Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)
2016-02-14 / 7. (3521.) szám
támfel KÖZÖS DOLGAINK 2016. február 14. HETVENÉVES AZ ÚJ EMBER Szerkesztői üzenetek E rovatban csak olyan kérdésekre adunk választ, amelyek másokat is érdekelnek, nemcsak a levél íróját. A kérdésekre a rendelkezésre álló legjobb katolikus szakemberek felelnek. „Boldog menyasszony", ideiktatjuk levelét. „Kedves Szerkesztőségi Nem mulaszthatom el, hogy el ne mondjam, hogy az Új Ember által vagyok most boldog menyaszszony. Egy évvel ezelőtt hirdettem „Jézuska ajándéka" jeligére, így találtam meg „Őt". Ki tudja, talán sohasem ismerkedtünk meg volna. Ezért nagy hálával köszönöm meg, hogy azt a hirdetést közzétették. Ezért szükséges, hogy a házassághirdetés megmaradjon, és sok-sok párját kereső ember találjon ez úton egymásra." Nagyon örültünk levelének, és szívből gratulálunk. Ön az első, aki közli velünk, hogy boldog házasságra lép valakivel, akit az Új Ember hirdetése útján ismert meg. Meg kell vallanunk, hogy sok nehézséget kellett leküzdenünk, amíg megtaláltuk azt a formát, amelynek érvényesítésével katolikus világnézeti lap létünkre házassági hirdetéseket közölhetünk. Valamennyien tudjuk, hogy ezt a hirdetési műfajt különböző lapok meglehetősen kompromittálták, és valóban benne sok visszaélés lehetősége rejlik. Annak idején, amikor döntenünk kellett, megvizsgáltuk a kérdést, és meg kellett állapítanunk, hogy maga a házassági hirdetés se nem rossz, se nem jó, de mint az Ön esete mutatja, jó szolgálatot tehet, és mint számos jelenség ma is bizonyítja, rosszra is felhasználható. Éppen ezért ragaszkodunk szigorúan ahhoz a kikötésünkhöz, hogy házassági hirdetést csak a plébános vagy a lelkiatya ellenjegyzésével fogadunk el. Ez az igazolás biztosítékot nyújt arra, hogy az illető valóban azt kívánja, amit a hirdetésben ír, ismeretség hiányában találni valakit, akivel vállalkozni mer az életre szóló nagy esküre. Új Ember, 1948. január 18. Képünk illusztráció: Fortepan Az Olvasó írja Az élet szép Történetünk szokatlan, szinte mesébe illő, ezért hát közkinccsé teszem. Sosem hittem volna, hogy ilyen helyzet előállhat, amíg meg nem tapasztalom. Barátaim hiába bizonygatták: Istennél mindennek jó a vége. Ha mégse, akkor az még nem a vég. Az ember ezt csak akkor hiszi, ha átéli, és ebből az elmúlt években nekem, nekünk bőven kijutott. Tíz éve tudtuk, hogy a feleségem súlyos beteg. Az egyetlen létező gyógyszert a szervezete nem viselte el, így az orvostudomány tehetetlen volt. Szalmaszálak után kapkodva reménykedtünk, hogy a vég minél később következik be. 2014 augusztusának végén a kórház lemondott róla, hazavihettük volna, de már nem volt szállítható állapotban. Három nap múlva, sok szenvedés után, meghalt. Rettenetes idők vártak rám. Összeomlottam. Csak altatóval tudtam aludni, vagy azzal sem. Kezem-lábam reszketett, hangosan beszéltem az üres lakásban, hogy legalább a saját hangomat halljam. A nyugtatótól, az alkoholtól viszont irtóztam. Lelkészem azt tanácsolta: írd ki magadból a bánatodat! És én imádkoztam, naplószerűen írtam száznál több oldalt, de fogalmam sem volt, hogyan tovább. Isten azonban nagy rendező. Senki által el nem képzelt kiutat adott. Ő a halálból is tud áldást fakasztani. Élt a közelben egy másik ember, egy hasonló sorsú asszony. Közel húsz évig ismerték is egymást feleségemmel, mivel ugyanabban a házban laktak. Marica, így hívják, hónapokig emberfeletti erővel ápolta súlyos beteg férjét. A környezete könyörgött, hogy tegye be kórházba, mert belerokkan. Nem tette. Huszonnégy órán át mellette volt, küzdött, kitartott a végsőkig, ahogyan én is. A férje ugyanazon a napon halt meg, mint az én feleségem. Marica is összeomlott. Enni, aludni nem tudott. Éjszakákon át sírt. Kerülte az embereket és viszont. Reménytelennek látta a holnapot. Ilyen előzmények után szólítottam meg őt a templomban. Félrehúzódva, magába roskadva ült, senkihez nem szólt. Sorstársamnak tekintve mentem oda ehhez az összetört szívű, kisírt szemű asszonykához, hogy vigasztaljam. Mindketten a sebeinket nyalogattuk. Nyugtatóan hatottak rá a szavaim. Pedig először azt gondolta, hogy valami „hivatalból kirendelt" vigasztaló presbiter vagyok. Lányos zavaromban még le is tegeztem. Vasárnaponként egymást vigasztaltuk, együtt sírtunk. Az egyik napsütötte vasárnap délután felhívtam, hogy menjünk ki a Farkasréti temetőbe és a Szent Gellért urnatemetőbe. Mentünk, és közben egyfolytában beszélgettünk. Újabb vasárnapok jöttek újabb beszélgetésekkel, majd napi telefonokkal. Múltak a hónapok, és azt vettük észre, hogy ez már több mint egymás vigasztalása. Egy tündérmese részesei lettünk sok-sok érzelemmel, szeretettel. Megelőzendő a pletykát, rögtön az elején felkerestük lelkészünket, és bevallottuk, hogy megszerettük egymást. Jól átgondoltuk. A mi korunkban már nem lehet tévedni. Isten küldött mentőcsónakot. Mi észrevettük és elfogadtuk. Családtagjaink, ismerőseink, ha fenntartásokkal is, de örültek az új helyzetnek. Egy fiatalabb hölgyismerősünk azt kérdezte még az elején: „Hát ilyen korban is lehet még szerelmesnek lenni?" Amint példánk mutatja, lehet. A nyáron elmentünk Sümegre Balázs atyához, akit tizenöt éve ismerek, szeretek, tisztelek. „És hol ismerkedtetek meg? Szóval a templomban. Az jó. Abból csak jó sülhet ki" - biztatott bennünket, ami nagyon jólesett. Tavaly december 5-én Isten színe előtt is kimondtuk az igent. Sokan feleslegesnek tartották, de számunkra fontos volt, hogy Isten és a világ előtt is vállaljuk egymást. Nem csupán egy papírról van itt szó. Több évtizedes házassági évfordulókat emberi számítás szerint ugyan már nem fogunk ünnepelni, bár Istennél semmi sem lehetetlen. Urunk kegyelmi ajándékát, a mát viszont igyekszünk megbecsülni, jól felhasználni, hálát adni érte, miközben megőrizzük a múlt emlékeit. Bízunk abban, hogy elegendő időt kapunk még, tehát nem aggodalmaskodunk. A jövőnk Isten kezében van, és ez így van jól. Szálkai Péter Tamás Házaspárok, szülők és szakemberek a szerelemről, a házasságról, a gyermeknevelésről, kapcsolataink nehézségeiről és szépségeiről. ujember.hu/csalad