokat is befolyásol. Tehát ne csak magunk között, ha­nem a világ előtt is tanúskod­junk az élet értékéről. Hét­ágyas szobába kerültem, ahol hamar beszélgetni kezdtünk egymással. Hamar megkap­tam a kérdést: „Miért vállalod ezt? Otthon van hat egészsé­ges gyermeked, minek még ez is? Főleg így..." Sokan meg­lepődtek, amikor azt vála­szoltam, hogy ez a kicsi az Is­ten ajándéka, és én nem uta­síthatom vissza. Szobatársa­im között volt egy tizenhét éves leány, harminckét hetes terhesen került be, mert eltit­kolta az állapotát. Sok-sok be­szélgetés után lassan meg­nyugodott, kezdte elfogadni a gyermekét. Szilveszter nap­ján született meg a kislánya, akit haza is vitt. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, ő mesélte, milyen boldog a ki­csivel és annak édesapjával. Szobatársaim nagy része genetikai vizsgálatra jött. Ők elhitték, hogy ez nélkülözhe­tetlen, és igazából csak egész­séges gyermeknek szabad megszületni, hangoztatták sokan közülük. Ők gyakorla­tilag egy napot töltöttek benn, általában a kérdéseik a rájuk váró vizsgálatról szóltak. Meglepődtek, hogy nem tu­dok személyes tapasztalatok­ról beszámolni. Ilyenkor azt kérdezték, nem félünk, hogy sérült gyermekünk születik? Erre mindig azt mondtam, bí­zom benne és imádkozom ér­te, hogy egészséges legyen, de olyannak fogadom el és szeretem, amilyennek az Is­ten adja. Közülük egy asz­­szony, amikor a leletért jött, feljött a szobába, és azt mond­ta, sokat gondolkozott azon, amit tőlem hallott, még nem tudja az eredményt, de bármi lesz, ő megtartja. Nem tu­dom, mi lett vele, de akkori­ban sokat imádkoztam, hogy kitartson a döntése mellett. Az elmúlt években több al­kalmunk volt megtapasztalni az ima erejét. 2001-ben akkor kilencéves leányunknak agy­vérzése volt, 2002 végén - 2003 elején pedig én voltam a legkisebbel kórházban nem túl biztató kilátásokkal. Mindkét esetben sok ismerős és ismeretlen imádkozott ér­tünk. Isten nemcsak meghall­gatta a kérésünket, hanem még többet is adott: a tanú­ságtétel lehetőségét az ő sze­­retetéről és az élet melletti döntésről.

Next