Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)

2016-02-14 / 7. (3521.) szám

támfel KÖZÖS DOLGAINK­ ­ 2016. február 14. HETVENÉVES AZ ÚJ EMBER Szerkesztői üzenetek E rovatban csak olyan kérdésekre adunk választ, ame­lyek másokat is ér­dekelnek, nemcsak a levél íróját. A kér­désekre a rendelke­zésre álló legjobb katolikus szakem­berek felelnek. „Bol­dog menyasszony", ideiktatjuk levelét. „Kedves Szerkesz­tőségi Nem mulaszt­hatom el, hogy el ne mondjam, hogy az Új Ember által vagyok most boldog menyasz­­szony. Egy évvel eze­lőtt hirdettem „Jézus­ka ajándéka" jeligére, így találtam meg „Őt". Ki tudja, talán sohasem ismerkedtünk meg volna. Ezért nagy hálával köszönöm meg, hogy azt a hirdetést közzétették. Ezért szükséges, hogy a házassághirdetés meg­maradjon, és sok-sok párját kereső ember találjon ez úton egymásra." Nagyon örültünk levelének, és szívből gratulálunk. Ön az első, aki közli velünk, hogy boldog házasságra lép valakivel, akit az Új Ember hirdetése út­ján ismert meg. Meg kell vallanunk, hogy sok nehézséget kellett leküzde­­nünk, amíg megtaláltuk azt a formát, amelynek érvényesítésével katolikus vi­lágnézeti lap létünkre házassági hirdetéseket közölhetünk. Valamennyien tudjuk, hogy ezt a hirdetési műfajt különböző lapok megle­hetősen kompromittálták, és valóban benne sok visszaélés lehetősége rejlik. Annak idején, amikor döntenünk kellett, megvizsgáltuk a kérdést, és meg kellett állapítanunk, hogy maga a házassági hirdetés se nem rossz, se nem jó, de mint az Ön esete mutatja, jó szolgálatot tehet, és mint számos jelenség ma is bizonyítja, rosszra is felhasználható. Éppen ezért ragaszkodunk szigorúan ahhoz a kikötésünkhöz, hogy házassági hirdetést csak a plébános vagy a lel­kiatya ellenjegyzésével fogadunk el. Ez az igazolás biztosítékot nyújt arra, hogy az illető valóban azt kívánja, amit a hirdetésben ír, ismeretség hiányá­ban találni valakit, akivel vállalkozni mer az életre szóló nagy esküre. Új Ember, 1948. január 18. Képünk illusztráció: Fortepan Az Olvasó írja Az élet szép Történetünk szokatlan, szinte mesébe illő, ezért hát közkinccsé te­szem. Sosem hittem volna, hogy ilyen helyzet előállhat, amíg meg nem tapasztalom. Barátaim hiába bizonygatták: Istennél mindennek jó a vége. Ha mégse, akkor az még nem a vég. Az ember ezt csak akkor hiszi, ha átéli, és ebből az elmúlt években nekem, nekünk bőven kijutott. Tíz éve tudtuk, hogy a felesé­gem súlyos beteg. Az egyetlen léte­ző gyógyszert a szervezete nem vi­selte el, így az orvostudomány te­hetetlen volt. Szalmaszálak után kapkodva reménykedtünk, hogy a vég minél később következik be. 2014 augusztusának végén a kór­ház lemondott róla, hazavihettük volna, de már nem volt szállítható állapotban. Három nap múlva, sok szenvedés után, meghalt. Rettene­tes idők vártak rám. Összeomlot­tam. Csak altatóval tudtam aludni, vagy azzal sem. Kezem-lábam resz­ketett, hangosan beszéltem az üres lakásban, hogy legalább a saját hangomat halljam. A nyugtatótól, az alkoholtól viszont irtóztam. Lel­készem azt tanácsolta: írd ki ma­gadból a bánatodat! És én imád­koztam, naplószerűen írtam száz­nál több oldalt, de fogalmam sem volt, hogyan tovább. Isten azonban nagy rendező. Senki által el nem képzelt kiutat adott. Ő a halálból is tud áldást fakasztani. Élt a közelben egy másik ember, egy hasonló sorsú asszony. Közel húsz évig ismerték is egymást fele­ségemmel, mivel ugyanabban a házban laktak. Marica, így hívják, hónapokig emberfeletti erővel ápol­ta súlyos beteg férjét. A környezete könyörgött, hogy tegye be kórház­ba, mert belerokkan. Nem tette. Huszonnégy órán át mellette volt, küzdött, kitartott a végsőkig, aho­gyan én is. A férje ugyanazon a na­pon halt meg, mint az én feleségem. Marica is összeomlott. Enni, aludni nem tudott. Éjszakákon át sírt. Ke­rülte az embereket és viszont. Re­ménytelennek látta a holnapot. Ilyen előzmények után szólítot­tam meg őt a templomban. Félrehú­zódva, magába roskadva ült, senki­hez nem szólt. Sorstársamnak te­kintve mentem oda ehhez az össze­tört szívű, kisírt szemű asszonyká­hoz, hogy vigasztaljam. Mindketten a sebeinket nyalogattuk. Nyugtató­an hatottak rá a szavaim. Pedig elő­ször azt gondolta, hogy valami „hi­vatalból kirendelt" vigasztaló pres­biter vagyok. Lányos zavaromban még le is tegeztem. Vasárnaponként egymást vigasztaltuk, együtt sír­tunk. Az egyik napsütötte vasárnap délután felhívtam, hogy menjünk ki a Farkasréti temetőbe és a Szent Gellért urnatemetőbe. Mentünk, és közben egyfolytában beszélgettünk. Újabb vasárnapok jöttek újabb be­szélgetésekkel, majd napi telefo­nokkal. Múltak a hónapok, és azt vettük észre, hogy ez már több mint egymás vigasztalása. Egy tündér­mese részesei lettünk sok-sok érze­lemmel, szeretettel. Megelőzendő a pletykát, rögtön az elején felkerestük lelkészünket, és bevallottuk, hogy megszerettük egymást. Jól átgondoltuk. A mi ko­runkban már nem lehet tévedni. Is­ten küldött mentőcsónakot. Mi ész­revettük és elfogadtuk. Családtag­jaink, ismerőseink, ha fenntartások­kal is, de örültek az új helyzetnek. Egy fiatalabb hölgyismerősünk azt kérdezte még az elején: „Hát ilyen korban is lehet még szerelmesnek lenni?" Amint példánk mutatja, le­het. A nyáron elmentünk Sümegre Balázs atyához, akit tizenöt éve is­merek, szeretek, tisztelek. „És hol ismerkedtetek meg? Szóval a temp­lomban. Az jó. Abból csak jó sülhet ki" - biztatott bennünket, ami na­gyon jólesett. Tavaly december 5-én Isten szí­ne előtt is kimondtuk az igent. So­kan feleslegesnek tartották, de szá­munkra fontos volt, hogy Isten és a világ előtt is vállaljuk egymást. Nem csupán egy papírról van itt szó. Több évtizedes házassági év­fordulókat emberi számítás szerint ugyan már nem fogunk ünnepelni, bár Istennél semmi sem lehetetlen. Urunk kegyelmi ajándékát, a mát viszont igyekszünk megbecsülni, jól felhasználni, hálát adni érte, mi­közben megőrizzük a múlt emléke­it. Bízunk abban, hogy elegendő időt kapunk még, tehát nem aggo­dalmaskodunk. A jövőnk Isten ke­zében van, és ez így van jól. Szálkai Péter Tamás Házaspárok, szülők és szakemberek a szerelemről, a házasságról, a gyermeknevelésről, kapcsolataink nehézségeiről és szépségeiről. ujember.hu/csalad

Next