Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)

2015-12-27 - 2016-01-03 / 53-1. (3514-3515) szám

Irgalmasság éve 2015. december 27-2016. január 3. „­Apám, édesapám, mondja meg igazán,­­ Hogy hol van s merre ment az én édesanyám!" Kőmíves Kelemen balladája, a falba épített asz­­szony története jár a fejemben, amikor a város fölé magasodó, a gyer­mekotthonból is látható hajdani erődítményre, Déva várára nézek. „Itt maradsz?" - kérdezi a kis Anna, miközben a nyakamban csüng. Bárcsak maradhatnék, gondolom, mert úgy érzem, hogy itt egészen közel van a Jóisten. Pedig hát egy hatalmas szürke panelház fogad, ez maga a gyermekotthon. „Isten hozott benneteket!" -lép ki az ajtón ölelésre tárt karokkal, mosolyogva Csaba testvér. Ő is a panelház egyik lakója. El sem tudom mondani, mennyire vártam a vele való ta­lálkozást. Ahogy bemegyünk az étkezőbe a gyerekekhez, máris oda­­sereglenek köréje, és ő jól megdögönyözi mindet. Böjte Csaba két éve szerkesztőségünkben járt, most pedig mi látogattuk meg őt Déván. Sokat beszélgetünk, és ő olyan egyszerűséggel mond olyan nagy dol­gokat, hogy azt érzem, úgy kerek a világ, ahogy van. Annyi gyermeket látott már felnőni. De vajon Csaba testvér milyen lehetett gye­reknek? Mit szeretett játszani? Milyen csibészségeket követett el?­­ Viccesen azt szoktam mondani, örvendek, hogy a mi gyermekeink nem olyanok, mint amilyen én vol­tam. Azt hiszem, a nevelőknek több­ször állna égnek a hajuk, ha én „gye­­rekeskednék" a családjukban. Annak idején nem volt televízió, sem inter­net, szerettünk kirándulni, többet jár­tunk a természetbe. Gyakran elka­pott az eső, vagy ott ért a sötétség, édesanyám sokat aggódott értünk. Rosszat, úgy kifejezetten, nem hi­szem, hogy akartunk vagy tettünk volna, de olyan kalandokba mentünk bele, amelyeket - hogy mondjam - a mai ember talán nehezebben tolerál­na. Akkoriban belefért az, hogy csó­nakot építsünk, és elinduljunk le a Duna-deltába; hogy felüljünk egy te­­hervonatra, és elmenjünk kószálni egyet az országba; hogy kimenjünk az erdőbe, hogy no, ugyan hol lakik a medve, nézzük meg a barlangját! Nagyon szerettünk sízni, felmentünk a Hargitára, és rengeteget bicikliz­tünk, körbekarikáztuk Székelyföldet. Persze, ha most egy nyolcadikos gye­rekünk fogná magát, és elindulna, hogy akkor négyszáz kilométert lete­ker, nem díjaznánk az ötletet, de a mi generációnk így nőtt fel. Úgy képzelem, nagy-nagy szeretet lehe­tett a családjában, ha most ilyen szépen tud gondoskodni a „gyermekeiről".­­ Valahogy úgy van, hogy bármi­lyen is az anyukája, akármilyen hi­bát vagy bűnt követett is el, mégis minden itt élő gyerek a világ leg­szebb, legnemesebb, legnagyszerűbb asszonyának tartja, így, ha megkér­dezik, hogy szerintem mi az Isten re­mekműve, akkor azt mondom, a gyermek szíve, amelybe ennyi szere­tetek jóságot tudott belepréselni a Jó­isten. Látom, hogy gyerekek, akik hosszú évekig itt vannak nálunk, mennyit imádkoznak a szüleikért, és milyen gyöngéd szeretettel gondol­nak rájuk - még akkor is, ha nem ér­demlik meg. Természetes, hogy én is nagyon szeretem az édesanyámat. Apám meghalt, négy és fél éves vol­tam, a húgom három hónappal apám halála után született. Édes­anyám valóban minden idejét, ener­giáját, az egész életét nekünk szen­telte. Nem ment újból férjhez. Itt, Déván is ő volt az első és a legelköte­­lezettebb munkatársam, aki soha nem ment szabadságra, a raktárakat kezelte huszonöt évig, mindig a se­gítségemre volt. Ezért is hálás va­gyok neki, meg persze azért is, mert a világra hozott és felnevelt. Csaba testvér, voltaképp hogyan kezdő­dött ez az egész? Annak idején mi indí­totta arra, hogy néhány gyermeket maga mellé vegyen?­­ Ötödikes vagy hatodikos lehe­tettem, amikor azt énekeltük: „Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyó­gyítsuk, életünkön át, életünkön át." Úgy gondoltam, és a mai napig is bennem van, hogy azért csak nincs olyan sok seb ezen a földön, hogy ne lehetne begyógyítani. Naivitás vagy realitás, nem tudom, de mindig azt éreztem, hogy jobbá kellene tenni a környezetemet. A nagy­szüleimtől is azt láttam, hogy ha valami nincs a helyén, akkor azt helyre kell rakni, és úgy gondolom, az, ha egy gyerek a templom előtt koldul, nincs a he­lyén. Megpróbáltam hát segíteni. Egyébként is, a ferences kisebb test­vér a legkisebbek, legelesettebbek, legkiszolgáltatottabbak mellé akar állni. A sok-sok adminisztráció, menedzsment, médiaszereplés mellett mennyire tud személyesen is jelen lenni a gyerekek kö­zött? Mit gondol, mi most a feladata?­­ Ugye, Jézus Krisztus ritkán be­szél önmagáról, mégis van egy szentírási rész, ahol sokat elárul: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló" (Jn 16,7). Jé­zus lelkesít, bátorít, valahogy így van jelen: hajrá, mindent bele, fog ez menni, gyerünk, ne féljetek, bízza­tok bennem! Ez a jézusi stílus. Azt mondják, hogy a pap „Alter Chris­tus", vagyis benne és minden ke­resztényben fel kellene, hogy ra­gyogjon ez a krisztusi vonás. Én úgy lá­tom­, hogy a gyerek képes megta­nulni a leckét, de ha nem lelkesíti senki, akkor nehezebben megy neki. Az egyik kislányunk itt, ennél az asztalnál ült, és csak nézte a levest, miközben mindenki evett körülötte. Olyan három év körüli volt. Oda­mentem, és mondtam neki: „Kicsi bogár, te nem vagy éhes?" Azt mondja: „De igen." Mondom: „Ak­kor meg miért nem eszel?" - „Hát, mert nem biztat senki." - „Akkor ha­mar, nyami, nyami!" Mindjárt elfo­gyott az a leves. Ilyenek vagyunk mi, emberek, olykor egy kis bátorítás kell. Úgy látom, az én feladatom, hogy a nevelőket, a házvezetőket, a gyerekeket, a támogatókat, a hatósá­gokat lelkesítsem, biztassam: több kakaót bele, s akkor fog ez menni! Sokszor említi, Jézus a nehézségek láttán nem mondta, hogy váltsa meg a világot, aki akarja, hanem vállalta a feladatát. Ön mondta valaha, hogy nevelje ezeket a gyerekeket, aki akarja, de én most aztán befejeztem? - Mikor Jézus látta Júdás „szeren­csétlenkedését", gondolom - mint pedagógus -, nem húzogatta a vál­lát. Minden pedagógus életében vannak jól sikerült történetek, és saj­nos előfordul, hogy bár annyiszor el­mondtuk, megbeszéltük, mégis ön­gólt rúg egy gyerek. S ilyenkor min­dig: „A fene egye meg, mit rontot­tam el?" Most is van egy fiú, úgy küzdök vele. Utolsó éves, és kitalál­ta, hogy ő már eleget járt iskolába, nem megy többet. Összebalhézott mindenkivel. Mondom neki, nyelje le a békát, és bírja ki azt a fél évet. Hogy ki fog győzni a csatában? Még nincs lefújva a meccs. Ezek nálunk a legnagyobb kérdések. De azért én elég régi motoros vagyok, és ha sza­kad a cérna, nem várom meg, hogy elszakadjon, hanem elmegyek, sétá­lok egyet a természetben, vagy oda­térdelek az oltár elé. Eddig mindig összejött, hogy megtapasztalhattam Isten gyógyító jelenlétét. Ha az em­ber elálmosodik, nem kétségbeesik, hanem lefekszik; ha koszos a keze, akkor nem szörnyülködik, hanem megmossa. S ugyanígy a keresztény is: ha elfárad, ha reménytelenné vá­lik az élete, odakucorodik Jézus lába elé. Ha meg akarom ajándékozni­­ magam egy kis boldogsággal, min­dig ezt teszem, és próbálok tanulni Jézustól. Egyetlen dolog fontos az életben: hogy az ember Isten közelé­ben legyen. Akármilyen rossz is a helyzetünk, még mindig jobb, mint nagypéntek lehetett. S akárhogy is, Jézus a kereszten is tudott értünk imádkozni, bízott bennünk, nem ve­szítette el a reményét. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyer­mekek, nem juttok be a mennyek orszá­gába." Az elmúlt évtizedek alatt mit ta­nult ezektől a gyerekektől? - Jézus nagy ajándéka, hogy ilye­neket mond, mert ugye ez azt jelenti, nem kell, hogy mindig a szeg fejére üssek, nem kell nekem egyfolytában komoly felnőttnek lennem. Lehetek gyermek is. Én ezt szabadságként élem meg, és nagyon hálás vagyok, hogy Jézus példaként tudta elénk ál­lítani a gyermekeket. Hogy mire ta­nítanak ők? Hihetetlenül gyorsan talpra állnak, mint a keljfeljancsi, pe­dig egyesek akkora pofonokat kap­tak az élettől. Jön a karácsony, és a gyerek azt mondja: az anyukám mi­ért nem hív fel engemet? Olyankor én jól összeborzolom a haját, csava­rok egyet az orrán, kétszer-három­­szor a magasba dobom, nevetünk, és látom, hogy tiszta szívből tud kacag­ni. Igen, van valami probléma, de ott egye meg a fene! Éljünk! Mi, felnőt­tek sokszor úgy bele tudunk ragadni a hínárba, évekig ott caplatunk a mocsárban, a gyerek viszont pillana­tok alatt fel tud kelni, és tovább­megy. Ezt a gyors rehabilitációt na­gyon jó lenne megtanulni. Azt, hogy nincs olyan gond, amit játékkal ne lehetne megoldani. A pajkos, játé­kos, gyermeki lelkületet fel kellene, hogy írassuk magunknak receptre, és napjában háromszor be kellene vennünk például egy székely bácsis viccet, hogy vidámak legyünk. És mit gondol, mit tanulhatunk a gyer­mek Jézustól?­­ Egyszer odajött hozzám az egyik gyerek: „Te, pap bácsi, annyi szentet ünnepelünk, de a Kisjézust miért nem?" És úgy elgondolkoz­tam, hogy tényleg, nem emlékezünk meg arról a hat-hétéves Jézuskáról, aki odamegy az anyukájához, és azt mondja: „Anyu, kiengedsz focizni egyet a fiúkkal?" Vagy aki tízévesen odaáll az apja mellé, ő fűrészel, a ki­csi meg hordja neki a fát, együtt dol­goznak, Isten és ember. És aki ott áll Mária előtt, aki így szól: „Na, húzd ki magad, kötöttem neked egy kis pulóvert, próbáljuk fel!" Nem? Úgy gondolom, nagyon fontos lenne egy ilyen gyermektelen világban - mert egyrészt kevés gyerek­ek születik, másrészt mi, felnőttek elég koravé­nek lettünk­­, hogy kezdjük el a gyermek Jézust ünnepelni. Székely­hídi házunkat éppen róla neveztük el, és minden év június elsején nagy dínomdánommal megünnepeljük. Úgy érzem, sok mindenben lehet­ő példa mindannyiunknak. Például, hogy nem nyafog, amikor Egyip­tomba kell menekülni, és ugye imádkozik, a szülei a templomban találják meg. Viccesen szoktam mon­dani, ha netán valamelyik gyere­künk elkószálna, milyen jó lenne, ha mondhatnám: jaj, nem kell aggódni, biztos ott van a templomban, imád­kozik. Hogyan ünnepük a karácsonyt itt, Dé­ván? És emlékszik, hogyan telt az ünnep kissrácként, otthon?­­ Néhány gyermeket hazavisznek a szülei, a legtöbbjük viszont itt ma­rad, és a bejglisütéstől elkezdve van itt minden! Karácsonykor és újévkor, akár végig az ünnepek alatt szeretet­tel fogadjuk be azokat, akik egyedül vannak, és nem szeretnék magányo­san tölteni ezeket a napokat. S vala­mit mindig kitalálunk, hogy szebb le­gyen az ünnep. Volt, hogy börtönbe látogattunk el vagy betegekhez, máskor öregotthonba vagy kórház­ba mentünk el, meglátogattuk az ál­lomáson a hajléktalanokat, és egy nyomornegyed lakóit is felkerestük. Mondtam a gyerekeknek: „Most megajándékozlak benneteket az ajándékozás örömével!" Minden gyerek készített egy kis apróságot, és azzal ajándékozta meg a még sze­gényebb gyerekeket. Annak idején, azt hiszem, kevesebb volt az ajándé­kozás, az ember kapott egy zoknit vagy valami mást. Bennem az maradt meg leginkább, hogy megvolt a nagytakarítás, és olyan jó tiszta lett az egész ház, és akkor jó volt mászkálni mezítláb. S akkoriban valahogy job­ban ráértünk egymásra. A nagybá­tyáimmal meg a nagytatával mindig leültünk malmozni vagy valami mást játszani, és karácsony táján job­ban engedték, hogy az ember félre­vonuljon egy sarokba könyvet olvas­ni. Ez a meghitt, csendes, nyugodt, derűs hangulat jár át, ha visszagon­dolok a régi karácsonyokra. Csaba testvér számára mi a karácsony legfőbb üzenete? - Az, hogy Isten bízik bennünk. Jézus karácsony estéjén, egyedül, ke­zét „zsebre téve" el mert jönni kö­zénk. Nem hozott egy csomó láng­­pallosú kerubot, hanem bizalommal megszületett, s rámosolygott Máriá­ra meg Józsefre. Olyan érdekes, hogy amikor kétezer évvel ezelőtt felmerült a kérdés, mire van szüksé­ge a világnak, a mennyei Atya egy gyermeket adott. Ha megkérdeznék, hogy szerintem mi lenne a gyógy­szer, amit ma a családjainknak, a né­pünknek felírnék, akkor azt monda­nám: egy gyermek. Nemcsak azért, hogy többen legyünk, hanem azért is, mert megtapasztaltam, mennyire megváltozik egy nyegle, pattanásos legényke azáltal, hogy apává válik. Azzal, hogy egy kisbaba a világra jön, nemcsak egy gyermek születik meg, hanem egy édesanya, egy édes­apa, egy nagymama, egy nagy tata is. Olyan jó látni, hogy a nagymamái szerep mennyi erőt, lendületet ad egy korosodó asszonynak, egészen megfiatalodik, a csillagot is lehozza az égről. Ha ajándékot akarunk adni magunknak, egymásnak, adjunk éle­tet, vállaljunk gyermeket, és biztas­suk a másikat, hogy döntsön az élet mellett. Nőként sokat gondolok Máriára, hogy micsoda különleges lány lehetett, ha Is­ten éppen őt választotta... - Igazából kétféle keresztény van. Az egyik olyan, mint a gazdag ifjú, aki megtartja ugyan a parancsokat, de amikor Jézus azt mondja neki, na, gyere, van egy jó ötletem, csináljunk együtt valami szépet, akkor azt feleli, jaj, nem, én továbbra is inkább meg­tartom a parancsokat. A másik vi­szont olyan, mint Mária. A mennyei Atya azt mondja: „Jó lenne világra hozni a kis Jézust." Mire ő: „Nagy­szerű, legyen úgy!" - „Idős roko­nunk, Erzsébet beteg meg kellene lá­togatni!" - „Rendben, menjünk, se­­géljünk!" Ezt a bátorságot, lendüle­tet, vállalkozó kedvet csodálom Má­riában, hogy ha kell, ott van. Szent István azt mondja: „Nézd, a népem eléggé bajban van!" - „Leszek én a ti édesanyátok!" 1993-ban, amikor a dévai gyermekotthont létrehoztuk, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szenteltük fel, és azt kértük, hogy Mária legyen a mi királynőnk, édes­anyánk. Sok nehézségen kellett át­mennünk, de büszkén és örömmel mondhatom, a saját bőrömön tapasz­taltam meg, hogy Mária gyermeke nem vész el. Merhetünk csodát kérni a Szűzanyától. Nagy Enikő Fotó: Kissimon István Lehetek gyermek Találkozás Böjte Csabával Déván „A pajkos, játékos, gyermeki lelkületet fel kellene, hogy írassuk magunknak receptre”

Next