Új Ember, 2019 (75. évfolyam, 1/3672-52/3723. szám)

2019-01-13 / 2. (3673.) szám

ujember.hu ujember@ujember.hu MAGYARORSZÁG KATOLIKUS HETILAPJA LXXV. évf. 2. (3673.) 2019. január 13. Ára 200 Ft Csak egész életet lehet papságra szánni Karácsony előtt már a 2020-as évre készítettük elő a kö­zös munkát Seregély István nyugalmazott egri érsekkel, aki szívügyének tekintette, hogy nyugdíjas éveiben elmél­kedéseket írjon Adoremus című liturgikus kiadványunk­ba. December 31-én érkezett a fájdalmas hír, hogy az örök hazába költözött. Amikor megköszönjük a Teremtőnek életét és a tehetséget, amivel megajándékozta, kegyelettel emlékezünk rá azzal az interjúval, amelyet gyémántmi­séje alkalmából 2015 nyarán készítettünk vele. Mit jelent Önnek ez a szép évfor­duló?­­ Egy ilyen évforduló nem érdem, hanem az Úristen ajándéka, de kiváló alkalom arra, hogy az ember az életére visszatekintve ráébredjen a Jó­isten iránti hála kötelezettsé­gére, főleg ha úgy érezheti, el­mondhatja, hogy megjárta a kijelölt utat. Ebből a hatvan esztendőből tizen­ötöt a püspöki konferencia elnöke­ként szolgált. Hogyan tekint ma vissza erre az időszakra? - Mivel a diktatúra idején nem voltam kedvelt személy, csak tizenkilenc évi káplán­­ság után, negyvenhárom éve­sen lehettem plébános. 1987- ben a második plébánosi helyemről, Kőszegről szólított Szent II. János Pál pápa az apostolutódok közé, az akkor negyed magyarországnyi Egri Főegyházmegye élére. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, hogyan fogok megismerkedni egy ekkora területtel. (Folytatás a 9. oldalon.) Fotó: Lambert Attila Ötven éve hunyt el Thomas Merton 2. oldal Megjelent, ami megközelíthetetlen Dunaszentelés Budapesten 3. oldal A szépség napszámosa Vízkereszti Prokop Péter-jubileum Kalocsán 5. oldal Tanúságot tenni örömmel és erővel Villanófényben 1­lugyecz János atya 11. oldal Seregély István (1931-2018) Seregély István nyugalmazott egri érsek életének 88., papságának 64. évében, december 31-én a nyíregyházi Fő­egyházmegyei Papi Szociális Otthonban szentségekkel megerősítve elhunyt. Seregély István 1931. március 13-án, Szombathelyen szü­letett. A középiskolát a miskolci Fráter György Gimnázi­umban végezte. Teológiai tanulmányait Szombathelyen kezdte, majd Budapesten fejezte be. 1955. június 19-én Szombathelyen szentelték pappá. 1974-ig káplánként szolgált Gyöngyösfalun, majd Nyőgé­­ren, Bagodvitenyéden, Zalaegerszegen, Szombathelyen. 1987-ig plébános volt Kőszegszerdahelyen és Kőszegen. II. János Pál pápa 1987. június 5-én nevezte ki egri érsekké, július 25-én szentelték püspökké az egri Szent Mihály- és Szent János-főszékesegyházban. 1990-től 2005-ig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, 1993-tól 2001-ig az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa alelnöke volt. 2007. június 9-től nyugalmazott érsek. Jelmondata: „Christus est via, veritas et vita" - „Krisz­tus az út, az igazság és az élet". Temetése 2019. január 8-án volt az egri főszékesegyház­ban. Lelki üdvéért koporsója előtt elimádkozták a dicsősé­ges rózsafüzért, majd szentmisét mutattak be. Ezt követő­en helyezték el földi maradványait a főpásztorok temetke­zési helyén, a bazilika altemplomában. Meghalt Miklósházy Attila SJ püspök. A Toronto melletti Pickeringben, a jezsuiták idősottho­nában december 28-án reggel elhunyt Miklósházy Attila püspök - adta hírül a Jézus Társasága Magyaror­szági Rendtartománya. A jezsuita főpásztor 1989-től 2006-ig a külföldön élő magyar katolikusok püspöke volt. Miklósházy Attila 1931. április 5- én született Diósgyőrben. 1949-ben lépett be a Jézus Társaságába. A szer­zetesek szétszóratása után, 1950 és 1952 között filozófiai és teológiai ta­nulmányokat kezdett a bu­dapesti Hittudományi Aka­démián. Később két évig munkaszolgálatos katona volt, majd műtősként dolgo­zott a budapesti Szent Ist­ván Kórházban. (Folytatás a 9. oldalon.) Nevünkön szólítva egymást Évekkel ezelőtt külföldön járva egy ba­ráti találkozóra voltam hivatalos. Amikor megérkeztem a húszlakásos társasház elé, akkor szembesültem vele - azóta már tu­dom, az országban másutt is ez a szokás -, hogy a kapucsengőn nincsenek nevek, csak számok. Telekommunikációs eszköz híján nem tudtam mást tenni, mint hogy egyesé­vel végigcsöngettem a lakókat, így jutot­tam el a találkozóra. Az óévet a hátunk mögött hagyva átlép­jük az új év kapuját. Szívünkben ott a vágy: jó volna Jézus Krisztust követni, egy lépéssel megint közelebb kerülni egymás­hoz és hozzá­­ aki ismeri és nevükön szólít­ja juhait (Jn 10,3). Ha a szívünk mélyére nézünk, látjuk, hogy az óévben bizony gyakran elveszítet­tük tekintetünk elől a másik embert. Ma­gunkba zárkóztunk, és sokszor nemcsak a kezünket nem nyújtottuk ki a felebarátaink felé, de a lelkünket is elzártuk előlük. Jelké­pesen leszedtük a nevünket a kapunk csengőjéről. Amikor betérünk a zöldségeshez vagy a kávézóba, amikor megérkezünk a munka­helyünkre, vagy csak áttekintünk a kertjé­ben dolgozgató szomszédunkra, hétközna­pi,­jóleső érzés, ha úgy köszöntenek, hogy megszólítanak, nevünkön szólítanak minket. Jó, ha tudatosítjuk magunkban: a sátán az új évben is azon szorgoskodik, hogy el­forduljunk a másik embertől, hogy ne ad­junk enni az éhezőnek, inni a szomjazónak, ne látogassuk meg a beteget, ne nyújtsuk ki a kezünket egymás felé... Azt akarja, hogy a legelemibb emberi gesztusaink is meg­szűnjenek: ne szólítsuk néven a másik em­bert, ne szóljunk hozzá. Az ördög - akinek száma hatszázhatvanhat (Jel 13,18) - mes­terkedése, hogy a felebarát hozzá hasonlóan puszta számmá, statisztikai adattá váljon, elveszítve nevét és végeredményben isten­­arcúságát. De Jézust követve, a 2020-ban Budapes­ten rendezendő, egyre közeledő Nemzet­közi Eucharisztikus Kongresszusra készül­ve sikerrel járhatunk. Ha találkozunk az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztussal, ha magunkhoz vesszük őt, akkor a szent­misék végén átimádkozott sorok életté vál­hatnak: Jézus barátunkként és táplálékunk­ként orvosunk és békességünk lesz. Az ő bátorságával vihetjük el erejét és örömét minden emberhez. Felnyílhatnak lelki szemeink, és ráébred­hetünk: nem véletlen, hogy a Jóisten nem magányos farkasoknak, hanem társas lé­nyeknek teremtett bennünket. S hogy nem­csak az a belénk teremtett érzés fontos, hogy szeretve legyünk, megértsenek és megismerjenek minket, figyeljenek ránk, hanem az is, hogy mi is szeressünk, megért­sünk, megismerjünk (nyitottak legyünk), és figyeljünk az Isten képmására teremtett felebarátainkra. Vigyázó Miklós, volt plébánosom a szentmisében, az átváltoztatás után, ami­kor Jézus már ott volt az oltáron, megkérte a legfiatalabbakat, hogy jöjjenek ki, fogják meg egymás kezét, s egy nagy kört alkotva tegyenek egy lépést, majd még egyet az ol­tár felé, aztán ugyanígy vissza, hátrafelé. Végül megkérdezte tőlük, hogy mi történt. A gyerekek azt mondták: közelebb kerül­tünk Jézushoz, majd távolodtunk tőle. Miklós atya ekkor arra is figyelmeztetett: amikor közelebb léptünk Jézushoz, egy­máshoz is közelebb kerültünk, amikor pe­dig távolodtunk tőle, egymástól is eltávo­lodtunk. Ha az új évben, Jézust életünk közép­pontjába helyezve, merjük kinyújtani a ke­zünket egymás felé - akár azon egyszerű gesztus gyakorlásával, hogy nevünkön szó­lítjuk egymást (a családtagot, a barátot, a munkatársat, a felebarátot)­­, akkor rátalál­hatunk egymás kapuján a csengőre... Úgy, hogy Isten felé közeledve egymáshoz is kö­zelebb kerülünk. Kuzmányi István

Next