Uj Idők, 1901 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-01 / 1. szám - Herczeg Ferenc: Pogányok / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára: Félévre 8 korona. Szerkeszti Herczeg Ferenc VII. évfolyam. 1901 január 1. Előfizetési ára: Negyedévre 4 korona. 1. szám. POGÁNYOK REGÉNY Irta HERCZEG FERENC Első könyv I Ezernegyvenhatot írtak az Úr születése után. Bíboros alkonyatra barna, enyhe éjszaka következett. A hold még nem kelt föl a Maros völgye fölött, az égboltozat nem is világította meg a síkságot, csak tün­döklött magában. A csillaghadak megszaporodtak a csodálatosan tiszta éjszakában. A békésen vonuló égi nyájak közé, melyeket számon tart a pusztai nép szeme, idegen csillagok keve­redtek. Szúrósszemű kis jószágok, melyek ismeretlen csillaghavasok gyémántködös csúcsáról ereszkedtek alá, mint a kőszáli kecske a legelésző juhnyáj közé. Csak egy helyen volt sötét az ég, a folyó irá­nyában. Ott ijesztő feketén, mint a föld gyomrába veze­tő nagy lyuk, ásítozott Csa­nád földvárának tömege. Palánkfallal koronázott lomha földsáncainak és óriás gerendákból ácsolt őrtornyainak árnyékképe olyan, mint egy formátlan ököl, mely torkon ragadta és leteperte a szabad pusz­tát. Vagy olyan, mint a fekete koporsó, melybe a délvidéki nemzetségek sza­badságát temették. Sötét tilalomfa a rónaság szívé­ben. Örökös fenyegetés és irgalmatlan parancsszó, mely a sátoros pogányok­nak szól. Ajtony úr hajdani biro­dalmának legtávolabbi zu­gában is érzik a fullasztó nyomást, mel­lyel a fekete épülethalmaz a puszta mel­lére nehezedik. Hörögnek alatta a szabad pusztai nemzetségek, hánykolódnak, mint a leütött őzbak a hiúz karma alatt, de talpraállani már nem tudnak. Alkonyatkor, ha már bezárultak a vár kapui, néha kisé­­relles árnyékok bukkanak föl a rónaság láthatárán. Kalandos körvonalú, félelmetes éjjeli lovasok, kik nesz nélkül kerülgetik a földsáncokat és a gyűlölettől izzó szemmel méregetik a tornyokat. A sáncok és a fatornyok fölé, büszkén uralkodva a váron, hatalmas kőpalota emelkedik. Oly dacosan mereszti égnek a saroktornyait, mintha négy öklével fenyegetni a szálló fellegeket. — Az Isten vára! — suttogják a pusztai emberek. Ott lakik az új isten, akit István király hozott. Aki járt a palotájában, azt beszéli, hogy a falat is ezüstbe, bársonyba öltöztették. Véres bálványképek vannak benne, félig nyúzott és keresztre szögezett kis istenek... Az isten várát fekete papok őrzik. Azok sokat bőj­ölnek, ostorozzák magukat és halottas éneket éne­kelnek. Mert az új isten szomorú úr és kedvét leli a könyökben és a gyász­ban. Az új isten haragos úr és örök tűzre vet minden­kit, aki nem fizet neki dézsmát. II. Alvó éjjel fenn a vár fokán, a nagy torony ár­nyékában, megszólalt egy emberi hang. Egy másik hang meg válaszolt neki. Embert nem lehetett látni a sötétségben és a toronyi őr azt hihette, hogy az éj szellemei társalognak ér­ces hangon. — Te vagy az, Márton kanonok ? — Én vagyok, Valter uram. — Éjnek idején mit művelsz egyedül a vár fokán ? — Nézem a pusztában égő tüzet. — Mi nézni való van azon ? 1

Next