Uj Idők, 1921 (27. évfolyam, 1-24. szám)

1921 Karácsony / 24. szám - Herczeg Ferenc: Violante és a biró / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

XXVII. évfolyam Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára negyedévre 130 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 250 K 1921 Karácsony 24. szám Violante és a biró — Drámai jelenet — írta: HERCZIG FERENC Éjjeli sötétség. Messziről érces nyikorgás, majd döngés hallatszik, mintha súlyos vasajtó fordult volna meg sarkában. Halvány fény lesz látható. A fényt, egy mécses terjeszti, melyet Violante hoz a kezében. Violante ingszerű, bő köntöst visel. Aprókat lép és minden figyelmét a mécsesre irányítja, melyet a te­nyerével véd. A gyér fénynél feketén kárpitozott, ala­csony bolthajtást látni. Violante félhangon: Megparancsolták, hogy ide­jöjjek — megáll. Van itt valaki? Beleütközik a fekete szőnyeggel leterített asztalba, a mécsest leteszi az asztalra, ekkor hirtelen megpillantja a bírót, aki moz­dulatlanul ül az asztal mellett és rémült kiáltással hátrál. Ah 1 A biró vörös kámzsát visel, melynek csuklyája az arcát is eltakarja, csak a szeme számára van két kerek lyuk. Gótikus trónszéken ül és mereven nézi az asszonyt. Violante: De hiszen ez . . . hiszen én ... Szent Veronika segíts! iszonyodva nézi a bírót, végül erőt vesz magán. Óh, én nem félek, egy lépést előre tesz, csak az első meglepetés — de már nem félek . . . Tu­dom, hol vagyok: a birám előtt! Szünet után. Esede­zem, mért hoztak engem ide? Azt mondják: az uram miatt. Hajnalban holtan lelték ágyában, késsel szivé­ben . . . Gyöngyházas kis kés volt, az ágya csupa vér volt. . . hosszan maga elé bámul, aztán fölriad. Én szerettem az uramat! Boldogok voltunk, a tavasz nekünk hozta virágait, az ősz nekünk gyümölcseit... Mért mondják, hogy megöltem? Este lefeküdt, reggel halva volt — többet én nem tudok. Hogyan tudtam volna megtenni, én, aki szerettem? Hogyan mertem volna megtenni, én, aki gyönge nő vagyok? Egy ma­darat, ha megnyálaznak, betege leszek. Én öltem meg az uramat?! Hízelegve, később kacéran. Te megértesz en­gem, uram. Félelmetes köntösödben is ember vagy, megbocsájtó, érző ember. Nem ismerem az arcodat, de látom a szemedet. Ez egy ifjú ember szeme, egy erős, büszke férfi szeme. Még sohasem láttam ilyen szemet. Ez a tűzszem keresztül világít rajtam, mint a csillag az esti párán. Te belelátsz a szívembe, te tudod, hogy ártatlan vagyok. Ah, ha ilyen csillag világítana az utamon, akkor mindig tudnám, merre kell mennem. Ha megint szabad leszek, uram, és ha összehoz veled a szerencse, akkor rádismerek a sze­medről. Ezer közül rádismerek. Rád ismerek a szemed­ről, mint a királyra a koronáról. Bárki légy is, akár nemes, akár pór: királyomként tisztellek. Mivel keres­sem kedvét a csillagszemű királynak? Megengedi felséged, hogy ciprusi bort töltsek a poharába? Vagy inkább énekeljek? dúdol Lelio, szép Lelio, Mért véres a nászruhád? Nem — ez nem jó dal, megint vér és gyilko­lás... Tudok én mást is, tavaszról és szerelemről, de az most nem jut az eszembe . .. Halkan. Van egy titkos kamarám, illatos selyemfészek, — ha látni aka­rod, akkor szólj egy szót, vagy csak ints, hogy meg­nyíljon a tömlöc ajtaja . .. Szünet után. Nem? Keserűen. Nem? Haragosan dobbant a lábával. Nem? De hát ki meri mondani, hogy én gyilkos vagyok? Éjfélkor rámtörtek a palo­támban, kiragadtak ágyamból és földalatti tömlöcbe vittek .. . Állatképű, mocskos poroszlók megkötöztek — engem megkötöztek! Karomat feltörte a béka, az én szegény, fehér karomat, amelyről éneket mondtak a troubadourok! Gőggel. Én egy zászlós úr leánya vagyok. Azt hiszitek, büszke nemzetségem nem torolja meg a gyalázatot? Vigyázzanak a rágalmazók! És te is vigyázz, te bíró! Úgy ülsz itt, mintha nem is em­ber volnál, mintha te volnál a sors, a végzet, — olyan titokzatosan, olyan kegyetlenül, olyan pöffeszkedve ülsz itt... De te csaló vagy, mert te is csak halandó ember vagy. A te szemedben is van köny, a te szíved­ben is van vér. Növekedő indulattal, végül már eszét vesztve a haragtól. Vigyázz, bíró! A bosszú a sarkod­ban van, mint a kopófalka; a lábadhoz kúszik, mint a kígyó; a fellegekből csap le rád, mint a vadász­sólyom . . . Vigyázz, bíró! Minden sóhajtásomért halálordítás lesz a fizetség. Minden hulló könycsep­pemért patakokban folyik a vér ... Már látom láng­ban lobogó házadat, már hallom a tűzből gyereked sikoltását... Te pedig megkötözve térdepelsz előttem, szepegsz a halálfélelemtől és úgy imádkozol hozzám, mint egy királynőhöz ... De én nevetem kínjaidat, én kacagok — haha! Hisztérikusan nevet, de a nevetése hamar sírásba csap át. Bocsáss meg, uram, nem is tudom, mit beszélek, a félelem megzavarta eszemet... A földalatti tömlöc­ben nincs se éjjel, se nappal, ott egy helyben áll az idő. Mozdulatlanul áll, mint a tó poshadó vize. Én ott feküdtem a tó partján és néztem, mindig néztem a fekete vizet. Néha formát öltött az alaktalan sötétség, lomhán nyüzsgött, mint az alvó sárkány . .. Néha föl­vetette egy véres ember képét.. . Iszonyodva, halkan. Tudod, mitől féltem a bör­tönben? Hogy elkezdek sikoltozni és a rémes üvölté­semmel fölverem az alvilág éjszakáját... Ha erre gondoltam, akkor a fogam vacogott — úgy féltem, mintha koporsóba zártak volna egy pestises hullával... Megkönnyebbülten. Most már vége a lázálomnak, megint világosság van körülöttem. A bírám előtt állok. A bíró lesújtja a bűnöst, de aki ártatlan, azt fölemeli ... Kérlek, eressz haza, vár az uram. —

Next