Új Ember, 2017 (73. évfolyam, 2/3568-53/3619. szám)
2017-12-03 / 49. (3615.) szám
2 aliímje^ A szentmise nem a mellettünk ülővel való csevegés ideje November 15-én a Szentatya folytatta a szentmiséről elkezdett katekézissorozatát. Hangsúlyozta: nem színielőadásra megyünk templomba, hanem azért, hogy az Úrral élő párbeszédet folytassunk, ő találkozhasson gyengeségeinkkel, és életet adjon nekünk. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük. Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Hogy megérthessük az eucharisztikus ünneplés szépségét, egy nagyon egyszerű szemponttal szeretném kezdeni: a szentmise imádság, sőt a voltaképpeni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb, ugyanakkor a „legkonkrétabb" imádság, ugyanis szeretettalálkozás Istennel igéjén, valamint Jézus testén és vérén keresztül. Találkozás az Úrral. De előbb válaszolnunk kell egy kérdésre. Mi valójában az imádság? Mindenekelőtt párbeszéd, személyes kapcsolat Istennel. Az ember pedig Istennel személyes kapcsolatban álló lénynek teremtetett, aki teljes kibontakozását egyedül a Teremtőjével való kapcsolatban találja meg. Az élet az Úrral való végső találkozás felé vezető út. A Teremtés könyve megállapítja, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, aki Atya, Fiú és Szentlélek, tökéletes szeretetkapcsolat, amely egység. Ebből megérthetjük: mindnyájan arra teremtettünk, hogy belépjünk egy tökéletes szeretetkapcsolatba, amelyben állandóan odaadjuk és visszakapjuk önmagunkat, hogy így megtaláljuk létünk teljességét. Amikor az égő csipkebokornál Isten meghívja Mózest, ő megkérdezi a nevét. És mit válaszol Isten? „Én az vagyok, aki vagyok" (Kiv 3,14). Eredeti értelme szerint ez a mondat jelenlétet és oltalmazó támogatást fejez ki, rögtön ezután ugyanis Isten hozzáteszi: „Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene" (Kiv 3,15). Krisztus is, amikor meghívja tanítványait, arra hívja őket, hogy vele legyenek. Ez tehát a legnagyobb kegyelem: megtapasztalhatjuk, hogy a mise, az Eucharisztia a Jézussal való együttlét, és rajta keresztül az Istennel és a testvérekkel való együttlét kiváltságos ideje. Az imádság, mint minden igazi párbeszéd, azt is magában foglalja, hogy tudunk csendet tartani a párbeszédben rendre vannak csendes pillanatok -, csendben együtt lenni Jézussal. Amikor misére megyünk, talán már ott vagyunk öt perccel korábban, de elkezdünk beszélgetni a mellettünk ülővel. De az nem a csevegés ideje, hanem az elcsendesedésé, a párbeszédre való felkészülése. Az összeszedettség és elmélyedés ideje, hogy felkészüljünk a Jézussal való találkozásra. Nagyon fontos a csend. Emlékezzetek arra, mit mondtam múlt héten: nem színielőadásra megyünk, hanem találkozni az Úrral, a csend pedig felkészít és elkísér minket. Csendes együttlét Jézussal. Isten titokzatos csendjéből születik az ő igéje, amely visszhangzik szívünkben. Jézus maga tanítja meg nekünk, hogyan lehet ténylegesen „együtt lenni" az Atyával, imájával mutatja meg ezt. Az evangéliumok úgy mutatják be Jézust, mint aki félreeső helyekre vonul vissza imádkozni, a tanítványokban pedig, amikor látják, milyen meghitt kapcsolatban áll az Atyával, felébred a vágy, hogy nekik is részük legyen benne, ezért kérik: „Uram, taníts meg minket imádkozni!" (Lk 11,1). Hallottuk az olvasmányban előbb, a kihallgatás elején. Jézus azt válaszolja: az első dolog, ami szükséges az imádsághoz, hogy azt tudjuk mondani: „Apa". Vigyázzunk: ha nem tudok „Apát" mondani Istennek, akkor nem tudok imádkozni. Meg kell tanulnunk „Apát" mondani, vagyis gyermeki bizalommal az ő jelenlétébe helyezkedni. Hogy ezt megtanulhassuk, alázatosan el kell ismernünk: rászorulunk, hogy valaki megtanítson rá, és azt kell mondanunk egyszerűen: Uram, taníts meg imádkozni! Ez az első pont: alázatosnak lenni, magunkat gyermeknek elismerni, megpihenni az Atyánál, önmagunkat rábízni. Hogy beléphessünk a mennyek országába, kicsinnyé kell válnunk, mint a gyermekek. Abban az értelemben, hogy a gyermekek képesek rábízni magukat másra, tudják, hogy valaki törődik velük, azzal, hogy mit fognak enni, azzal, hogy mibe fognak öltözködni, és így tovább (vö. Mt 6,25-32). Ez az első magatartás: bizalom és ráhagyatkozás, ahogyan a gyermek viszonyul szüleihez; annak tudása, hogy Isten megemlékezik rólad, gondot visel rád - rád, rám, mindenkire! A második dolog, amire késznek kell lennünk, ez is a gyermekekre jellemző, a meglepődés. A gyermek mindig ezernyi kérdéssel bombáz minket, mert fel akarja fedezni a világot, és a legcsekélyebb dolgokon is csodálkozik, mert minden új számára. Hogy beléphessünk a mennyek országába, tudnunk kell csodálkozni. Az Úrral való kapcsolatunkban, az imádságban - kérdezem - képesek vagyunk-e elcsodálkozni, vagy azt gondoljuk, hogy az imádság azt jelenti: mondjuk a betanult szöveget Istennek, ahogy a papagájok csinálják? Nem! Rá kell bíznunk magunkat, meg kell nyitni előtte szívünket, hogy képesek legyünk elámulni. Engedjük-e, hogy meglepjen minket Isten, aki mindig a meglepetések Istene? Mert az Úrral való találkozás mindig élő találkozás, nem múzeumi látogatás. Élő találkozás, mi misére megyünk, nem múzeumba. Élő találkozásra megyünk az Úrral. Az evangéliumban szó van egy bizonyos Nikodémusról (Jn 3,1-21), egy öregemberről, egy vezetőről Izraelben, aki elmegy Jézushoz, hogy megismerkedjen vele; az Úr pedig annak szükségességéről beszél neki, hogy „újra kell születni a magasból" (vö. Jn 3,3). De mit jelent ez? Lehetséges „újraszületni"? Vissza lehet nyerni életkedvünket, életörömünket, az élet csodálkozó szeretetét a rengeteg tragédia ellenére? Ez hitünk egyik alapvető kérdése, és ez minden igazán hívő vágya: az újraszületés vágya, az újrakezdés öröme. Megvan bennünk ez a vágy? Vajon minket is szüntelenül az újraszületés vágya hajt, az, hogy találkozhassunk az Úrral? Megvan bennetek ez a vágy? Könnyen elveszíthetjük ugyanis, mert a sok teendőnk és megvalósítandó tervünk miatt végül kevés időnk marad, és szem elől tévesztjük azt, ami lényeges: a szívünkben zajló életet, lelki életünket, az Úrral való találkozást az imádságban. Az Úr bizony meglep minket: megmutatja, hogy ő szeret minket gyengeségeinkben is. „Jézus Krisztus [...] az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, de az egész világ bűneiért is" (Jm 2,2). Ez ajándék, igazi vigasztalás forrása - az Úr mindig megbocsát nekünk! -, tehát igazi vigasztalást ad; ezt az ajándékot az Eucharisztián, azon a lakodalmon keresztül kaptuk, amelyen a vőlegény találkozik törékenységünkkel. Mondhatom-e azt, hogy amikor szentáldozáshoz járulok a misében, az Úr találkozik törékenységemmel? Igen. Mondhatjuk, mert igaz. Az Úr találkozik törékenységünkkel, hogy visszavigyen minket első meghívottságunkhoz, ahhoz, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ez a szentmise közege, ez az imádság. Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: News.va A Szentatya részvéttávirata az egyiptomi merénylet után A Szentatya november 25-én, szombaton részvéttáviratot küldött az egyiptomi népnek, amelyben „mély szomorúságának" ad hangot a terrortámadás miatt, amelyet előző nap egy mecset ellen követtek el a Sínai-félszigeten. A pápa „együtt érez az egész egyiptomi néppel, az áldozatokat Isten irgalmába ajánlja, s a béke és a megvigasztalódás áldását kéri családtagjaikra". Határozottan elítéli ezt a brutális cselekedetet, amely az ártatlan polgári lakosság ellen irányult, és minden jóakaratú emberrel együtt kéri, hogy „a gyűlölettől megkeményedett szívek tanuljanak meg lemondani az erőszakról". A november 24-i volt az egyiptomi polgári lakosság ellen valaha végrehajtott legvéresebb merénylet. Kétszázharmincöt ember vesztette életét az al-Kauda mecsetnél elkövetett terrorakció során. Forrás: Vatikáni Rádió Fotó: News.va Ferenc pápa___________ 2017. december 3. Apostoli út Mianmarba és Bangladesbe Ferenc pápa 21. nemzetközi útja november 26. és december 2. között Mianmarba és Bangladesbe vezetett. A látogatásról november 22-én sajtótájékoztatót tartottak a Szentszék Sajtótermében. Greg Burke szentszéki szóvivő hangsúlyozta, hogy a Szentatya a kiengesztelődés, a megbocsátás és a béke üzenetét viszi el a két ázsiai országba. A pápa a programtervezet szerint november 30-án négyszemközti találkozón megbeszélést folytatott Min Aung Hlainggal, a mianmari hadsereg vezetőjével. December elsején a bangladesi Dakhában tartott vallásközi és ökumenikus találkozón jelen volt a rohingja menekültek egy csoportja is. A dakhai szentmise előtt utcagyerekek ajándékozták meg a pápát olyan szandálokkal, amelyeket maguk állítottak össze. Az apostoli úton a pápai kíséret egyik tagjaként részt vett a vatikáni nyomda egy világi alkalmazottja is. Ferenc pápa mindkét ázsiai országban zárt, de nem golyóálló üveggel ellátott autón utazott. Mianmarban az érsekségen, Bangladesben pedig a nunciatúrán szállt meg. Greg Burke szentszéki szóvivő rámutatott arra, hogy a pápai látogatás mindkét ország esetében a perifériákra vezetett, a földrajzi távolság és a nagyon kis létszámú katolikus közösség miatt is. Banglades csak mostanában került át a fejlődését tekintve elmaradott kategóriából a fejlődő országok sorába. Még erősebb a remény üzenete, amelyet a pápa közvetít, amikor ilyen szegény vidékekre látogat. Az apostoli út szintén fontos sajátossága volt a vallásközi jelleg. Mianmar nagyrészt buddhista, Banglades pedig hivatalosan iszlám ország. Látogatásával a Szentatya hangsúlyozni kívánta a vallás jelentőségét a béke és a kiengesztelődés összefüggésében. Az út lelkipásztori szempontból is rendkívül fontos volt. Számos alkalommal láttunk példát arra, hogy a pápa egy kis közösség felkeresésére távoli utazásra vállalkozott, amely nagy segítséget jelentett az őt meghívó híveknek, és megerősítette őket hitükben. A szentszéki szóvivő a két ázsiai országban tett látogatás központi eseményeiként Mianmarban a buddhistákkal való találkozót, Bangladesben pedig a vallásközi találkozót jelölte meg. Ez a vallások közötti békés kapcsolatok témájához való visszatérést jelenti. A pápa apostoli útja zárásaként mindkét országban a fiatalokkal találkozott. V.R. Találkozás az üldözött rohingjákkal Charles Maung Bo bíboros, a mianmari Rangun érseke az olasz katolikus sajtónak korábban úgy nyilatkozott, Ferenc pápának Mianmarban nem szabad kiejtenie a rohingják nevét, mivel ezzel „elismerné e kisebbség követeléseit". Greg Burke erre úgy reagált, hogy Ferenc pápa mindig komolyan veszi a jótanácsokat, és majd kiderül, hogyan dönt ezzel kapcsolatban, de a „rohingja nem számít tiltott szónak a Vatikánban". Mianmarból több mint félmillió rohingja menekült el augusztus óta, mivel a hadsereg a rohingja szélsőségesek összehangolt támadását követően tisztogató műveletet indított a lázadók ellen. A muszlim rohingjákat a buddhista többségű Mianmar bangladesi illegális bevándorlóknak tekinti, és állampolgárságuk sincs. Ferenc pápa már több felhívást intézett a nemzetközi közösséghez a rohingják védelmében. A több mint ötvenhárommillió lakosú Mianmarban mintegy hétszázezer a katolikusok száma. Forrás: MTI