Uj Idők, 1920 (26. évfolyam, 1-29. szám)

1920-01-01 / 1. szám - Szederkényi Anna: Patyolat. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára : jan.-márc. negyedre 25 K Szerkeszti Herczeg Ferenc XXVI. évfolyam. 1920 január 1 Előfizetési ára : jan.-márc. negyedre 25 K Patyolat 1 .ANNA Első fejesH* éU*dfj-én megismerkedünk egy szép öz­vegyasszonnyal és leányával. Azonkívül előfordul itt még egy Figura nevezetű emberpár is, akikről több­ször lesz szó. * I­ r. Dömötör János orvos úr betette az ajtót a beteg után és leült az íróasztala elé. Lekapta az orráról a szemüveget, kivett a mellényzsebéből egy da­rabka sárga szarvasbőrt és elkezdte gépiesen dör­zsölni a kerek üveget. Az üveg­ ragyogott, villogott, a meleg, nyárvégi áttetsző világosság szinte hasra vá­gódott rajta, olyan fényes volt már az a szemüveg, d­e ő még mindig forgatta, dörzsölgette, így tudott legjobban gondolkozni. Ha a keze is tett-vett, moto­zott, amíg az agya dolgozott. Tulajdonképen mi baja lehet ennek a boldogtalan asszonyszemélynek? — tűnődött magában. Hetek óta kereste-kutatta a bajt és nem bírt ráakadni. Legutóbb már azt hitte, végre megfogta, utolérte. Ma, ma látta, hogy megint kisiklott az ujjai közül. A nagy kaszás már újból ingerkedett vele. Fölkelt a székről és a könyvszekrényhez ment. Szép, bőrbe kötött, nagy könyveket vett le az egyik polcról. Belenézett az orvosi naplójába. Pontosan feljegyzett — kínos aprólékos­sággal — minden megfigyelést a betegség lefolyásá­ról . . . Kereste, kutatta a bajt. A beteg asszony már régen otthon volt — le is feküdt már — nyögdécselt is már, ő még mindig vele foglalkozott. A rendelőből a hálóba vezető ajtót megkopog­tatták. — Lehet. Bejöhet Páljánosné. No, mi az? — kérdezte a belépő barna, nagytermetű asszonytól. Az pedig gondosan megtörölgette ajkait a hüvelyk és mu­tató ujjával, mielőtt beszélni kezdett. A haja erősen le volt simítva, hátul kemény kontyba csavarva. — Hát , doktor úr, kérem, én most lemegyek. Most már úgy­se fog jönni senki. Én lemegyek, beál­lok a sorba. Az orvos nem nézett fel a könyvből. — Jól van, csak menjen, Páljánosné. Az asszony azonban nem mozdult. Csak állt ott egyhelyben, lassú mozdulatokkal felgyűrt blúzaujjait tűrte le. — Mert délelőtt én nem érek rá beállni a sorba. pedig most már úgyis tudom, hogy hiába megyek. Tessék elhinni, doktor úr, hogy én ezt már nem bírom sokáig. Hiába, ez sok egy embernek. Én ben­nem megvan a jóakarat. Mert én nagyon jól tudom, hogy nekünk nem lett volna mit ennünk a kommuniz­mus-világban, ha nincs a doktor úr. Én tudom, hogy a doktor úr megosztotta velünk minden falatját, igyek­szek is én, de hiába . . . Igaz, hogy én is belátással vagyok . . . Én tudom, hogy sok minden marad el . .. Dömötör János felnézett a könyvből, rá az író­asztalnak támaszkodó takarítónőre, Páljánosnéra. „Még a mai szent napon beszélni fogok az as­­szonnyal" — határozta el magában. — Ez így nem mehet tovább. — Beszélni fogok az asszonnyal. Meg fogok házasodni — — — Így nem mehet tovább. Neki azután majd beszélhet Páljánosné, amennyit akar. Vagy amennyit az asszony akar. Ez már az ő dolguk. No ... — mondta hangosan — ebben tehát megegyeztünk, Páljánosné lelkem . . . — Igenis, doktor úr, — szippantotta ez vissza egyszerre az egyhangú kerepel­és­t, hirtelen megfor­dult, de menten abba is hagyta a gyors mozgást, amiben némi része volt szörnyű nagy papucsának is. Ezeket a papucsokat valahonnan az Isten háta mögött Albániában, a„ nagy háborúban szerezte Dömötör János. — Én is elmegyek hazulról — döntött végérvé­nyesen a doktor úr. Páljánosné már az ajtóban volt, mikor utána­szólt: — Nézze csak, izé . . . — Mire ugyanis az ajtóig ért az asszony, ő már összeütközésbe került önmagá­val, hogy nem bánt-e túlságosan keményen a sze­gény nővel. Így gondolta: ,.a szegény nővel". — Izé . . . Hát ha már elfogyott a liszt, akkor csak szóljon. Az a vidéki beteg, az az arcfájós, ma azt mondta, hogy csütörtökön, amikor ismét jön, hoz huszonöt kilót. — Kézit csókolom, hiszen tetszik tudni, hogy van a szegény ember ezekkel a jegyekkel . . . Tegnap délután is .. . — Tudom, tudom . . . No ... Páljánosné végérvényesen behúzta az ajtót, Dö­mötör doktor úr pedig kiegyenesedett a tükör előtt. Abból az alkalomból, hogy immáron egy mindenre elszánt negyven éves házasulandó fiatalembert lát maga előtt, kissé tüzetesebben vizsgálta meg a "jeles férfiút. Na, remekműnek nem volt mondható a szó­ban lévő fiatalember, így kívülről nézvtést legalább nem. Belülről, ez már egészen más .­. . Hanem hát belülről . . . Az asszonyi szemek nem mindig azt lát­ják, amit néznek, még kívülről sem... De az az asszony . . . Az nem olyan, mint a többi. — De nem ám, —• dörmögte elégedetten és iste­nesen odalapitotta magas, szép homloka fölé kicsit már ritkuló, szőkés haját. A bajuszt is lekefélte, az angolosra nyirt bajuszkát. Rövidre szabott, zömök alakját jól kiegyenesítette és két oldalról — ezt nem

Next