Új Ember, 2013 (68. évfolyam, 52/3357. szám - 69. évfolyam, 51/3408. szám)
2013-06-30 / 27. (3384.) szám
2 tifímael KÖZÖS DOLGAINK 2013. június 30. VAN MÉG JÓ HÍRÜNK A jövő nemzedékek gyümölcsfái „Ha tudnám is, hogy holnap lesz a világvége, azért ma még ültetnék egy almafácskát." A Luther Mártonnak tulajdonított mondást választották mottójául annak a megállapodásnak, amelynek célja, hogy egyedülálló összefogással elősegítsék a Kárpát-medencében fellelhető termesztett gyümölcsfajták fennmaradását, a génállomány biztonságos nagyságának elérését, valamint az eltűnőben lévő, illetve a Kárpát-medencében régóta termesztett kultúrnövényeink újbóli elterjedését. A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának kezdeményezésére megszületett együttműködéshez létrejötte, 2011 szeptembere óta csatlakozott a Vidékfejlesztési Minisztérium, génmegőrző és tudományos intézményeink, a Kárpát-medencei Gyümölcsészeti Hálózat, Dabas város önkormányzata, valamint a református, az evangélikus egyház, a Debrecen-nyíregyházi, az Egri, a Hajdúdorogi, a Kalocsa-kecskeméti, a Pécsi és a Váci egyházmegye, a bencés, illetve a pálos rend. Legutóbb, június 18-án a jezsuita rend, valamint a Boldogasszony Iskolanővérek is aláírták a megállapodást. Idén a Növényi Diverzitás Központ vette át a program irányítását, és az elmúlt hónapokban csaknem ötven kertet látogattak meg, hogy felmérjék az ott lévő gyümölcsfaállományt. A megállapodás résztvevői azt is vállalják, hogy csemetéket, oltványokat, szaporítóanyagot adnak át, valamint befogadnak és gondoznak máshonnan érkezett fajtákat, így járulva hozzá az ősi magyar gyümölcsfajták megőrzéséhez. Tavasszal hét templomkertnek és parókiakertnek hetvenhat gyümölcsoltványt adtak át (alma-, körte-, szilva-, meggy-, cseresznye- és őszibarackfákat). A következő telepítési időszakban, ősszel várhatóan hatszáz oltványt ültetnek majd el. Sz. A. AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓ ÚTJAI Brüsszeli emlék A belga főváros nevét naponta halljuk a hírekben, de sokan talán már nem is emlékeznek arra, hogy egy évvel Budapest előtt az Európai Unió fővárosa is városmissziónak adott otthont. Igen, ott is élnek keresztények lángoló hittel, tanúságtevő szeretettel! Most egy olyan kezdeményezést idézünk fel a brüsszeli miszszió eseményei közül, amely számunkra is ösztönzést jelenthet. Az imaestet, amelynek középpontjában a tanúságtétel és a betegekért végzett imádság állt, a belvárosi Szent Mihályplébániatemplomban tartották. Már a kezdés időpontjában telt ház fogad bennünket. A közönség első látásra is vegyes. Feltűnően sok a nem „jámbor katolikus" kinézetű érdeklődő. Kicsit riadtan, de várakozással teli tekintettel pislognak jobbra-balra. Bekapcsolódunk az éneklésbe, hiszen a kicsiny, de tehetséges zenészcsapat számunkra is ismerős gitáros dalokat énekel. Néha elhangzik egyegy buzdító mondat, igevers is - a légkör rendkívül bensőséges az amúgy elég nagy templomban. Mintegy félórás dicsőítés után az est szervezője, egy ősz hajú laikus úr köszönt bennünket, aki elmondja: imaestjeiket már több mint egy évtizede rendezik meg Brüsszelben, mostanában havonta tartanak ilyen találkozókat. Bizalmat és nyitottságot kér mindenkitől, hogy Jézus valóban cselekedhessen közöttünk. Ezután egy Francois nevű fiatalember kap szót, aki felnőttkorában tért meg céltalan, félelmekkel terhelt életéből Jézushoz, akinél elfogadásra és biztonságra talált. „Annyira bizonytalan voltam magamban, hogy normális párkapcsolatra is képtelen voltam. Amikor átadtam az életemet Jézusnak, ő eltöltött békével és reménységgel. Erőt kaptam, hogy új módon tekintsek magamra. Ma az ő békéjében élek feleségemmel és két kislányommal." A tanúságtétel után új ének kezdődik, mindenki letérdel, a bejárat felől tucatnyi pap vonul be ünnepélyesen, legelöl a magasra emelt Eucharisztia halad, amelyet az oltárra helyeznek. Ősz hajú, körszakállas, hatvanas pap lép a szószékhez, Belgium egyik legismertebb hitszónoka: „Kicsoda számodra Jézus? Elhiszed, hogy közel van? Hogy éppen rád figyel? Ő maga mondta: »Veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig...« Találtok-e a Szentírásban egyetlen szenvedőt is, aki Jézushoz kiáltott, és az Úr részvét nélkül ment el mellette? Ő közöttünk van, és ma sem változott: »Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz«..." Az igehirdetést követően újból megszólal a dicsőítő ének. A papok a szentélyből a két oldalhajóban berendezett gyóntatóhelyekre vonulnak, hiszen Jézus az egész ember, a lélek és a test megváltója, gyógyítója. A prédikátor azonban az Oltáriszentséghez lép, magasra emeli, majd lassan a nép felé indul. Személyesen ad vele áldást az előtte állóknak, háromnégy fős csoportoknak, néha többeknek. Egyegy helyen hosszan imádkozik. Időnként egyetlen embert áld meg, két-három percen keresztül. Sokan elérzékenyülnek, könnyeznek. Nem történik semmi különleges vagy hivalkodó, a légkör mégis izzó, az élő hit atmoszférája ez. Az éneklés közben elölről, a szervezők imacsoportjából néha rövid üzenetek hangzanak el arról, hogy az Úr éppen kit és hogyan gyógyít. Az üzenetek meglepően pontosak, mondhatni névre szólóak. Az egyik épp a mellettem térdelő magyar fiatalasszonyt „találja el"... Ettől kezdve még inkább meg vagyunk győződve arról: itt valóban Jézus működik! Az utca józanító hűvösében sem józanodon». Milyen egyszerű volt az egész este! Mennyire természetes, mennyire „katolikus"! És mennyire erőteljes. Semmi más nem történt, mint amit az ősegyház missziójáról olvasunk: az apostolok az élő Jézust hirdették, őt állították előtérbe, „az Úr pedig velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” (Mk 16,20). Vajon miért ne tarthatnánk ilyen estét bármelyik templomunkban? Vajon nem jönnének hozzánk is az élet terhei alatt roskadozó, reménytelen emberek, hogy „ingyen igyanak" az üdvösség forrásaiból? Miért ne beszélhetnének úgy a templomainkról, hogy „az a hely, ahol imádkoznak értem"? S ha egy ilyen estén részt vevők jó tapasztalatokat szereznek, miért ne folytathatnánk sikerrel evangelizációjukat? Kunszabó Zoltán Csúcstechnológia a Pázmányon Az orvostudománytól a bionikáig címmel tartott konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) és a Semmelweis Egyetem (SE) június 13. és 15. között Budapesten. Európa jelentős egyetemeiről érkeztek PhD- hallgatók és professzorok, több mint százan, hogy bemutassák tudományos eredményeiket. Roska Tamás akadémikust, a Pázmány-egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karának (ITK) tanárát, a konferencia egyik szekcióvezetőjét arról kérdeztük, mi is ez az egészen új tudományág, a bionika, s vajon világviszonylatban hol tart a magyar bionikai képzés. „Ha egy gyermek húsz éve siketen született, siketnéma lett. Mivel nem hallott semmit, nem is tanult meg beszélni. Azóta viszont kifejlesztettek egy olyan protézist, amellyel sokak hallását adják vissza. Ezt a bionikus szerkezetet kisgyermekkorban operálják be a páciensekbe, akik aztán megtanulnak beszélni is. Az eljárást ma több hazai klinikán is végzik" - kezdi a professzor. De vannak másfajta protézisek is: műszívek, műlábak, műkarok, melyek az elmúlt években sokat tökéletesedtek. Az egyik leggyorsabban fejlődő tudományág a bionika, amely sem nem biológia, sem nem elektronika, hanem mindkettő egyszerre. Mérnöki tudomány ez, amelynek tárgykörébe tartozik például az élő természet megoldásainak átültetése a műszaki gyakorlatba, vagy olyan szerkezetek készítése, amelyekben az elektromágneses hullám találkozik élő sejtekkel. „Olyan eszközöket találunk ki és állítunk elő, amelyek pótolhatják bizonyos szerveinket, illetve egészen új termékeket fejlesztünk ki, mint például a biochip, amely lényegében egy orvosi laboratórium egy plasztikchipben" - árulja el Roska Tamás. Már a mérnökinformatikus képzés is különleges lehetőségeket kínált hazánkban. Az ITK-n az elektronika alapját jelentő elméleti villamosságtant is tanulják a hallgatók, és alaposan megismerik a legújabb, küoprocesszoros chipekre épített hardvert, de ezen túlmenően az idegrendszerrel és az immunrendszer elemeivel is foglalkoznak. Ez megfelel az amerikai villamos- és számítógépmérnöki képzésnek. A hat évvel ezelőtt Európában elsőként itt elindított bionikai alapképzés valóban úttörő kezdeményezés. Ilyenfajta képzés a kaliforniai Berkeley Egyetemen és a Dél-Kaliforniai Egyetemen indult legkorábban. A Pázmány a bionikai képzést folytató valamennyi külhoni egyetemmel kapcsolatban áll, beleértve újabban az amerikai Notre-Dame Egyetemet és a Leuveni Katolikus Egyetemet. A szakterület legkiválóbb intézményeibe küldik tanulni ösztöndíjas hallgatóikat. A PPKE és az SE közös működtetésében egyébként hamarosan megépül a Bionikai Innovációs Központ, amely a magyar bionikai ipar támogatása mellett lehetőséget biztosít majd több újdonság kifejlesztésére és hazai klinikai bevezetésére. Példaként említhetjük az endoszkópok helyett alkalmazható, könnyedén lenyelhető kapszulákat, amelyek betekintést engednek az emberi testbe, illetve azokat a biochipeket, amelyek a speciális genetikai teszteket a betegágy mellett vagy a háziorvosnál azonnal elvégzik. A bionikának az eddigieken túl talán az az egyik legérdekesebb kérdése, hogy segítségével sikerülhet-e visszaadni a vakok látását. „Számos cikk jelenik meg a sajtóban arról, hogy vajon mikor fognak látni a vakok - mondja a professzor. - A legtöbben azonban félrevezetően írnak erről a témáról." Az SE Szemészeti Klinikája és a PPKE ITK létrehozta a Magyar Bionikus Látásközpontot, melynek célja a látássérültek látásának lehető legteljesebb visszaállítása, életminőségük javítása orvosi és műszaki eszközökkel. Olyan bionikus szemüvegen dolgoznak például, amely - okostelefonnal összekötve - segít a mindennapi tájékozódásban: merre van a mosdó, hányas busz érkezik, milyen értékű a kézben tartott bankjegy. Emellett chipek beültetésével is foglalkoznak, amelyek a szem elhalt fényérzékelőit pótolhatják. Egy bázeli kutatócsoport eredményei alapján talán egyszer eljutnak odáig, hogy egyfajta szemcseppel újraaktiválhatóak lesznek az elhalt fényérzékelő sejtek. A professzor szerint ez utóbbi lehet a jövő megoldása, s az első eredmények nem tíz-húsz év múlva, hanem akár négy-öt éven belül várhatók. Probléma azonban akad bőven, hiszen a beültetett chippel a csupán pár száz szürkepixeles kép nehezen lesz sokmillió pixeles. A mozgatóprotézisek terén viszont valóban látványos eredményeket sikerült elérni. Kézamputáltaknak fogásra alkalmas protéziseik vannak, gerincsérültek képesek felállni, sőt néhányuk már biciklizett is a kar aulájában. Nagy Enikő ELMÉLET VAGY ÉLET Isten Barbie babái Nekünk aztán volt mindenféle, Sindey, Barbie, Steffi, meg a román árusoktól a bolt előtti téren kapható változat is. Ha a velem egykorú Brigi unokatesómmal találkoztunk, mást sem csináltunk, csak naphosszat barbiztunk. Szombatonként minden barbis cuccunkat hátizsákba pakoltuk, és átbuszoztunk egymáshoz a szomszéd faluba. Hol én mentem, hol meg ő jött. Nem volt nekünk giccses, rózsaszín babaházunk, sem pedig színes-szagos babaruhatárunk. Csak leültünk a földre, és székecskéket-ágyacskákat farigcsáltunk különféle papírdobozokból, ruhának pedig anya varrószobájából csentünk ilyen-olyan rongyokat, anyagokat. No de attól még szépek voltak a babáink, akiket a tévében éppen futó kaliforniai sorozat szereplőiről Jessicának, Tracynek és Kellynek neveztünk el. Kitalált történeteinkben a barbik mindig menő csajok voltak - saját lakással, jó pasival (Ken, ugyebár) meg persze klassz munkával. Aztán lassan mindketten kinőttünk a babázásból, és barbis dolgaink most valahol a padláson pihennek, de néha azért még felemlítjük, milyen jó is volt kislánykorunkban együtt játszogatni... Meglehet, mindenki így van ezzel, de én néha úgy érzem, Barbie baba vagyok Isten kezében. Ő a történetem megalkotója, úgy alakul az életem, ahogyan Ő kigondolja-elképzeli. Sokszor úgy tűnik fel előttem Isten, mint egy elkényeztetett kisgyerek, aki csak azért is gyepálja a játékait. Szereti őket, kölcsön nem adná senkinek, de azt csinál velük, amihez csak kedve van. Ha úgy látja jónak, a kisautót falnak ütközteti, a babát meg otromba ruhába öltözteti. És hiába mondod neki: „De én nem akarom felvenni a pöttyös ruhát! Nem látod, hogy vékony benne a lábam? Miért kell hát mindenáron ezt viselnem?" Úgy tesz, mint aki meg sem hallja, mit rimánkodsz már megint neki. Te meg duzzoghatsz a ruhádban kedvedre, akkor is azt fogod hordani. De ó, odanézz, micsoda feneked van benne! Ezt eddig észre sem vetted, igaz? Nocsak, ha még jobban megnézed, kifejezetten jól áll neked, de úgy az egész! Mintha éppen rád szabták volna, nemde? Hát, így van ez: tudja Isten, hogy mi való nekünk. Szeret minket. Nem akar nekünk rosszat. Dehogy akar, így azt hiszem, sokkal könnyebb lesz, ha elfogadjuk, megszeretjük mindazt, amit ránk ad. Arról nem is beszélve, hogy akkor végre megszabadulunk a mindennapos tépelődéstől: „Mégis mi a csudát vegyek fel már megint?" (6)