Uj Idők, 1903 (9. évfolyam, 27-53. szám)
1903-06-28 / 27. szám - Szomaházy István: Költöző nimfák / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők, művészeti és társadalmi képes hetilap Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Negyedévre 4 korona 1903 június 28. Szépirodai Előfizetési ára Félévre 8 korona IX. évfolyam 27. szám KÖLTÖZŐ NIMFÁK Regény írta SZOMAHÁZY ISTVÁN I. A fürdő verandáján hárman ültek együtt. Egy hatvanévesnek látszó öreg úr, aki pipázott és a fekete kávéját kavargatta, egy középkorú férfi, aki bőrnadrágot és bőrsipkát viselt és egy harminc-harmincöt éves fiatalember, aki azzal szórakozott, hogy a kutyáját cukordarabkákkal csalogatta. Egyébként köröskörül zsongó, álombaringató csönd volt és a kávéház egész környékén nem mutatkozott egyetlen élőlény se. 1871 július 15-ike volt. A fürdőt szegélyező hegyekről száz és száz fenyő küldte illatát a fából készült házak köré, amik inkább hasonlítottak egy gyárépület raktáraira, mint villákra, amelyekben kényeskedő vendégek laknak. Az egész telep szegényes és szomorú benyomást keltett; a nyolc-kilenc villán, a rozzant kávéházon s a kopott vendéglőn kivül jóformán semmi se volt itt, ami az emberi kulturát hirdette volna. De a természet bőven kipótolta, amit az emberek gondossága elmulasztott; távolról idefehérlett a havasok hósipkája s a fürdő körül beláthatatlan rengetege zöldült a tűlevelű óriásoknak. Ha az ember száz vagy kétszáz lépésnyire maga mögött hagyta a szegényes központot, az őserdő illatát és magányosságát élvezte; a fák között madarak daloltak s a fűben smaragdszínű gyíkok surrantak tova a Csevice-patak agyagpartjai között. A három férfi, aki ebéd utáni sziesztáját élvezte, a fürdő souverain uraiból telt ki. A legöregebb húsz esztendő óta bérelte a helység egyetlen vendéglőjét, a bőrnadrágos a fürdőtulajdonos büszke címét viselte, a legfiatalabb mint igazgató állt néhány év óta a helyiérdekű közügyek élén. A nagystílű elnevezés mindössze arra vonatkozott, hogy ő adta bérbe a nyaralók szobáit s ő veszekedett a cigányokkal, ha becsípett állapotukban a vendégekkel összetűztek. Egyébként ő is a csöndes pipázást tartotta az emberi élet legfőbb céljának. — Szépen vagyunk, — törte meg a csöndet az öreg úr, miközben a kávéjából egy jó nagyot hörpintett. — Az ördög tudja, hogy mi ütött a sok léhűtőjébe, — szólott a fürdőtulajdonos boszosan. — Kívánni se lehetne különb időjárást, mint a mostani, az ég állandóan derült, a Csevicében jobb fürdés esik, mint valaha, s két hét óta alig kaptunk új vendéget. A régebbi években július derekán egyetlen üres szobánk se volt, míg most . . . Hányan is vagyunk mindössze, öcsémuram? Az igazgató kelletlen arcot vágott. — Hányan? Az erdélyi báróékkal együtt mindössze tizenheten. Ezek közül is két vendég már a harmadik hete adós a lakásbérrel . . . — Bezzeg régebben nem magunk ültünk itt a verandán, — szólott a bérlő keserűen. — Öt évvel ezelőtt tíz-húszezer forint is elúszott ebédutánonként a makaón. Néha száz, sőt százötven forint gyűlt be kártyapénz címén a pohárba . . . — Mi lehet a borzasztó hanyatlás oka ? — tűnődött a tulajdonos. A direktor — csodálkozása jeléül — kifelé fordította a tenyerét. — Pedig igazán mindent megteszünk, ami gyarló emberi elménktől kitellik. Az idén is tíz új padot állítottunk, intézkedtünk, hogy a gyorskocsi rövid hét óra alatt tegye meg az utat a vasúttól a fürdőig, a legtöbb szobába vadonatúj fogast akasztottunk — s mégis, mintha csak meg lennénk babonázva ... A konyha — •,Jc Jr áHr • É&mi i I Aljkassai muzeumból Von Aluntii festménye Bacsányiné 1 V