Új Ember, 2017 (73. évfolyam, 2/3568-53/3619. szám)

2017-12-03 / 49. (3615.) szám

2 aliímje^ A szentmise nem a mellettünk ülővel való csevegés ideje November 15-én a Szentatya folytatta a szentmiséről el­kezdett katekézissorozatát. Hangsúlyozta: nem színi­előadásra megyünk templomba, hanem azért, hogy az Úrral élő párbeszédet folytassunk, ő találkozhasson gyengeségeinkkel, és életet adjon nekünk. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük. Kedves testvéreim, jó napot kí­vánok! Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Hogy megérthessük az euchariszti­kus ünneplés szépségét, egy nagyon egyszerű szemponttal szeretném kezdeni: a szentmi­se imádság, sőt a voltaképpe­ni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb, ugyanakkor a „legkonkrétabb" imádság, ugyanis szeretettalálkozás Is­tennel igéjén, valamint Jézus testén és vérén keresztül. Ta­lálkozás az Úrral. De előbb válaszolnunk kell egy kérdésre. Mi valójában az imádság? Mindenekelőtt pár­beszéd, személyes kapcsolat Istennel. Az ember pedig Is­tennel személyes kapcsolat­ban álló lénynek teremtetett, aki teljes kibontakozását egye­dül a Teremtőjével való kap­csolatban találja meg. Az élet az Úrral való végső találkozás felé vezető út. A Teremtés könyve megál­lapítja, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára te­remtetett, aki Atya, Fiú és Szentlélek, tökéletes szeretet­­kapcsolat, amely egység. Eb­ből megérthetjük: mindnyájan arra teremtettünk, hogy be­lépjünk egy tökéletes szeretet­­kapcsolatba, amelyben állan­dóan odaadjuk és visszakap­juk önmagunkat, hogy így megtaláljuk létünk teljességét. Amikor az égő csipkebo­­kornál Isten meghívja Mózest, ő megkérdezi a nevét. És mit válaszol Isten? „Én az vagyok, aki vagyok" (Kiv 3,14). Erede­ti értelme szerint ez a mondat jelenlétet és oltalmazó támo­gatást fejez ki, rögtön ezután ugyanis Isten hozzáteszi: „Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene" (Kiv 3,15). Krisztus is, amikor meg­hívja tanítványait, arra hívja őket, hogy vele legyenek. Ez tehát a legnagyobb kegyelem: megtapasztalhatjuk, hogy a mise, az Eucharisztia a Jézus­sal való együttlét, és rajta ke­resztül az Istennel és a testvé­rekkel való együttlét kiváltsá­gos ideje. Az imádság, mint minden igazi párbeszéd, azt is magá­ban foglalja, hogy tudunk csendet tartani­­ a párbeszéd­ben rendre vannak csendes pillanatok -, csendben együtt lenni Jézussal. Amikor misére megyünk, talán már ott va­gyunk öt perccel korábban, de elkezdünk beszélgetni a mel­lettünk ülővel. De az nem a csevegés ideje, hanem az el­­csendesedésé, a párbeszédre való felkészülése. Az össze­­szedettség és elmélyedés ide­je, hogy felkészüljünk a Jézus­sal való találkozásra. Nagyon fontos a csend. Emlékezzetek arra, mit mondtam múlt hé­ten: nem színielőadásra me­gyünk, hanem találkozni az Úrral, a csend pedig felkészít és elkísér minket. Csendes együttlét Jézussal. Isten titok­zatos csendjéből születik az ő igéje, amely visszhangzik szí­vünkben. Jézus maga tanítja meg nekünk, hogyan lehet ténylegesen „együtt lenni" az Atyával, imájával mutatja meg ezt. Az evangéliumok úgy mutatják be Jézust, mint aki félreeső helyekre vonul vissza imádkozni, a tanítványokban pedig, amikor látják, milyen meghitt kapcsolatban áll az Atyával, felébred a vágy, hogy nekik is részük legyen benne, ezért kérik: „Uram, taníts meg minket imádkozni!" (Lk 11,1). Hallottuk az olvasmányban előbb, a kihallgatás elején. Jé­zus azt válaszolja: az első do­log, ami szükséges az imád­sághoz, hogy azt tudjuk mon­dani: „Apa". Vigyázzunk: ha nem tudok „Apát" mondani Istennek, akkor nem tudok imádkozni. Meg kell tanul­nunk „Apát" mondani, vagyis gyermeki bizalommal az ő je­lenlétébe helyezkedni. Hogy ezt megtanulhassuk, alázato­san el kell ismernünk: rászo­rulunk, hogy valaki megtanít­son rá, és azt kell mondanunk egyszerűen: Uram, taníts meg imádkozni! Ez az első pont: alázatos­nak lenni, magunkat gyer­meknek elismerni, megpihen­ni az Atyánál, önmagunkat rá­bízni. Hogy beléphessünk a mennyek országába, kicsin­­­nyé kell válnunk, mint a gyer­mekek. Abban az értelemben, hogy a gyermekek képesek rábízni magukat másra, tud­ják, hogy valaki törődik velük, azzal, hogy mit fognak enni, azzal, hogy mibe fognak öl­tözködni, és így tovább (vö. Mt 6,25-32). Ez az első maga­tartás: bizalom és ráhagyatko­­zás, ahogyan a gyermek vi­szonyul szüleihez; annak tu­dása, hogy Isten megemléke­zik rólad, gondot visel rád - rád, rám, mindenkire! A második dolog, amire késznek kell lennünk, ez is a gyermekekre jellemző, a meg­lepődés. A gyermek mindig ezernyi kérdéssel bombáz minket, mert fel akarja fedezni a világot, és a legcsekélyebb dolgokon is csodálkozik, mert minden új számára. Hogy be­léphessünk a mennyek orszá­gába, tudnunk kell csodálkoz­ni. Az Úrral való kapcsola­tunkban, az imádságban - kér­dezem - képesek vagyunk-e el­csodálkozni, vagy azt gondol­juk, hogy az imádság azt jelen­ti: mondjuk a betanult szöve­get Istennek, ahogy a papagá­jok csinálják? Nem! Rá kell bíznunk magunkat, meg kell nyitni előtte szívünket, hogy képesek legyünk elámulni. Engedjük-e, hogy meglepjen minket Isten, aki mindig a meglepetések Istene? Mert az Úrral való találkozás mindig élő találkozás, nem múzeumi látogatás. Élő találkozás, mi misére megyünk, nem múze­umba. Élő találkozásra me­gyünk az Úrral. Az evangéliumban szó van egy bizonyos Nikodémusról (Jn 3,1-21), egy öregemberről, egy vezetőről Izraelben, aki elmegy Jézushoz, hogy megis­merkedjen vele; az Úr pedig annak szükségességéről be­szél neki, hogy „újra kell szü­letni a magasból" (vö. Jn 3,3). De mit jelent ez? Lehetséges „újraszületni"? Vissza lehet nyerni életkedvünket, életörö­münket, az élet csodálkozó szeretetét a rengeteg tragédia ellenére? Ez hitünk egyik alapvető kérdése, és ez min­den igazán hívő vágya: az új­­raszületés vágya, az újrakez­dés öröme. Megvan bennünk ez a vágy? Vajon minket is szüntelenül az újraszületés vágya hajt, az, hogy találkoz­hassunk az Úrral? Megvan bennetek ez a vágy? Könnyen elveszíthetjük ugyanis, mert a sok teendőnk és megvalósí­tandó tervünk miatt végül ke­vés időnk marad, és szem elől tévesztjük azt, ami lényeges: a szívünkben zajló életet, lelki életünket, az Úrral való talál­kozást az imádságban. Az Úr bizony meglep min­ket: megmutatja, hogy ő sze­ret minket gyengeségeinkben is. „Jézus Krisztus [...] az en­gesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, de az egész világ bűneiért is" (Jm­ 2,2). Ez ajándék, igazi vigasz­talás forrása - az Úr mindig megbocsát nekünk! -, tehát igazi vigasztalást ad; ezt az ajándékot az Eucharisztián, azon a lakodalmon keresztül kaptuk, amelyen a vőlegény találkozik törékenységünkkel. Mondhatom-e azt, hogy ami­kor szentáldozáshoz járu­lok a misében, az Úr találko­zik törékenységemmel? Igen. Mondhatjuk, mert igaz. Az Úr találkozik törékenységünkkel, hogy visszavigyen minket el­ső meghívottságunkhoz, ah­hoz, hogy Isten képére és ha­sonlatosságára teremtettünk. Ez a szentmise közege, ez az imádság. Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: News.va A Szentatya részvéttávirata az egyiptomi merénylet után A Szentatya november 25-én, szombaton részvéttáviratot küldött az egyiptomi népnek, amelyben „mély szomorúságá­nak" ad hangot a terrortámadás miatt, amelyet előző nap egy mecset ellen követtek el a Sínai-félszigeten. A pápa „együtt érez az egész egyiptomi néppel, az áldozato­kat Isten irgalmába ajánlja, s a béke és a megvigasztalódás áldá­sát kéri családtagjaikra". Határozottan elítéli ezt a brutális csele­kedetet, amely az ártatlan polgári lakosság ellen irányult, és min­den jóakaratú emberrel együtt kéri, hogy „a gyűlölettől megke­ményedett szívek tanuljanak meg lemondani az erőszakról". A november 24-i volt az egyiptomi polgári lakosság ellen valaha végrehajtott legvéresebb merénylet. Kétszázharmincöt ember vesztette életét az al-Kauda mecsetnél elkövetett terror­akció során. Forrás: Vatikáni Rádió Fotó: News.va Ferenc pápa___________ 2017. december 3. Apostoli út Mianmarba és Bangladesbe Ferenc pápa 21. nemzetközi útja no­vember 26. és december 2. között Mianmarba és Bangladesbe veze­tett. A látogatásról november 22-én sajtótájékoztatót tartottak a Szent­szék Sajtótermében. Greg Burke szentszéki szóvivő hangsúlyozta, hogy a Szentatya a kiengesztelődés, a megbocsátás és a béke üzenetét vi­szi el a két ázsiai országba. A pápa a programtervezet szerint november 30-án négyszemközti találko­zón megbeszélést folytatott Min Aung Hlainggal, a mianmari hadsereg vezetőjé­vel. December elsején a bangladesi Dakhában tartott vallásközi és ökumeni­kus találkozón jelen volt a rohingja me­nekültek egy csoportja is. A dakhai szentmise előtt utcagyerekek ajándékozták meg a pápát olyan szandá­lokkal, amelyeket maguk állítottak össze. Az apostoli úton a pápai kíséret egyik tagjaként részt vett a vatikáni nyomda egy világi alkalmazottja is. Ferenc pápa mindkét ázsiai országban zárt, de nem golyóálló üveggel ellátott autón utazott. Mianmarban az érsekségen, Banglades­­ben pedig a nunciatúrán szállt meg. Greg Burke szentszéki szóvivő rámu­tatott arra, hogy a pápai látogatás mind­két ország esetében a perifériákra veze­tett, a földrajzi távolság és a nagyon kis létszámú katolikus közösség miatt is. Banglades csak mostanában került át a fejlődését tekintve elmaradott kategóriá­ból a fejlődő országok sorába. Még erő­sebb a remény üzenete, amelyet a pápa közvetít, amikor ilyen szegény vidékekre látogat. Az apostoli út szintén fontos sa­játossága volt a vallásközi jelleg. Mian­­mar nagyrészt buddhista, Banglades pe­dig hivatalosan iszlám ország. Látogatá­sával a Szentatya hangsúlyozni kívánta a vallás jelentőségét a béke és a kiengeszte­lődés összefüggésében. Az út lelkipász­tori szempontból is rendkívül fontos volt. Számos alkalommal láttunk példát arra, hogy a pápa egy kis közösség felke­resésére távoli utazásra vállalkozott, amely nagy segítséget jelentett az őt meghívó híveknek, és megerősítette őket hitükben. A szentszéki szóvivő a két ázsiai or­szágban tett látogatás központi esemé­nyeiként Mianmarban a buddhistákkal való találkozót, Bangladesben pedig a vallásközi találkozót jelölte meg. Ez a vallások közötti békés kapcsolatok témá­jához való visszatérést jelenti. A pápa apostoli útja zárásaként mindkét ország­ban a fiatalokkal találkozott. V.R. Találkozás az üldözött rohingjákkal Charles Maung Bo bíboros, a mianmari Rangun érseke az olasz katoli­kus sajtónak korábban úgy nyilatkozott, Ferenc pápának Mianmarban nem szabad kiejtenie a rohingják nevét, mivel ezzel „elismerné e kisebb­ség követeléseit". Greg Burke erre úgy reagált, hogy Ferenc pápa mindig komolyan veszi a jótanácsokat, és majd kiderül, hogyan dönt ezzel kap­csolatban, de a „rohingja nem számít tiltott szónak a Vatikánban". Mianmarból több mint félmillió rohingja menekült el augusztus óta, mivel a hadsereg a rohingja szélsőségesek összehangolt támadását köve­tően tisztogató műveletet indított a lázadók ellen. A muszlim rohingjákat a buddhista többségű Mianmar bangladesi illegális bevándorlóknak te­kinti, és állampolgárságuk sincs. Ferenc pápa már több felhívást intézett a nemzetközi közösséghez a rohingják védelmében. A több mint ötvenhárommillió lakosú Mianmarban mintegy hétszáz­ezer a katolikusok száma. Forrás: MTI

Next