Új Ember, 2015 (71. évfolyam, 2/2463-52/2513. szám)

2015-01-04 / 2. (2463.) szám

2015. január 4. ________Család ___________­ sökről, azokról, akik velünk dolgoztak, és már nincsenek közöttünk. Megköszönjük az eddigi munkát, és kérjük, hogy a több hónapos munkál­kodásunk gyümölcsözően zá­ruljon: „Istenem, ha eddig el­jutottunk, add, hogy tisztes­séggel befejezzük." Manapság egyre ritkábban készí­tünk valamit a két kezünk mun­kájával. Amit csak lehet, igyek­szünk a fizikai világ kiiktatásával megoldani. Harangot önteni azonban nem lehet virtuálisan... - Ez a munka megkívánja, hogy az ember folyamatosan kapcsolatban legyen az anyag­gal, ismerje a természetét, tud­ja, mikor mit kell hozzátenni vagy elvenni belőle, igazítani rajta. Az anyag állandóan vál­tozik. A bányából elhozott agyag például biztosan nem olyan állagú, mint az előző évben volt. A természet válto­zásait figyelnünk és ismer­nünk kell ahhoz, hogy jól tud­junk dolgozni. Van legkedvesebb harangja? - A sevillai harangjáték a Makovecz-pavilonban. Több szempontból is fontos ese­mény volt számomra az az építés. Igen sok külföldi meg­rendelést kaptam utána. A családommal együtt utazhat­tam Sevillába, és a munkatár­saimmal együtt szereltük fel a tizennégy harangot, amelyek­kel negyven dallamot lehet el­játszani. Egy harmonikusan műkö­dő harangban mindig benne van az ima, az alázat és az a több hónapon át tartó szellemi és fizikai munka, amelyre szükség volt az elkészítésé­hez. Tulajdonképpen a lel­künk van benne. Gyakran mondják, hogy az embernek a munkahelye a második ottho­na. Az én életemben az első helyen áll a hivatás, ennek a feleségem a megmondhatója. Szeretem, amivel foglalko­zom, és nagyon fontos szá­momra, hogy a családom mindig ott van a hátam mö­gött. A harangjaim Isten di­csőségét, a békét és a szerete­­tet hirdetik, bárhova kerülje­nek a világban. Ezúton kívá­nok minden kedves olvasónak jó egészséget, és szerencsés, boldog új esztendőt! Szikora Réka Fotó: Kissimon Felhívás házaspároknak Új Ember­szerelem A hetvenéves Új Ember ap­róhirdetési rovata számtalan szolgálatot tett olvasóinak az elmúlt évtizedekben. Kereshe­tő és található: lakás, albérlet, állás, gyermekvigyázó, nyelv­tanár, pszichológus, restaurá­tor, hogy csak a leggyakoribb címszavakat említsük. Most azokat az olvasóinkat keressük, akik az elmúlt het­ven esztendőben az Új Ember társkereső rovata által ismer­ték meg férjüket vagy felesé­güket, s akik szívesen vallaná­­nak lapunknak megismerke­désükről, házasságukról. Az összegyűlt történetekből fény­képes válogatást készítenénk, amelyet februárban a házas­ság hetében adnánk közre. A leveleket a Budapest, 1053 Papnövelde utca 7. címre küldték. Evangélium fokról fokra Beszélgetés a hitre nevelésről Csáky-Pallavicini Zsófiával A három király látogatását Mária néni egy piros kisszéken ülve mesélte el először a gyerekeknek. Mi, óvodások sokan ültünk a pici teremben, és csendben, figyelmesen hallgattuk az evangéliumot. A következő alkalom­ra lerajzoltuk és kivágtuk a szereplőket, majd Mária néni segítségével feltettük a figurákat a zöld táblára, és eljátszottuk, életre keltettük a tör­ténetet. Szülőként, pedagógusként, hittanárként csak a gyermeki fogé­konyságra, az életkori adottságokra odafigyelve lehet átadni az evangé­lium üzenetét kicsiknek. Ennek mikéntjéről, az egyes életszakaszok sajá­tosságairól, Isten-kapcsolatunk alakulásáról beszélgettünk Csáky- Pallavicini Zsófia pszichológussal, három gyermek édesanyjával. Mi a legfontosabb az evangélium megis­mertetésében? Mire érdemes odafigyel­nünk szülőként, pedagógusként, nevelő­ként? - Az evangélium lényege az az örömhír, hogy Isten valami csodálato­san jót készített számunkra, és azt sze­retné, hogy mindannyian részesüljünk ebben. A legfontosabb, hogy segítsé­günkkel a gyerekek megértsék - de még inkább megéljék - ezt a szemé­lyes meghívást. Hogy Isten terve mi­ként bontakozik ki az egyén életében, vagy akár az emberiség történetében, azt egész életünk során ízlelgetjük, ta­nuljuk felfedezni. Bonyolult és mély teológiai kérdések egész sora kerülhet elő eközben: hogyan valósul meg ez a terv a mi bűnösségünk ellenére, ho­gyan siet segítségünkre Isten a meg­váltás művével, hogyan forr össze az isteni és az emberi Jézusban, hol van a mi szabadságunk? Arra kell figyel­nünk, hogy ne akarjuk felnőtt hitéle­tünk valamennyi tapasztalatát, sok év tanulással összegyűjtött teológiai is­meretét rázúdítani a kicsikre. Sokak­ban ott munkál a félsz, ha nem beszé­lek Zakeus megszólításával kapcsolat­ban a bűnről, a szabad döntésről, az isteni kegyelemről, akkor valamit „el­sikkasztok" a tanításból, „meghamisí­tom" a teológiai igazságot. Pedig igen­is szabad és kell is a gyerekek életko­rához, érettségéhez, sőt aktuális életta­pasztalatához igazítani a tanítást. A vámos történetével kapcsolatban pél­dául nyugodtan beszélhetek egy óvo­dásnak kizárólag arról, milyen kicsi­nek érezhette magát az az ember, mi­lyen rossz kirekesztve lenni, és milyen nagy örömet jelentett számára, amikor Jézus megszüntette ezt a helyzetet... Nem kell mindent átadni egyetlen esti imában, egyetlen hittanórán. Nem le­szünk eretnekek attól, ha fokról fokra vezetjük mélyebbre a gyerekeket, sőt, ők sem lesznek azok. Miért fontosak az egyes életszakaszok? - A hitre nevelésnek mindig a gye­rek aktuális készségeire, képességeire kell épülnie. Gratia supponit naturam — a kegyelem a természet(es)re épít. Abból kell kiindulni, amit az adott gyermek már tud, amire kíváncsi, aminek irányában motivált, máskü­lönben elvétjük a csatlakozást. A ki­csiknél (nagyjából a beszéd biztos el­sajátításáig, tehát az első években­ még nem lehet szó tanításról, csupán megtapasztalásról. Kisgyermekkorban a gondoskodó felnőttek jelenléte, ren­delkezésre állása, biztonságot és meg­erősítést adó odafordulása az Istenbe vetett bizalom és a remény alapjait rakják le - márpedig ez lesz a felnőtt hit alapja. Az óvodáskor a világ felfedezésé­nek időszaka. A gyerek kérdez, kutat, tapasztal, használja a fantáziáját, kez­deményez, megküzd a csalódásokkal, a veszteségekkel. Amikor látjuk, hogy észreveszi a világ bizonyos jelenségeit, akkor ezeket össze lehet kötni számá­ra a mindent teremtő, mindig jelen lé­vő Istennel. A gyerekeket ebben az életkorban foglalkoztatják a kapcsola­tok, köztük az Istennel való kapcsolat, a vele való találkozás lehetőségei­t akár a bibliai történetekben is. Az is­koláskor a valóság felfedezését, az is­meretek bővülését hozza magával. Át­alakul a gondolkodás­­ racionálisabb, logikusabb lesz, és a gyerek fogékony­­nyá válik a szabályok, a morális elvek mérlegelésére. Ekkorra alakul ki (bi­zony, nem előbb!) az önálló lelkiisme­ret. A gyermek a történetek, a hagyo­mányok, a közösség hite iránt a legbe­­fogadóbb, a szabályok és a törvények is érdeklik már. Össze akarja kötni a más területeken megszerzett tudását az Istenről szólóval. Ebben segítenünk kell neki! A kamaszok pedig a kapcso­lataik átalakításán dolgoznak nagy erőkkel (ezt szoktuk leválásnak nevez­ni), ami nagyon megterhelő, rengeteg ellentmondást tömörítő élménysor. A tinédzserekben sok a saját magukkal kapcsolatos kétség, de a mások irá­nyában megélt csalódás is. Természe­tes, hogy az Istennel való kapcsolatuk is átértékelődik ebben az életkorban. Ehhez az „újjáépítéshez" pedig jó mi­nőségű építőanyagra, időre és türe­lemre van szükség. Sok lesz a kérdés, a kétség, időnként kívülről is jól kö­vethető a rombolás az építési terüle­ten. .. Hagyni kell, hogy a kérdések és a kétségek szabadon előkerülhesse­nek. Talán furcsán hangozhat, de eb­ben az életkorban gyakran nem is olyan fontos, hogy megválaszoljuk ezeket... Hogyan lehet úgy megismertetni a gyere­kekkel a Bibliát, hogy az ne pusztán „tu­dást" jelentsen a számukra? - Ez nagyon fontos kérdés. Erre igyekeztem utalni, amikor úgy fogal­maztam: lényeges, hogy a gyerekek megéljék az evangéliumban megfogal­mazott személyes meghívást. A vallás­pedagógusok egyetértenek abban, hogy hitünk fejlődése szoros össze­függésben van a személyiségünk fejlő­désével. Az Istennel való kapcsolatot - bármilyen furcsa - a számunkra fon­tos más személyekkel való kapcsolata­ink révén tanuljuk. Ha megfordítom a gondolatot, Isten kapcsolatokba „te­remtett bele" minket, ezek által nevel és vezet a felnőttség, sőt, saját maga felé. Az anyánkhoz, apánkhoz, a ró­lunk elsődlegesen gondoskodókhoz fűződő mély, kezdetben magát az éle­tet jelentő kapcsolat, valamint a ké­sőbb más fontos személyekkel kialakí­tott viszonyulások meghatározóak ar­ra nézve, hogy miként tudunk kapcso­latba kerülni Istennel. Tény, hogy lesznek e téren sérüléseink és hiánya­ink is. Mindenkinek, Isten mégis vál­lalta ezt a kockázatot... Amikor tehát egy gyermeket a hit útján vezetek, meghatározó jelentősége van annak, hogy milyen a közöttünk lévő kapcso­lat. Soha nem arra kell koncentrál­nom, hogy „mit akarok elérni nála" (azaz, hogy milyen keresztény felnőtt váljon majd belőle), hanem arra, hogy hol jár, mit él meg éppen most! A gyermek aktuális egzisztenciális élmé­nyeire kell reagálnom, ezekben kell mellette állnom. Az a feladatom, hogy megtaláljam, melyek a legalkalmasabb módszertani eszközök, a gyermek életkorának leginkább megfelelő kere­tek ahhoz, hogy felkeltsem és fenn­tartsam a figyelmét. Hogy miként le­het az isteni örömhírt a testét és a lel­két egyaránt megérintő tapasztalattá tenni számára, az egy külön beszélge­tés témája lehetne... Van olyan életkor, amikor különösen fogé­konyak a gyerekek az evangéliumra? - Az a tapasztalatom, hogy a fogé­konyság nem változik, legfeljebb a közvetítés leghatékonyabb módja, vagy az őket leginkább megérintő tar­talom lehet más és más minden élet­korban. Hittanárok gyakran kérdezik, ho­gyan lehet ugyanazt az évről évre elő­kerülő bibliai történetet tizenhatod­­szorra is érdekessé tenni a kamaszok számára a hittanórán. Ez bizony nagy kihívás! A megoldás kulcsát az jelenti, hogy az érés, a fejlődés során az egyes életkorokban megszerzett élettapasz­talatok függvényében mindig mást és mást jelent egy-egy szöveg. Ha megta­láljuk benne a saját életünk kérdéseit, ha valamiképpen rímel az általunk megélt, gyötrő tapasztalatokra, akkor új értelmezést nyerhet egy-egy, már jól ismert bibliai rész. Ha a gyerekek hitoktatásáról, hitre neveléséről van szó, akkor nem lehet a „levegőbe beszélni". Mindig olyasmit kell szóba hozni, ami minket is érint (ez nehéz, mert kiszolgáltatottá tehet bennünket), és olyan témákat kell vá­lasztani, amelyekkel kapcsolatban a gyerekeknek kérdéseik vannak, még ha ezeket nem is teszik fel nekünk közvetlenül, ha nem is fogalmazzák meg a hittanórán, a padban ülve. Ha azonban jelen tudunk lenni a gyere­kek között, akkor megismerhetjük, milyen témák foglalkoztatják őket. A kicsi gyereket például a karácsonyi történettel kapcsolatban nagyon ér­dekli, hogy miért nem fogadták be Máriát és Józsefet a szálláson. Pedig milyen jó adni, kedvesnek lenni, segí­teni... „Én biztosan befogadtam vol­na" - mondják sokszor indulatosan. A kicsit nagyobbakat, akik a realitással konfrontálódnak éppen, az is érdekel­heti, hogy egy olyan világban, ahol „nem állunk szóba idegenekkel", sza­bad-e egyáltalán befogadni valakit. Az önmaga megismerésével bajlódó ka­masz pedig azt fogja kihallani a törté­netből, hogy mennyire nem könnyű megosztani valamit, megmutatni vala­mit magunkból, „beengedni" a mási­kat a világunkba, és milyen mély bel­ső magányt élhetünk meg, amikor mindenki elzárkózik, távolságot tart tőlünk... Szülőként, pszichológusként van-e élmé­nye arról, hogy miként tudják befogadni a gyerekek a tanítást? - Egy alkalommal a nagyobb óvo­dásokból álló gyerekcsoportban Jézus mennybemeneteléről beszéltem. Jó hit­oktatóhoz méltóan sokrétűen próbál­tam szemléltetni a történetet. Előkerül­tek a bábok, színesen elmesélt történet­ként festettem eléjük az eseményt, amit ők megilletődve figyeltek. A leg­többen. .. Ám az egyik kisfiú, alighogy befejeztem az utolsó mondatot, felállt a székéről, csípőre tette a kezét, és ha­tározottan kijelentette: „Csakhogy én ezt nem hiszem el!" Egyszerre volt vicces és megdöbbentő ez a jelenet, hirtelen nem is tudtam, mit válaszol­jak neki. Néhány másodperc leforgá­sa alatt többféle lehetőség is átfutott az agyamon, míg végül arra jutottam: végső soron igaza van, ki hinne el ilyesmit bárkiről. Nem ugyanígy jár­tak a tanítványok is annak idején? Va­jon hányan hittek nekik akkoriban? Persze az is eszembe jutott, hogy az iskoláskor küszöbén álló gyermek nyilván most kezdi igazán érteni a vi­lág reális működését, s a kialakulófél­ben lévő racionalitása számára bizony jókora kihívást jelenthet egy ilyen tör­ténet. Végül csak annyit mondtam ne­ki: „Bizony, igazad van, nem is köny­­nyű elhinni ilyesmit!" Szikora Réka Fotó: Kissimon

Next