Uj Idők, 1911 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1911-07-02 / 27. szám - Farkas Pál: Utazás Sziciliában / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Egyes szám ára Félévre io korona Szerkeszti Herczeg Ferenc 40 fillér XVII. évfolyam 19. július 2 27. szám Utazás Szicíliában Regény írta FARKAS PÁL I. A hajó Capri sziklái mellett lassan elkanyarodott a salernoi okoi tele. Csendes, holdvilágos este van, a rudeg, fehér fenyben Capri sziklái ugy nyujtozkodtak, amióta egy ózonviz elott aliat óriási csontvázához tartoznanak. Fenn a sziklafal magasan maganyos vilagitolampa sugarai vibrálták bele az éjszakába. tavasz derekan jártunk, de szokatlanul hűvös volt és Sorrento tolott a hegyeken meg hó csillogott. A hajón sokan voltunk. A csendes tenger a Palermóba készülő utasok nagy részét arra bírta, hogy a hosszadalmas, fárasztó és piszkos vasúti utazás helyett az éjszakai átkelést válasszák. Egy részük mar i Nápolyban vacsorázott, de jókora csapat tanyázott az ebédlőben is, ahonnan szüntelen zsivaj hangzott föl a fedélzetre. Magam egy olasz úriemberrel akadtam össze, aki szinten a fedélzeten maradt és a legrövidebb idő alatt megajándékozott teljes bizalmával. E bizalom alapján megtudtam, hogy ő jelenleg Cataniaba készül, ahol egy Antonio nevü sógorával irtózatosan le fog számolni. Fájdalom, igen gyorsan beszélt és olasz tudományom nem túlságosan tökéletes, így tehát Antonio jellemzésének néhány frappáns részletét nem értettem meg. De tudomásul vettem, hogy Antonio kapzsi, erőszakos, lelkiismeretlen és elszánt gonosztevő, aki egy déligyümölcsüzlet keretén belül követi el gaztetteit, mivel, sajnos, a cataniai igazságszolgáltatás érthetetlen vakság következtében még mindig nem tette reá a kezét. — Tudja, mit írtam neki? — kiáltott harcias lelkesedéssel ismeretlen útitársam. — Szóról-szóra a következőket írtam: „Antonio, — ha önben nem ébred föl a lekiismeret és nem küldi el postafordultával a váltót, akkor magam jövök. Magam jövök és leszámolok. Cataniaban is vannak fegyházak, Antonio."' — Igen, ezt írtam. És tudja, mit válaszolt Antonio? Semmit sem válaszolt. Ha-ha, semmit. Azt hitte, hogy sajnálni fogom az utat Bolognából Cataniába. Nos, uram, ön látja, hogy nem sajnálom. Ó nem. Már érintkezésbe léptem egy kiváló cataniai ügyvéddel és Antonio most nem kerüli el a sorsát. Valószínűleg még számos érdekes adatot tudtam volna meg Antonio gazságairól, ha a table d'hóte nem ért volna véget. De ilyenformán az ebédlő megnyílt a többi utas számára is, az én olaszom pedig Antonio vesztére néhány korty marsalat óhajtott meginni. Mivel pedig én nem voltam hajlandó arra, hogy a fedélzetet elhagyjam, magánosan vonult le ehhez a szertartáshoz. De azzal az ígérettel távozott, hogy később az est folyamán még sok olyant fog elmondani Antonioról, amin csodálkozni fogok. Új cigarettára gyújtottam és a villamos lámpák meglehetősen gyer lengenéi utitársaimat néztem. Az olaszok mellett a németek voltak többségben. Néhány berlini család elfoglalta az összes elfoglalható székeket és meglehetősen hangosan tájékoztatott mindnyájunkat eddigi úti éleményeiről és benyomásairól. Nápolyról igen rossz véleménnyel voltak, de Rómát megdicsérték. — Azt hittem, hogy Róma is csak afféle svindli, — mondotta egy elég jótermetű leány, aki lengő, kék utazó fátyolt hordott, — mondhatom azonban, hogy kellemesen csalódtam. Rómában mégis csak van valami. — Csak a por ... a por túlságosan nagy, — sóhajtott mellette egy éltesebb hölgy, láthatólag az édesanyja. — De Alisz egész nap hurcolt magával. — Mondja Alisz, — kérdezte egy fiatalember, aki a hajó tiszteletére tetőtől talpig admirálisnak öltözött, — olvasta maga Gobineaut a Pincion? — Nem, — hangzott a bizonytalan válasz. — Nem tudtam, hogy azt is kell. A fiatalember szomorúan megcsóválta a fejét. — Egy értékes hangulatot mulasztott el, kedves Alisz. Reájöttem, hogy minden helynek megvan maga könyve, amely — hogy is mondjam csak, — a amely korrespondál vele. A Pincion például csak Gobineaut szabad olvasni, aminthogy Gobineau a Pincio nélkül nem tökéletes. De ha a kettőt egyesítjük, úgy érezzük, mintha fehér hattyúk vontatnának keresztül egy halványkék azúrtengeren, amelynek fodrain kis, aranyos napsugarak törnek meg. Valaki vállamra tette a kezét. — Nagyon érdeklik ezek az ostobaságok? — kér' egy ismerős hang a hátam mögött. Megfordultam — és egy régi barátommal állottam szemben. Hartmann doktorral néhány esztendő előtt Rómában ismerkedtem meg és kétségkívül a legérdekesebb és legeredetibb emberek egyike, kikkel valaha találkoztam. Magas, csontos, bizonytalan korú úr, aki jól öltözködik és akinek külsejéről egyáltalában nem lehet nemzetiségét megállapítani. Foglalkozása nincs, legalább sohasem tudtam reájönni, hogy volna. Archeológiai és történelmi tanulmányokkal foglalkozik, igen rendszertelenül, de nagy elmésséggel és néha bámulatos tudással. Előszeretettel avatkozik bele idegen emberek családi ügyeibe és ilyenkor félig Sherlock Holmest, félig Lohengrint választja mintaképéül. Folyvást úton van és bár azt szokta írni a bejelentőlapokra, hogy állandóan Bécsben lakik, még igen kevesen látták Bécsben. Ismerősei azt állítják, hogy egy családi szerencsétlenség terelte ebbe a különös, rapszodikus irányba, de bár néha tett hasonló célzást előttem is, sohasem nyilatkozott bővebben a múltjáról. Az évek folyamán gyakran találkoztunk, kétszer-háromszor részt is vettem hadjárataiban és lassankint annyira összebarátkoztunk, hogy néha még egy-egy levelezőlappal is meg 1 1 « irr