Uj Idők, 1901 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-01 / 1. szám - Herczeg Ferenc: Pogányok / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára: Félévre 8 korona. Szerkeszti Herczeg Ferenc VII. évfolyam. 1901 január 1. Előfizetési ára: Negyedévre 4 korona. 1. szám. POGÁNYOK REGÉNY Irta HERCZEG FERENC Első könyv I Ezernegyvenhatot írtak az Úr születése után. Bíboros alkonyatra barna, enyhe éjszaka következett. A hold még nem kelt föl a Maros völgye fölött, az égboltozat nem is világította meg a síkságot, csak tündöklött magában. A csillaghadak megszaporodtak a csodálatosan tiszta éjszakában. A békésen vonuló égi nyájak közé, melyeket számon tart a pusztai nép szeme, idegen csillagok keveredtek. Szúrósszemű kis jószágok, melyek ismeretlen csillaghavasok gyémántködös csúcsáról ereszkedtek alá, mint a kőszáli kecske a legelésző juhnyáj közé. Csak egy helyen volt sötét az ég, a folyó irányában. Ott ijesztő feketén, mint a föld gyomrába vezető nagy lyuk, ásítozott Csanád földvárának tömege. Palánkfallal koronázott lomha földsáncainak és óriás gerendákból ácsolt őrtornyainak árnyékképe olyan, mint egy formátlan ököl, mely torkon ragadta és leteperte a szabad pusztát. Vagy olyan, mint a fekete koporsó, melybe a délvidéki nemzetségek szabadságát temették. Sötét tilalomfa a rónaság szívében. Örökös fenyegetés és irgalmatlan parancsszó, mely a sátoros pogányoknak szól. Ajtony úr hajdani birodalmának legtávolabbi zugában is érzik a fullasztó nyomást, mellyel a fekete épülethalmaz a puszta mellére nehezedik. Hörögnek alatta a szabad pusztai nemzetségek, hánykolódnak, mint a leütött őzbak a hiúz karma alatt, de talpraállani már nem tudnak. Alkonyatkor, ha már bezárultak a vár kapui, néha kisérelles árnyékok bukkanak föl a rónaság láthatárán. Kalandos körvonalú, félelmetes éjjeli lovasok, kik nesz nélkül kerülgetik a földsáncokat és a gyűlölettől izzó szemmel méregetik a tornyokat. A sáncok és a fatornyok fölé, büszkén uralkodva a váron, hatalmas kőpalota emelkedik. Oly dacosan mereszti égnek a saroktornyait, mintha négy öklével fenyegetni a szálló fellegeket. — Az Isten vára! — suttogják a pusztai emberek. Ott lakik az új isten, akit István király hozott. Aki járt a palotájában, azt beszéli, hogy a falat is ezüstbe, bársonyba öltöztették. Véres bálványképek vannak benne, félig nyúzott és keresztre szögezett kis istenek... Az isten várát fekete papok őrzik. Azok sokat bőjölnek, ostorozzák magukat és halottas éneket énekelnek. Mert az új isten szomorú úr és kedvét leli a könyökben és a gyászban. Az új isten haragos úr és örök tűzre vet mindenkit, aki nem fizet neki dézsmát. II. Alvó éjjel fenn a vár fokán, a nagy torony árnyékában, megszólalt egy emberi hang. Egy másik hang meg válaszolt neki. Embert nem lehetett látni a sötétségben és a toronyi őr azt hihette, hogy az éj szellemei társalognak érces hangon. — Te vagy az, Márton kanonok ? — Én vagyok, Valter uram. — Éjnek idején mit művelsz egyedül a vár fokán ? — Nézem a pusztában égő tüzet. — Mi nézni való van azon ? 1