Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1898-02-13 / 7. szám - Gersei Miklós: Bulcsú / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- 138­­ — Iramló magyarok rémítik mostanában a világ­ minden tájékát, de nem lesz az mindig így. A vassal vértezett német elvágja utukat. A hónába szorított magyar várakkal, városokkal izmosítja, szépíti hazáját és a honfoglalás örök erősségéül királyi koronát szerez fejedelmének. Nagy királyok gyarapítják az ország hatalmát. Országok vetekednek szövetségeért. Az igazság és szépség igéi meggyökeresednek, buján kihajtanak a magyar földön ... Pusztulás ! Gyászba borul egünk. Amit a tatár nem bírt, eléri a török és német: leigázza nemzetünk . .. Sok-sok idő multán ki-kiderül, rövidke időre, a szabadság ege. De tágul a köteléke, mind szabadabban lélekzik, — császárok, királyok keresik barátságát, s mint egykor, ismét nagygyá, hatalmassá lesz a magyar! .. . S ott alant a csillámló Duna két partján roppant háztenger kelletkezik, villámtól hajtott szekerek robognak utain, éjjel villámfénye világítja meg térségeit. A Duna hullámait gőztől hajtott fürge hajók szelik és tükre fölött karcsú, óriás hidak terpeszkednek. E hegy ormán pedig a kegyeletes nemzet messzire tündöklő orszá­gos hajlékot épít, hogy az ország szíveverésének édes zenéje ringassa ott elhunyt nagyjait az utolsó, örök álomra. A késő unokák e bércre fognak seregleni, hogy nagy­jaik iránt hálájukat leróván,könytelt szemekkel ják nappali fényében, éjjeli bűvös csillogásában a megcsodál­fiatalosan lüktető, országát erővel tápláló fővárost! Ildikót, Abát is elragadta a jövendőmondó szárnyalása. Bulcsu keble dagadt a dicsőségtől, szeme káprázott, szinte látni vélte alant az Ígéret csodás városát. Két kezével megsimogatá a leányka rózsásra hevült orcáit és ámulva kérdé : — Ki vagy te szépséges leányzó, hogy mindezeket tudod. Jóslásod bájoló, lelkesítő. — Eressz vitéz, nem érdemel mesém ily kitüntetést. — Nagyobbat. Fejedelmi ajándékot. — Ne szégyenítsd szerény szolgálódat. — Ártatlan angyal, szívemhez méltó ! — Ne gúnyolj, ez fáj nekem. — Akarsz-e az enyém lenni. Selyembe burkollak, aranyba foglallak, s egyebet nem kívánok tőled, regélj — mesélj szüntelen. — Sokat ígérsz, mégsem mehetek. Nem hagyom el beteg édesanyámat. — Elvis­szük őt is! — Szolgálódál? — Dehogy is, ő lészen napam, te pedig szeretett hit­vesem. — Nem leszek hitvesed. — Miért? — Mert én vagyok a szép asszony — mondá és páraként oszlott ő is, meg a házikó is a levegőbe. Hahotázott erre Abastul Ildikó. Bulcsú kővé dermedten nézte a párafoszlányokat. Aba uram most már nem hagyhatta szó nélkül a dolgot. szép — Bulcsú pajtás csak reád pirított a bérci tündér, a asszony. Megigézett — tisztára megigézett. Térj eszedre, hadd békében a szellős lényeket és láss te inkább húsból való leányok után, azokból válogass magadnak feleséget. — Úgy, úgy — szólalt meg Ildikó is — verd ki fejed­ből a kelenhegyi látomást és próbáld meg igazi leányzók előtt a legénykedést, hát­ha ott jobban sikerül állhatatosnak maradnod. Bulcsú belesápadt a mardosó gúnyba . . . Egyet gon­dolt és elébe vágott a további tüzdelésnek: — Bele­szédültem . .. megtévesztett. Sellők, tündérek ... ne kisértsetek többé. Kerülöm tanyátokat. . . Mégis­­ milyen szépnek festette a jövőt. . . Hadúr add, hogy nag­gyá, széppé legyen szeretett hazánk! GERSEI MIKLÓS. Arckép. estette : Lotz Károly.

Next