Uj idők, 1924 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1924-02-24 / 9. szám - Fodor Gyula: A magyar opera / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
Zene A magyar opera Irta: Fodor Gyula Ifjúkorunkban kevés kérdés foglalkoztatta jobban képzelmünket, mint az, hogy milyen lesz a magyar opera? De foglalkoztatta ez a kérdés apáinkat és nagyapáinkat is, nyílt kérdés volt emberöltőkön által s kielégítőbb választ nem tudott rá adni senki, mint Erkel Ferenc, a Kárpáthy Zoltán s az Ankerschmidt lovag kortársa. A magyar opera problémája iránt majd egy évszázad óta megnyilatkozó érdeklődés indokolt. Az opera a legösszetettebb, a legbonyolultabb, tehát a fejlődéselmélet szerint a fejlődés legmagasabb fokán álló művészi forma. Oly sok és sokféle tényező hatásának egységbe foglalásából jö létre, hogy méltán tekinthetjük úgy, mint a nemzeti kultúra betetőzését. Ahová az olaszok, a franciák s a németek már évszázadok előtt elérkeztek a nemzeti operai formanyelv kialakulásáig, eljutunk-e oda mi is valaha? Ez volt a kérdés. Feleletül nem remekművet vártunk, hanem olyan operát, amelyben a magyar élet alakjai ágálnak a színpadon, olyan dráma keretében, amelynek történése jellegzetesen magyar, a szereplők jó magyar szöveget deklamálnak a prozódia törvényeinek gondos tiszteletben tartásával, éneklésük módja a magyar ember dalolásának módjával azonos, az opera zenéjének stílusát pedig a magyar népi zenéből s a magyar népdalból fejlesztette ki a zeneszerző. Nem olyan rangú zenei alkotás után vágytunk, mint amilyen irodalmunkban, például, Az ember tragédiája vagy a Bánk bán. Megelégedtünk volna olyannal is, mint Kisfaludy Károly Csalódásai Kérői. De ilyet sem kaptunk. Zeneszerzőink vagy egyrésze idegen formanyelvbe ojtotta magyaros mondanivalóját (a nagy Erkel olaszos, Mihalovich wagneres, Hubay franciás), másik része vagy egyáltalán nem írt (Kodály) vagy nem magyar (Bartók, Dohnányi). Az új magyar szinpadi zenét írt mesterek közül reménységgel csak az a szinpadi zene kecsegtetett, amelyet Weiner Leó komponált a Csongor és Tündéhez. Egy csodálatos és szerencsés véletlen most, végre, mondhatni teljes sikerű megoldáshoz juttatta zeneirodalmunkat és nagyértékű kincshez a magyar nemzetet. Egy operai szövegpályázat során felbukkant egy kitűnő szövegkönyv, a Vajda Ernőé, gyakorlott kezű színpadi szerző munkája, zsúfolásig tele olyan alkalmakkal, amelyek inspirálhatnak minden zeneszerzőt, aki érzéseiben és törekvéseiben magyar s ennek a szövegkönyvnek a megzenésítésére az Operaház egyik világszerte ismert, korszerű készséggel rendelkező komponistánkat kérte fel. Poldini Edét, akiből a szövegkönyv, mint a kagyló nyálkahártyájába került aranyhomok, az operairodalom egy ritka gyöngyszemét váltotta ki, a Farsangi lakodalmat. Ezt az operát most mutatta be, tökéletes előadásban az Operaház s a közönség, korkülönbség nélkül, egyhangú lelkesedéssel fogadta a Svájcban élő magyar zeneszerző művét. Poldini maga is csodálkozott s nem álszerénységből, a sikeren. — Lelkesen, becsületesen dolgoztam az bizonyos, — mondotta — de nem tudnám megmondani, mivel érdemeltem ki ezt a kivételes fogadtatást. Mi megmondjuk. Azzal, hogy dalművében — azonkívül, hogy a zenei szempontból magas színvonalon áll, érdekes és értékes — három felvonáson keresztül folyamatosan, zökkenő nélkül, választékos ízléssel, sok leleménnyel, ízesen és erővel teljesen beszéli azt a nyelvet, amelynek a magyar népdalok halk és szomorú felsóhajtásai, a csárdás, szilaj kitörése, a hegedű és a cimbalom legékesebben szóló tolmácsolói. Magyarkodás és erőltetés nélkül magyar ez a zene, művészi visszhangja a magyar mezők, a magyar vasárnapok, a régi magyar élet zenéjének. A magyarság itt nem „betét", nem exotikum, amely más, európai elemmel keveredik, mint a többi, „magyar" operákban — elviselhetetlen ez a keverék — a magyarság itt az egész mű magva, gyökere, éltető napsugara, levegője. Poldini anélkül, hogy akarta volna — „akarni" ezt nem is lehet — megtalálta a magyar vígopera zenei stílusát. Mint a mondabeli magyarok: űzőbe vett egy csodaszarvast — a szövegkönyvet — s egy felfedezetlen országra bukkant. Senki előtt sem kétséges, egy percre sem, hogy ez az ország a miénk. A magyar operaírásnak, a magyar operai stílusnak igéretföldje. De nem csak az igéret földje, hanem a beteljesedésé is. A Farsangi lakodalom főszereplői: Székelyhidy Ferenc (Kálmán diák) és Medek Anna (Zsuzsilka) A Farsangi lakodalom főszereplői: Székelyhidy (Kálmán diák), Sebeők Sári (a nemzetes asszony) és Medek Annai (Zsuzsika) 165