Uj Idők, 1917 (23. évfolyam, 27-52. szám)

1917-07-22 / 30. szám - Bónyi Adorján: Holnap / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Holnap Regény- írta BÓNYI ADORJÁN 4. folytatás És miután értesült, hogy Tamás semminemű kártyajátékban a kibicelésnél magasabb pozíciót még nem vívott ki magának, kedvetlenül fordult el tőle. Zalatnai Tamás ettől a perctől kezdve egy jelentéktelen semmivé zsugorodott előtte, nem is volt ember Jeromos úr szemében többé, aki érdemes volna arra, hogy csak szóra is méltassa. Mikor pedig ő már milyen szépen elképzelte magában, hogy legalább a vasúti költséget és a kocsipénzt sikerülni fog megszerezni. Milyen bosszantó fiatalemberek vannak manapság a világon! Már erősen alkonyodott, mikor Jeromosné a fiatalok felé fordult. •— Te Lili, — mondta a leányának, — te nem is láttad még ugy-e Zalatnaiék híres parkját? Most hát van alkalmad rá, Tamás lesz szíves és megmutatja neked. Ah, mi fáradtabbak és vénebbek vagyunk annál, hogysem veletek tartsunk. Úgy-e öregem? Jeromos helyeslőleg bólintott, Lili és Tamás pedig felálltak és Tamás végigkalauzolta a leányt a szobák hosszú során. — Itt maguknál minden olyan szép, — mondta a leány, mikor egymás mellett jegenyesorban. — Maga bizonyosan haladtak a széles nagyon boldog ember. — Még ebben a korban se lennék megelégedve az élettel ?— felelte Tamás, kicsit elgondolkozott, aztán hozzátette: — És különösen most, mikor ilyen szép sétálótársam akadt? Lili ránézett, furcsán felhúzta a szemöldökét, aztán megrázta a fejét és azt mondta: — Nézze kérem, ha kedves akar előttem maradni, csak bókokat ne mondjon nekem. Undorodom azoktól a férfiaktól, akik hízelgő hazugságokon törik a fejüket. — Esküszöm, semmiféle hízelgő hazugságra nem gondoltam. — Most szíves arccal kísérget itt engem, pedig egészen bizonyos vagyok benne, hogy legjobban szeretne a könyvei közt lenni vagy pedig lovagolni valahol jó messzire tőlem. Nézze kérem, én nem tehetek arról, hogy mamának most az az ideája jött, hogy kihoz ide engem magával. — A mamája egy nagyon kedves, okos asszony és én külön is meg fogom köszönni azt a szívességet, hogy magát kihozta ide magával. Lili most hirtelen feléje fordult. — Hány éves maga? — Maholnap huszonnégy. — Nos hát majdnem egyidősek vagyunk. Márpedig egy nő legalább is három esztendővel okosabb és tíz esztendővel ravaszabb egy hasonló korú férfinál. Tehát úgy vigyázzon. Tamás elnevette magát. Lili vállat vont. — Hiába nevet. Ez így van. Maga ezt sohasem vette észre? — Őszintén megvallva, eddig még nem sok időm volt az asszonyokkal törődni. Lili összecsapta a két kezét. — És huszonnégy éves! Szent Isten, hát mit csinált maga idáig? Tamás megmondta, hogy mit csinált. Tanult, pontosan és lelkiismeretesen és újabban a gazdálkodással foglalkozott, ugyancsak pontosan és lelkiismeretesen.— De hiszen maga akkor egy egészen derék ember, — mondta őszinte csodálkozással Lili. — Ha jól összeszámlálom a megyebeli gentry-ismerőseimet, akkor maga iránt őszinte tiszteletet érzek. Akiket én ismertem, azok ilyen korukban már elkártyázták a birtok valamelyik szögletét és legalább is megszöktettek egy primadonnát a legközelebbi színháztól. Maga egy unikum. — Lám csak, most meg maga kezd bókolni. Végigértek a fasoron és megálltak a kertvégi tó partján. A vízben csodálatos színű felhők fürödtek és a zöldes, hideg tükörben árva falevelek gyülekeztek apróbb-nagyobb csoportokban. Fehérhasú fák álltak a vízparton és bent, egy kis szigeten, hanyag fejükkel sárgán bújtak össze a bokrok. A leány szórakozottan nézte a színek őszi kavarodását, aztán, talán eszébe jutott valami, újra ellenségeskedve fordult a férfihoz. — Azért ne bízza el magát. Engem a túlságosan lelkiismeretes emberek nem nagyon érdekelnek. Szép az, ha a férfiban van valami vadság, valami elszántság minden ellen, ami korlátokat állít eléje. Már pedig a pontosság, a lelkiismeretesség és józanság is korlát. Egyenesen és karcsúan állott Tamás mellett, hideg és nyugodt arcát mozdulatlanul és kicsit előre tartva, Tamás nézte és most vette voltaképp először észre, hogy ez a leány nagyon szép. — Oh, ha én fiú lennék, — folytatta a leány — és a maga helyében lennék, egészen más lenne az életem. Látja, a bátyja, Miklós az pompás életet élt. Kár, hogy elment. Ő volt az egyetlen érdekes férfi a megyében. Tamás kissé bosszúsan rezzent össze. Mi ez? Ez is Miklósról beszél? Mind Miklósról beszélnek? Mind? Minden nő? Pedig ez a leány nagyon szép . .. — Miklós, — mondta a fiatal Zalatnai hevesen, — vajjon csakugyan olyan szép volt az élete? Utolsó délután együtt jártam vele erre és itt megállt és azt kérdezte tőlem, hogy igazán szép az élet ? Ő hát élete végéig sem tudott erről meggyőződni. Én nyugodtan mondtam, hogy igen, az élet szép. Nyugodtan és őszintén mondhattam ezt. Lili lassan feléje fordult. Ránézett, a szemébe nézett, végignézett rajta. Mintha a tekintetében valamely elismerés lett volna, nem tudni, a Tamás szavainak szólott-e, vagy a magas és szép alakjának. — Maga nem ismerheti az életet, — mondta csendesen, vontatottan. — Azok az emberek nem ilyenek. Kedvemre való ember lenne, aki most itt állana mellettem és ha megkérdezném tőle, mit adna egy csókomért, felajánlaná ezt az egész kis birodalmat. Tamás meghökkenve nézett rá. A leány egész hullámzó és sugárzóan fiatalos szépsége itt tüzelt mellette, által szinte a könnyű ruhákon és dacos kis fejét úgy tartotta, mintha nem is tudná, hogy egy férfi áll mellette. — Ez semmibe sem vesz téged, — mondta egy éles hang Tamás bensejében. A kert végéből a közeledő estvének parfühije lopódzott elő, a fák lassan megrázták öreg fejüket és mintha csókokat küldenének a magányosságra kárhoztatott földnek, halk levelek szitáltak alá a magasból. Tamás lassan kinyújtotta a karját és gyorsan és vakmerően megcsókolta a leányt. Az egész nem tartott tovább, mint amíg egy falevél a magasból útnak indul és földet ér. A következő pillanatban Tamás meghökkenve húzódott vissza és zavarodottan gondolt a vakmerőségére, amit elkövetett. Mit csinált? Hogy feledkezett így meg maga-