Új Hang, 1955 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1955 / 1. szám - Váci Mihály: Versek

MOHA Ott él éppen, ahova huh. Nem gyökeredzik, csak lapul. Nem mélyre tör, — se a magasba, csak kúszik, széjjel, laposodva. Fagyos, hideg: — tél nem fagyasztja. Száraz, aszott: — nyár nem aszalja. Tavasszal? — neki nincs virága; s ha ősz jön, — nincs szép hervadása. Nem hervad, mert nem is virágzott, s elégedett, mert sose vágyott. Fényre nem tör, — s nem tűnik árnyba, sugár nem száll, s por se hull rája. Gyökértelen, — ezért nincs lombja; földje nem volt, — nem lesz égboltja. NAPRA NÉZŐ TÁJ Oly hívó vagy, kalandos, ismeretlen, kószál rajtad a vágyó képzelet; útra kelek én is, hogy felfedezzem a világot, hol megtelepedek. Elindulok reggel a kis tisztásról, — ez mosolyod, — a selymes, pázsitos, szelíd szomjam, mint lebegő fűszálról harmatot, — könnyű csókot áhitoz. Becézni kezdel, — lágy mezőkön fekszem, virágok csókdossák az arcomat; tágra nyílt egek lebegnek felettem, lehajló fűz — szempillád — simogat. Neki vágok dús öntözött határnak­­— dolgozva véled, — hív a messzeség! Szorgalmas vagy, mint motordalos tájak, virágzó, áldott, büszke rád az ég. Nagy csúcsokra török hiún utánad, jégtiszta fennsík, napba néző táj! Viharaid is már alattunk szállnak, s szerelmed is, itt csak szelíd gyopár.

Next