Uj Idők, 1921 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1921 Karácsony / 24. szám - Herczeg Ferenc: Violante és a biró / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
XXVII. évfolyam Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára negyedévre 130 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 250 K 1921 Karácsony 24. szám Violante és a biró — Drámai jelenet — írta: HERCZIG FERENC Éjjeli sötétség. Messziről érces nyikorgás, majd döngés hallatszik, mintha súlyos vasajtó fordult volna meg sarkában. Halvány fény lesz látható. A fényt, egy mécses terjeszti, melyet Violante hoz a kezében. Violante ingszerű, bő köntöst visel. Aprókat lép és minden figyelmét a mécsesre irányítja, melyet a tenyerével véd. A gyér fénynél feketén kárpitozott, alacsony bolthajtást látni. Violante félhangon: Megparancsolták, hogy idejöjjek — megáll. Van itt valaki? Beleütközik a fekete szőnyeggel leterített asztalba, a mécsest leteszi az asztalra, ekkor hirtelen megpillantja a bírót, aki mozdulatlanul ül az asztal mellett és rémült kiáltással hátrál. Ah 1 A biró vörös kámzsát visel, melynek csuklyája az arcát is eltakarja, csak a szeme számára van két kerek lyuk. Gótikus trónszéken ül és mereven nézi az asszonyt. Violante: De hiszen ez . . . hiszen én ... Szent Veronika segíts! iszonyodva nézi a bírót, végül erőt vesz magán. Óh, én nem félek, egy lépést előre tesz, csak az első meglepetés — de már nem félek . . . Tudom, hol vagyok: a birám előtt! Szünet után. Esedezem, mért hoztak engem ide? Azt mondják: az uram miatt. Hajnalban holtan lelték ágyában, késsel szivében . . . Gyöngyházas kis kés volt, az ágya csupa vér volt. . . hosszan maga elé bámul, aztán fölriad. Én szerettem az uramat! Boldogok voltunk, a tavasz nekünk hozta virágait, az ősz nekünk gyümölcseit... Mért mondják, hogy megöltem? Este lefeküdt, reggel halva volt — többet én nem tudok. Hogyan tudtam volna megtenni, én, aki szerettem? Hogyan mertem volna megtenni, én, aki gyönge nő vagyok? Egy madarat, ha megnyálaznak, betege leszek. Én öltem meg az uramat?! Hízelegve, később kacéran. Te megértesz engem, uram. Félelmetes köntösödben is ember vagy, megbocsájtó, érző ember. Nem ismerem az arcodat, de látom a szemedet. Ez egy ifjú ember szeme, egy erős, büszke férfi szeme. Még sohasem láttam ilyen szemet. Ez a tűzszem keresztül világít rajtam, mint a csillag az esti párán. Te belelátsz a szívembe, te tudod, hogy ártatlan vagyok. Ah, ha ilyen csillag világítana az utamon, akkor mindig tudnám, merre kell mennem. Ha megint szabad leszek, uram, és ha összehoz veled a szerencse, akkor rádismerek a szemedről. Ezer közül rádismerek. Rád ismerek a szemedről, mint a királyra a koronáról. Bárki légy is, akár nemes, akár pór: királyomként tisztellek. Mivel keressem kedvét a csillagszemű királynak? Megengedi felséged, hogy ciprusi bort töltsek a poharába? Vagy inkább énekeljek? dúdol Lelio, szép Lelio, Mért véres a nászruhád? Nem — ez nem jó dal, megint vér és gyilkolás... Tudok én mást is, tavaszról és szerelemről, de az most nem jut az eszembe . .. Halkan. Van egy titkos kamarám, illatos selyemfészek, — ha látni akarod, akkor szólj egy szót, vagy csak ints, hogy megnyíljon a tömlöc ajtaja . .. Szünet után. Nem? Keserűen. Nem? Haragosan dobbant a lábával. Nem? De hát ki meri mondani, hogy én gyilkos vagyok? Éjfélkor rámtörtek a palotámban, kiragadtak ágyamból és földalatti tömlöcbe vittek .. . Állatképű, mocskos poroszlók megkötöztek — engem megkötöztek! Karomat feltörte a béka, az én szegény, fehér karomat, amelyről éneket mondtak a troubadourok! Gőggel. Én egy zászlós úr leánya vagyok. Azt hiszitek, büszke nemzetségem nem torolja meg a gyalázatot? Vigyázzanak a rágalmazók! És te is vigyázz, te bíró! Úgy ülsz itt, mintha nem is ember volnál, mintha te volnál a sors, a végzet, — olyan titokzatosan, olyan kegyetlenül, olyan pöffeszkedve ülsz itt... De te csaló vagy, mert te is csak halandó ember vagy. A te szemedben is van köny, a te szívedben is van vér. Növekedő indulattal, végül már eszét vesztve a haragtól. Vigyázz, bíró! A bosszú a sarkodban van, mint a kopófalka; a lábadhoz kúszik, mint a kígyó; a fellegekből csap le rád, mint a vadászsólyom . . . Vigyázz, bíró! Minden sóhajtásomért halálordítás lesz a fizetség. Minden hulló könycseppemért patakokban folyik a vér ... Már látom lángban lobogó házadat, már hallom a tűzből gyereked sikoltását... Te pedig megkötözve térdepelsz előttem, szepegsz a halálfélelemtől és úgy imádkozol hozzám, mint egy királynőhöz ... De én nevetem kínjaidat, én kacagok — haha! Hisztérikusan nevet, de a nevetése hamar sírásba csap át. Bocsáss meg, uram, nem is tudom, mit beszélek, a félelem megzavarta eszemet... A földalatti tömlöcben nincs se éjjel, se nappal, ott egy helyben áll az idő. Mozdulatlanul áll, mint a tó poshadó vize. Én ott feküdtem a tó partján és néztem, mindig néztem a fekete vizet. Néha formát öltött az alaktalan sötétség, lomhán nyüzsgött, mint az alvó sárkány . .. Néha fölvetette egy véres ember képét.. . Iszonyodva, halkan. Tudod, mitől féltem a börtönben? Hogy elkezdek sikoltozni és a rémes üvöltésemmel fölverem az alvilág éjszakáját... Ha erre gondoltam, akkor a fogam vacogott — úgy féltem, mintha koporsóba zártak volna egy pestises hullával... Megkönnyebbülten. Most már vége a lázálomnak, megint világosság van körülöttem. A bírám előtt állok. A bíró lesújtja a bűnöst, de aki ártatlan, azt fölemeli ... Kérlek, eressz haza, vár az uram. —