Új Ember, 2017 (73. évfolyam, 2/3568-53/3619. szám)
2017-01-29 / 5. (3571.) szám
ujember.hu ujember@ujember.hu MAGYARORSZÁG KATOLIKUS HETILAPJA LXXIII. évf. 5. (3571.) 2017. január 29. Ára 195 Ft • 1 euró Bátor hittel a médiában ! Átadták a Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjat Szalézi Szent Ferenc, az újságírók védőszentje ünnepéhez kapcsolódva január 19-én szentmisét mutattak be a médiában dolgozókért a budapesti Egyetemi templomban. Ezt követően Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke a püspöki kar nevében sajtóösztöndíjat adot át Prontvai Verának (képünkön), a Mária Rádió munkatársának. Az ünnepi szentmisén koncelebrált és a díjátadón jelen volt mások mellett Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök és Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök. Az ünnepi alkalmon megjelent a világi és a katolikus média számos képviselője. A Szalézi-sajtóösztöndíjat azért alapította a püspöki konferencia, hogy bátorítsa, erősítse az újságírókat, akiknek Szalézi Szent Ferenchez hasonlóan óriási a felelősségük, amikor a hit terjesztése érdekében munkálkodnak. Imádkozzunk azért, hogy minden pillanatban érezzék Isten kegyelmét, ott, ahova az Úr állította őket! - mondta az ünnepi szentmise kezdetén Veres András püspök. Az MKPK elnöke szentbeszédében János evangéliumának prológusára utalva rámutatott arra, hogy Isten Fiát, aki övéi közé jött, kétezer év után sem fogadta be egészen a világ. S akik befogadták, azok közül sokan nem azonosultak teljesen a szándékával. (Folytatás az 5. oldalon.) Pápai „ünneprontó" üzenet Donald Trumpnak?! 4. oldal Ázsiában egyre erősebb a keresztényüldözés Az Open Doors jelentése 7. oldal Intézmény és karizma az egyházban Konferenciát rendeztek Tomka Ferenc könyvéről 8. oldal Életadó közösségeink Az egri lelkipásztori napokról Tudunk-e életet adóan együtt élni a ránk bízottakkal, közösségünk tagjaival, a körülöttünk lévőkkel? Az idei esztendőben az emberi kapcsolatok átgondolására hívta Egerbe a résztvevőket a lelkipásztori-teológiai napok szervezője, az Országos Lelkipásztori Intézet. A január 23. és 26. között tartott nagy múltú szakmai rendezvényt szentmisével nyitotta meg Ternyák Csaba érsek. A főpásztor vezetésével a közösség imával emlékezett meg a veronai buszbaleset áldozatairól, és Isten segítségét kérte a szenvedők számára. Az idei találkozó, amelyet Életadó kapcsolatok - életadó plébánia címmel hirdettek meg, az ember kapcsolatrendszerét kívánta áttekinteni. (Folytatás a 6. oldalon.) „Élen kell járnunk a félelmek oszlatásában" Vízi Elemér, a jezsuiták új provinciálisa a béke szolgálatáról szemlélődő, mégsem gyakorlatiatlan, határozott elképzelései vannak, de közösségi döntésekre törekszik. Tele van tettvággyal, mégis arra készül, hogy „kivárja a vigaszt''. A csendes, csupa hó Dobogókőn beszélgetünk, ahová, ha az ember magába akar pillantani, ki és fel kell jönni „a világból", otthagyva a zűrzavart és a „világi foglalatosságokat" - legalábbis így szoktuk gondolni. Mintha az Egyház is újra meg újra valami hasonlóra szólítana fel, és emiatt könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a világon kívül van, s míg ő tiszta, nyugodt, mi sebzett lelkűek, bűnösök, sokszor pedig kétségbeesettek vagyunk. Emiatt szégyellni is szoktuk magunkat, holott főként csupán arról van szó, hogy helyt kell állnunk „odalent", a mindennapjaink nehézségei közepette. Az Egyház nem akar elkülönülni a világtól, hiszen a küldetése éppen abban áll, hogy átalakítsa. Tény, hogy időnként szükséges távolságot vennünk az élet mindennapi dolgaitól, hogy tisztábban lássunk, a megállás és a magunkra találás felől tudjunk ránézni a valóságunkra. És ez a rátekintés akkor lesz a helyén, ha Istentől indul. Akinek a szíve nála van, másként lát. Erre hívja meg egyházunk a hívőket a szentmise prefációjában: „Emeljük fel szívünket." És olyan látásmódba vezet be, amely által feltárul Isten műve és jelenléte. Hiszen ő ott van a mindennapjainkban, a foglalatosságaink közepette - a kérdés csupán az, hogy keressük-e vele a kapcsolatot, műveljük-e a látásunkat. Itt, Dobogókőn sem a világból való kivonuláshoz, hanem ahhoz segítjük hozzá az érkezőket, hogy próbáljanak majd „odalent", a cselekvésben is szemlélődők lenni. (Folytatás a 9. oldalon.) Gyászol az ország A veronai busztragédia után Mint ismeretes, január 21-ére virradó éjjel Olaszországban,Verona közelében balesetet szenvedett egy magyar diákokat szállító autóbusz. A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium csoportja kísérőivel tartott hazafelé egy franciaországi sítáborból. A buszon több mint ötvenen utaztak, többségükben 14 és 18 év közötti diákok. A szerencsétlenségben tizenhatan meghaltak, több mint húszan megsérültek. A tragédia az elmúlt tizennyolc esztendő legsúlyosabb magyar buszbalesete. Az áldozatok között van egy siófoki diák és az édesanyja, valamint a Dunakeszi Kinizsi Sportegyesület futsalcsapatának egy fiatal játékosa is. Úgy tudni, többek életét egy hős diák és egy tanár mentette meg. A tragédia után nem sokkal a magyarországi segítség is megindult a helyszínre. Erdő Péter bíboros kérésére a múlt vasárnapi szentmiséken az Esztergom-budapesti főegyházmegye papjai megemlékeztek az áldozatokról. Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke felhívására a templomokban országszerte imádkoztak az áldozatokért és a sérültek felgyógyulásáért. (Folytatás a 3. oldalon.) Részvétünkben egyesülve, reménykedve Azt olvassuk a Szentírásban, hogy amikor Jézus az emberi élet határhelyzeteivel, nyomorúsággal, betegséggel, halállal találkozott, „megesett a szíve" a szenvedőkön, a halott Lázár hozzátartozóinak mélységes fájdalmát látva pedig „könnyekre fakadt". Úgy gondolom, hogy amikor az ország egy emberként szembesült a veronai busztragédiával, ki-ki a saját helyzetéből adódóan fejezte ki érzelmeit... Ám akár tudtunk róla, akár nem, érző szívünkkel mindannyian Jézus küldetésében jártunk, jó tanítványaiként. Az édesanyák, édesapák, testvérek fájdalmát átérezve ez volt a legtöbb, amit emberként tehettünk: csendben, láthatóan vagy láthatatlanul melléjük álltunk, és kifejeztük megrendültségünket. Igyekeztünk nem belesodródni a miértek végeláthatatlan spiráljába, hogy miért épp ezek a felnőttkor kapujában álló fiatalok, miért most, miért így, miért ennyire váratlanul... Az adott helyzetben az egyetlen reményünk az a Teremtő által belénk oltott, szívünk mélyén élő „reflex", amellyel némán az égbe kiáltunk: ez így, ott és akkor nem érhetett véget! Az élet nem egy filmtekercs, amit csak úgy el lehet vágni... Valójában - és ez így helyes és igaz - nem tudunk szembenézni azzal, hogy a gyermekeink, akikkel úgy éljük és éltük a hétköznapjainkat, hogy nem is emlékezünk arra, életüknek volt-e valaha kezdete, most „nincsenek" többé. Mert „Vannak" ők, most ugyan a szemünk számára láthatatlanul, a mennyei Atya színe előtt. Az (örök) életbe és a - hírekben kimondatlanul maradt - feltámadásba vetett reményünket erősíti a gyerekeket hősként mentő, súlyos sérüléseket szenvedett testneveléstanár, a balesetben elhunyt történelemtanár és a kezében az ablaktörő kalapáccsal meghalt diák képe, aki annyira szerette a társait, hogy az életét adta értük. Sok erőt ad, hogy habár többségünk nem ismerte az áldozatokat, a tragédiával szembesülve mégis egy emberként, egy családként mutatkoztunk meg az elmúlt napokban. Voltak, akik gyertyát gyújtottak, mások imádkoztak, sokan sokféleképpen éltük meg, fejeztük ki megrendültségünket. Ám egyvalami közös mindnyájunkban: közel érezzük magunkhoz az áldozatokat, éppúgy, mint amikor a saját családunkból távozik valaki. Vannak helyzetek, amikor a jelenben nincs végszó, nincs pont. Marad a feltámadás hitéből táplálkozó remény, hogy Jézus, aki sohasem ment el részvét nélkül a szenvedő emberek mellett, ma is odafordul az áldozatok hozzátartozóihoz, egykoron pedig majd visszaadja a gyermekeket anyjuknak (völk 7,11). Kuzmányi István