Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 28-53. szám)
1897-08-08 / 33. szám - Bródy Sándor: Az ezüst kecske / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Az ezüst kecske, írta BRÓDY SÁNDOR. (FOLYTATÁS.) Szafalade-bankettek és hajszínbarack-vacsorák: hadd időzök nálatok még egy keveset. A művészet és az irodalom sok szép ügyét beszélték meg ezalatt és szőtték a legkomolyabb, a legmesszemenőbb terveket, amíg az étellel játszottak, mint a gyermekek; haját szalonnának, belét kalácsnak ették, bicskával — mert bicskája mindegyiknek volt — apró darabokat vágtak belőle, kicsi híja, hogy az asztalra nem rakták, katonáknak ki nem nevezték, nem szólították néven, mint az egész kicsiny gyermekek szokták. Azért komolyak voltak, sőt nagyon is komolyak, mint a derék fiatalság java része: a jövendőben és azért éltek ők is és nekik sem jutott eszükbe, hogy az ember igazi jövője, a miért élni érdemes, a voltaképpeni cél — a múlt, az elmúlt fiatalság. Iskolákban kellene ezt tanítani, aminek voltaképpen az ellenkezőjét tanítják és ezért kellene valami szép szociális forradalmat csinálni. Azért, hogy másképp rendezkedjék be a világ és az ifjúság magáért éljen és ne az ostoba, az ismeretlen jövendőért. Fiatal olvasóim, remélem, meg vagytok elégedve e kijelentésemmel, amelyről sok szó fog esni még ez elbeszélés folyamán, sőt nekem úgy tetszik, magával az ezüst kecskével is a legerősebb összefüggésben van ez a tárgy. De várjunk, amíg az ezüst állat újra megjelenik és addig kísérjük figyelemmel az eseményeket, amelyek csöndesen és nem ismeretlen mederben folytak. A családfő egész napon át állást keresett, a barát egész nap dolgozott és munkásságának pénzbeli eredményét minden este elvitte a családfőnek. A kréta- és szénrajzok ideje volt ez, a könnyebb művészet roppant elterjedésének ama korszaka, amely a szegény Bem Gyula emlékéhez fűződik. Persze ma már senki sem tudja, hogy mért jött annyira divatba és mért lőn oly olcsó a fotográfia és az élet után rajzolt életnagyságú kréta- és szénrajz. A pékek, a fűszeresek, a nyugalomba vonult soványabb szakácsnék mind, mind lerajzoltatták magukat vele. Sőt vasúti tisztviselők és antikváriusok is, és műárusa is éppen egy antikvárius volt, aki a világ minden nevezetesebb jogtudósát külön lerajzoltatta magának, bárha ezekkel sem rokonságban, sem semmiféle ismerettségben nem állott. — Egészen jók nem voltak ezek a képek, de érdekesek, tiszták, erősen árnyékosak, és ahol rá lehetett bírni a megrendelőt, mindig a Rembrandt modorában. Ha azonban kellett, bizony lemondott Gyula a művészet nagy elveiről is, és a fehér inggallérról elhagyta a verőárnyékot, mert azt az alsóbb, sőt részben a felsőbb körök is piszoknak nézték és kigumiztatták. Még egy különös jellege volt ez arcképeknek, az, hogy az orra csaknem valamennyinek egy forma felé hajolt, nem élbe, hanem síkba futott, a hegyén egy kis behorpadással, olyan mint amilyent Petőfinek rajzolnak és amilyen formájú magának a festőnek az orra. Megfigyeltük és sokat nevettük ezt a tüneményt, amelynek magyarázatát ma sem tudom, nem is keresem, mert sejtem, hogy senki sem kíváncsi reá. Legalább három forintot hozott Gyula minden estre, és Robin Sándor ez összegeket egy jogtörténet lapjaira rendesen följegyezte, hogy visszaadja neki, ha kúriai bíró lesz, vagy még előbb. Gyula azonban mindig rettegett, hogy a kereset egyszerre csak megakad vagy rendkívül leszáll és némi aggályai voltak a körül is, hogy tehetsége végképp elromlik e szamár, sablonos munkában. Olajfestékkel már alig dolgozhatott, pedig mi két olajjal dolgozni és tizenhatféle színt a bádog tubusokból egy palettára kinyomni! Aggályait és szomjú vágyakozását nem említette senkinek, de ebben az időben alig is beszélt mással, mint Piroskával, akivel különben is több időt töltött el, mint maga az ura. Robin Sándor nem született férjnek, már ezt, most mindjárt, lehet, hogy egész váratlanul, kimondom. Először is a legjobb női társaságot szívesen odaadta a legrosszabb férfitársaságért, a hölgyekkel általában nem igen tudott mit beszélni. Csak akkor volt igazi közleni valója, ha vére felizgult, szíve megnyillott és csak erre az időre. Különben, ha kedvelte is őket, egészen emberszámba nem vette őket, amiért remélem, nem veszít el minden szimpátiát, bár ha megérdemelné. De nem tehetett a természetéről, a neveléséről, az életviszonyairól. Nem ismerte az anyját, nem voltak nőtestvérei, és hogy nemcsak férfiak, hanem nők is vannak a világon, ez a fölfedezés gyakorta meglepte, nem egyszer igen kellemesen. Máskülönben a legszívélyesebben, a legkedvesebben viselkedett Piroskával szemben, napközben sokszor, hevesen megcsókolta, fölemelte az ölébe, föl is vette a hátára és a szobában úgy hurcolta, mint egy gyereket. A festőnek egészen más természetet rendelt az Isten, csak nővel tudott igazán barátkozni. A nővel, akit még nem ismert, aki rejtélyes, izgató, szép és szent lény volt a szemében. Munkájából, ha halálra fáradtan hazatért, szíve izgatottan vert és a gyönyörűség áradt el lelkében, mert mindjárt fogja hallani hangját a nőnek, látni termetét, szemeinek nevetését, ajkának mozgását. És a művész még izgatta, segítette, föllángoltatta benne e férfiú érzéseket. A leány fejének gyengéd és finom vonalai, egyéni, disztingvált és gazdag rajza megremegtették. Az állát, az orrocskáját, a fülét lerajzolta magában százezerszer. Magába szívta az asszonyka formáit, mégse tudott betelni vele soha. És amikor estve hazatért, nem fogott kezet vele. Csak egy idő óta nem fogott, azóta, amióta szokatlan, édes kést szerzett neki, a mint ama kéz lágyan és mégis erősen markába búvott. Robin sokáig nem vette észre ezt a tartózkodást és amikor megfigyelte mégis, tréfásan megkorholta: — Összevesztetek, mindjárt összeütöm a fejeteket, csókoljátok meg egymást. A festő — és talán Piroska is —• roppantul elpirultak, de rosszat nem gondolt itt senki, bizony Isten! Gyula zavartan kezdte a társalgást, de annál nagyobb ékesszólással beszélt később. Robin leült 19*