Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 28-53. szám)

1897-08-08 / 33. szám - Bródy Sándor: Az ezüst kecske / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Az ezüst kecske, írta BRÓDY SÁNDOR. (FOLYTATÁS.) Szafalade-bankettek és hajszínbarack-vacsorák: hadd időzök nálatok még egy keveset. A művészet és az irodalom sok szép ügyét beszélték meg ezalatt és szőtték a legkomolyabb, a legmesszemenőbb terve­ket, a­míg az étellel játszottak, mint a gyermekek; haját szalonnának, belét kalácsnak ették, bicskával — mert bicskája mindegyiknek volt — apró darabokat vágtak belőle, kicsi híja, hogy az asztalra nem rakták, katonáknak ki nem nevezték, nem szólították néven, mint az egész kicsiny gyermekek szokták. Azért komo­lyak voltak, sőt nagyon is komolyak, mint a derék fiatalság java része: a jövendőben és azért éltek ők is és nekik sem jutott eszükbe, hogy az ember igazi jövője, a miért élni érdemes, a voltaképpeni cél — a múlt, az elmúlt fiatalság. Iskolákban kellene ezt taní­tani, a­minek voltaképpen az ellenkezőjét tanítják és ezért kellene valami szép szociális forradalmat csinálni. Azért, hogy másképp rendezkedjék be a világ és az ifjúság magáért éljen és ne az ostoba, az ismeretlen jövendőért. Fiatal olvasóim, remélem, meg vagytok elégedve e kijelentésemmel, a­melyről sok szó fog esni még ez elbeszélés folyamán, sőt nekem úgy tetszik, magával az ezüst kecskével is a legerősebb összefüggésben van ez a tárgy. De várjunk, a­míg az ezüst állat újra meg­jelenik és addig kísérjük figyelemmel az eseményeket, a­melyek csöndesen és nem ismeretlen mederben folytak. A családfő egész napon át állást keresett, a barát egész nap dolgozott és munkásságának pénzbeli ered­ményét minden este elvitte a családfőnek. A kréta- és szénrajzok ideje volt ez, a könnyebb művészet roppant elterjedésének­­ ama korszaka, a­mely a szegény Bem Gyula emlékéhez fűződik. Persze ma már senki sem tudja, hogy mért jött annyira divatba és mért lőn oly olcsó a fotográfia és az élet után rajzolt életnagyságú kréta- és szénrajz. A pékek, a fűszeresek, a nyugalomba vonult soványabb szakácsnék mind, mind lerajzoltat­ták magukat vele. Sőt vasúti tisztviselők és antikváriu­sok is, és műárusa is éppen egy antikvárius volt, a­ki a világ minden nevezetesebb jogtudósát külön lerajzol­tatta magának, bárha ezekkel sem rokonságban, sem semmiféle ismerettségben nem állott. — Egészen jók nem voltak ezek a képek, de érdekesek, tiszták, erősen árnyékosak, és a­hol rá lehetett bírni a megrendelőt, mindig a Rembrandt modorában. Ha azonban kellett, bizony lemondott Gyula a művészet nagy elveiről is, és a fehér inggallérról elhagyta a verőárnyékot, mert azt az alsóbb, sőt részben a felsőbb körök is piszok­nak nézték és kigumiztatták. Még egy különös jellege volt ez arcképeknek, az, hogy az orra csaknem vala­mennyinek egy forma felé hajolt, nem élbe, hanem síkba futott, a hegyén egy kis behorpadással, olyan mint a­milyent Petőfinek rajzolnak és a­milyen formájú magá­nak a festőnek az orra. Megfigyeltük és sokat nevettük ezt a tüneményt,­­ a­melynek magyarázatát ma sem tudom, nem is keresem, mert sejtem, hogy senki sem kíváncsi reá. Legalább három forintot hozott Gyula minden estre, és Robin Sándor ez összegeket egy jogtörténet lapjaira rendesen följegyezte, hogy visszaadja neki, ha kúriai bíró lesz, vagy még előbb. Gyula azonban min­dig rettegett, hogy a kereset egyszerre csak megakad vagy rendkívül leszáll és némi aggályai voltak a kö­rül is, hogy tehetsége végképp elromlik e szamár, sablonos munkában. Olajfestékkel már alig dolgozha­tott, pedig mi két olajjal dolgozni és tizenhatféle színt a bádog­ tubusokból egy palettára kinyomni! Aggá­lyait és szomjú vágyakozását nem említette senkinek, de ebben az időben alig is beszélt mással, mint Pi­roskával, a­kivel különben is több időt töltött el, mint maga az ura. Robin Sándor nem született férjnek, már ezt, most mindjárt, lehet, hogy egész váratlanul, kimon­dom. Először is a legjobb női társaságot szívesen oda­adta a legrosszabb férfitársaságért, a hölgyekkel álta­lában nem igen tudott mit beszélni. Csak akkor volt igazi közleni valója, ha vére felizgult, szíve megnyil­lott és csak erre az időre. Különben, ha kedvelte is őket, egészen emberszámba nem vette őket, amiért remélem, nem veszít el minden szimpátiát, bár ha megérdemelné. De nem tehetett a természetéről, a neveléséről, az életviszonyairól. Nem ismerte az anyját, nem voltak nőtestvérei, és hogy nemcsak férfiak, hanem nők is vannak a világon, ez a föl­fedezés gyakorta meglepte, nem egyszer igen kelle­mesen. Máskülönben a legszívélyesebben, a legkedve­sebben viselkedett Piroskával szemben, napközben sokszor, hevesen megcsókolta, fölemelte az ölébe, föl­ is vette a hátára és a szobában úgy hurcolta, mint egy gyereket. A festőnek egészen más természetet rendelt az Isten, csak nővel tudott igazán barátkozni. A nővel, a­kit még nem ismert, a­ki rejtélyes, izgató, szép és szent lény volt a szemében. Munkájából, ha halálra fáradtan haza­tért, szíve izgatottan vert és a gyönyö­rűség áradt el lelkében, mert mindjárt fogja hallani hangját a nőnek, látni termetét, szemeinek nevetését, ajkának mozgását. És a művész még izgatta, segítette, föllángoltatta benne e férfiú érzéseket. A leány fejének gyengéd és finom vonalai, egyéni, disztingvált és gazdag rajza megremegtették. Az állát, az orrocská­ját, a fülét lerajzolta magában százezerszer. Magába szívta az asszonyka formáit, még­se tudott betelni vele soha. És a­mikor estve hazatért, nem fogott kezet vele. Csak egy idő óta nem fogott, azóta, a­mióta szokat­lan, édes kést szerzett neki, a mint ama kéz lágyan és mégis erősen markába búvott. Robin sokáig nem vette észre ezt a tartózkodást és a­mikor megfigyelte mégis, tréfásan megkorholta: — Összevesztetek, mindjárt összeütöm a fejete­ket, csókoljátok meg egymást. A festő — és talán Piroska is —• roppantul elpi­rultak, de rosszat nem gondolt itt senki, bizony Isten! Gyula zavartan kezdte a társalgást, de annál nagyobb ékesszólással beszélt később. Robin leült 19*

Next