Uj Idők, 1907 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1907-01-01 / 1. szám - Herczeg Ferenc: Huszti Huszt / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára Félévre 8 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 4 korona XIII. évfolyam 1907 január 1. 1. szám HUSZTI HUSZT Irta HERCZEG FERENC Az író előszava Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval mentem és Fiuméban szálltam a hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló bibliai alak, a jerikói érsek volt. Írországból jött, ahol tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett. Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetű, energikus fejű és parancsoló tekintetű férfi volt. A keleten élő katolikus papok szokása szerint hosszú szakállt eresztett, amelynek barna selymébe ezüstsávok vegyültek. Az érsek nem sokat törődött útitársaival, pedig a görög asszony ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és franciául azonban kitűnően tudott. Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal évődtem és közbe, — nem tudom már, hogy miért és hogyan — szóba került a halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról. Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a két kezét és lehajtott fővel fölment a fedélzetre. Világos volt, hogy megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént még mekegve nevettek a rossz ékemen. A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályú utasok asztalánál óhajt étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hídon és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki, hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igyen ügyelek a nyelvemre. Ő eminenciája kezet nyújtott. Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy nem akart engem megalázni, ő az élete javát hitetlenek közt töltötte, ahol" sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint kellene lennie. Végül megígérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam neki csókolni; ő azonban szelíden elvonta férfias szép kezét és megölelt, így aztán szent lett közöttünk a béke. Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll, ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón fölmásztak a földélzetünkre. Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött. Kitűnt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy Huszt nevű magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az Adriának vette útját. A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először maga elé rendelte a fedélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és albániai parasztok voltak, amit könnyű szerrel meg lehetett állapítani. Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályúakat. Ezek közt se akadt ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása. Miután hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos udavariassággal maga elé kérette az elsőosztályúakat. Nekem is oda kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek között, akik némán nézték végig az egész procedúrát. A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én. — Ön magyar ember? — Az vagyok. — Mi a neve? Megmondtam. — Van valami legitimációja? — Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az embertől . . . — Hm! A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül harminc esztendős, magas, szőke, — különös ismertetőjele nincs . . . A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont. — Adja ide, kérem, a zsebkendőjét. — Minek az? — H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is. — De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem! — Ez az úr már többször utazott a hajómon, — mondotta a kapitány, — de a nevét nem tudom. Én 1 1