Uj Idők, 1904 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1904-07-03 / 27. szám - Herczeg Ferenc: Bánomisén generális / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Szerkeszti Herczeg Ferenc Előfizetési ára Negyedévre 4 korona X. évfolyam ige4 julius 3 27. szám Bánomisén generális írta HERCZEG FERENC Ezt a történetet A. báró mondta el nekem. Másoknak is elmondta és azért bocsánatot is kell kérnem azoktól, akik esetleg most már másodszor is hallják. Néhány esztendővel ezelőtt Egyiptomban reparálgattam a tüdőmet, — kezdte elbeszélését a báró, — és akkoriban a kairói Gizeh-fogadóban személyesen megismerkedtem egy úriemberrel, akit híréből már azelőtt is jól ismertem. Az öreg Hallburg gróf volt. Hónapok óta lakott a fogadóban. Nem volt Egyiptomban semmi keresni valója, de mivel másutt sem volt dolga, hát ott felejtette magát a pompás szállóban, hol olyan jól főznek, mint a párisi Cubat-t és a régi pesti Kis pipát kivéve talán sehol a világon. Nyugdíjas császári és királyi táborszernagy volt, szép öreg arcán azonban ott ült még a kadétkori léhaság kifejezése. Nappal angol vászonruhában járt, tüneményes fehér cipőben, este mindig kifogástalan szabású szmokingban és ezerfrankos panamával a fején jelent meg az ebédlő-terrasszon. Igen keveset beszélt, de azért nem volt mogorva természetű, hanem részt vett a vendégek közös szórakozásaiban és megismerkedett mindenkivel. A fiatal misszők eleintén mulattak rajta, mikor azonban udvarias mosollyal hajmeresztő arcátlanságokat kezdett nekik beszélni, olyan borzongó tisztelettel tekintgettek rá, mint a bárány az oroszlánra és kimondották, hogy az érdekes vén gentleman különb legény a fogadóban lakó összes fiatal uraknál. Ő volt mindig az utolsó vendég, aki ott hagyta a fogadóbeli bart, hol az angol helyőrség tisztjei estebéd után borozgatni és szivarozni szoktak. Ha akadt társasága, akkor reggelig is elült. Ilyenkor nagyokat hallgatott és még nagyobbakat ivott. Ha olykor megkérdezték a véleményét valami politikai vagy katonai kérdésben, könnyedén legyintett a kezével és vastag füstkarikát fújt maga elé. Közbe pedig oly utánozhatatlan kicsinyléssel és derült csodálkozással mérte végig a kérdezőt, mintha azt akarná mondani : Hát van olyan tökfilkó, aki komolyan töri a fejét ilyen hiábavalóságokon? Mikor egyszer valami újságkacsa alapján azt a hírt hozták neki, hogy a hazája megüzente Oroszországnak a háborút, akkor is mosolyogva mondta: Bánom is én! — Az arcán, amely tiszta és szűzies volt minden gondtól és gondolattól, meglátszott, hogy igazán nem bánná, ha a feje tetejére állna is a világegyetem. Akkoriban adták neki a Bánomisén generális nevet. Magam még valamit tudtam Hallburg grófról, de ezt már óvakodtam elmondani angol barátainknak. A gróf egész fényes pályafutását és nagyúri életmódjának eszközeit Mondberg hercegné barátságának köszönhette. A hatalmas és dúsgazdag vénasszony, aki valahol Grác tájékán élt, húsz esztendőn át bolondja volt a daliás katonának. Egypár esztendővel ezelőtt összekülönböztek valamin, a gróf azóta állandóan úton volt, még pedig takarékosságból. Olyan ember, aki megszokta, hogy versenyistállót, vadászatot és francia szakácsot tartson, tényleg sokat takaríthat meg, ha vasúti kocsikban és fogadókban tölti idejét. Bevallom, én azelőtt gyakran törtem a fejemet azon, hogyan lehetséges az, hogy egy híres gavallér, aki hozzá még tábornok és sok előkelő rendjel tulajdonosa, eltartatja magát egy vénasszonnyal. Valahányszor azonban mostanában a gróf szeme közé néztem, megkaptam a megnyugtató választ. Mintha csak tudta volna, hogy mi jár a fejemben, a szeme állandóan azt látszott mondani: Bánom is én, titökfilkók, bármit gondoltok is rólam! — Amellett oly meggyőződéssel és élvezettel szívta ötfrankos havannáját, hogy a világ összes Bayard lovagjai megirigyelhették volna tőle. Egy fülledt estén a gróf megint megivott a bárban egy üveg Georges Goulet-t, aztán mindnyájunk nagy meglepetésére fölkelt és azt mondta, hogy aludni megy. Tíz perc múlva visszajött megint, állva megivott két gin-t Schueppar-féle szódavízzel, egy ötfrankos havannát dugott a szájába és fölment a második emeletre. Valaki még azt mondta, hogy a generális bizonyára beteg. Reggelire nem jött le. A fogadó igazgatója súgva jelentette, — mintha a fogadón nagy szégyen esett volna, — hogy ő excellenciája meghalt az éjjel. Életében többízben kedves földijének nevezett, azért bizonyos kötelességeket éreztem vele szemben. Fölmentem tehát a lifttel a második emeletre. Igazán meghalt. Oly derült közömbösséggel feküdt ágyán, mintha most is azt akarná mondani: Bánom is én! — Nos, — gondoltam magamban, — ha excellenciád nem bánja, bizony én sem nagyon bánom. 1 l