Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1927-02-27 / 9. szám - Bakonyi László aforizmái / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok - Szathmáry István: Úgy búcsúzom, mint ájtatos zarándok / Versek
közöltem, azt mondta, hogy ez az ember nagyon helyes, kedves fiú, jó táncos és „eredeti alak" és én bizonyára csak azért haragszom rá, mert észrevettem, hogy tetszik a nőknek. Ez igaz, a nőknek tetszett. A legjobban pedig ennek a kislánynak, akivel gyakran láttam a következő napokban. Egy este, az uszoda hídján találkoztam velük. Zavartan rebbentek szét. És megint eszembe jutott az a félóra, künn a pályaudvaron. Kifosztottnak éreztem magamat, mint mikor az ember arra eszmél, hogy valami értékes emléktárgyat vesztett el valahol. Aztán a monoklis ember eltűnt Füredről. És egy isteni szép teliholdas nyári estén, — olyan volt ez az este, mint az én időmből való legszebb füredi esték! — egy szerelmespár jött szembe velem a parton. Ők voltak. A fiú és a lány. Úgy jöttek és mentek, mint akkor a pályaudvaron, megálltak, nevettek, egymásra néztek, ették egymást a szemükkel, szerelmesek és jókedvűek voltak. Megálltam, mintha gyökeret vert volna a lábam, a szívem megtelt szomorúsággal és nagyon furcsán nézhettem rájuk, mert úgy vettem észre, nekik is feltűnt. Rám néztek. A lány amint hozzásimult a fiúhoz, valamit kérdezhetett. A fiú rámnézett, szólt valamit,aztán megint a lány beszélt és tisztán hallottam, mikor azt mondta: — Hadd szegényt, úgy látszik valami bánat érte. Fenn a kávéházban megszólalt a zene. ők ketten egymásba karoltak és vidáman, tánclépésben indultak a zene felé, én pedig ott maradtam egyedül és szomorúan a csendes Balatonparton. Mi az ember? Szűrő, amelyen a jövendő keresztülfolyik a múltba. Előbb-utóbb aztán megtelik az a szűrő a lerakodó salakkal, használhatatlanná válik és a kéz, amely eddig tartotta, elejti. . . De az idő vize tovább ömlik, a jövendőnek ezután is múlttá kell változnia és a két másik szűrőt tart az áradat alá. A reménység szerelmes ifjú, aki hiába teszi a szépet a kedvesen mosolygó, csapodár jövendőnek, kihez még akkor is hűségesen ragaszkodik, mikor belőle, az egykori daliából mankón járó emlékezés lett és a szépséges, ragyogó tündérkisasszony hervadt múlttá vénült. Bakonyi László Úgy búcsúzom, mint ájtatos zarándok Eredj utadra, édes drága asszony, Eredj, új álmok dús révpartja hív, Még egyszer ints a rózsaszín hajóról S aztán hagyj itt, magányom szigetén. Úgy búcsúzom, mint ájtatos zarándok, Aki szívébe zárja meghatottan A büszke Róma száz remek csodáját S Velence márványcsipke álmait. Szívembe zártam én is kedves arcod Finom szépségét, égi derűjét, Mását szelíd madonnák mosolyának. Szívembe zártam rózsaként elomló Habtermetednek perzselő havát, Mint egykor Hellász erdején a pásztor Enyelgő nimfák szűzi bájait. Szívembe zártam éjszínű szemednek Becéző, bársonyos tekintetét, Amely mint játszi lepke ott csapongott Szerelmünk napsütötte völgyein. Szívembe zártam minden csókvirágot, Mely forró, bíbor ajkadon fakadt S tavaszt varázsolt eszöm bús derébe. — Szívembe zártam minden évszakát, Minden helyét a boldog, szép időknek: A zegzugos Tabánt, a pici kocsmát És benn a furcsa, kontár énekest, A Bástyasétány halk romantikáját S a vén Gellérthegy nyíló orgonáit. Hiába hagysz el, én szívembe zártam Minden szépséget, fényt és illatot, Formák, színek, dalok harmóniáját. Mely álmainkat úgy övezte egykor, Mint ó, remekbe készült foglalat Az óceánban termelt drága gyöngyöt. Enyém a gyöngy csakúgy, mint foglalatja, S mert hű szívemnek hét lakatra nyíló Kincses kamrája őrzi holtomig. Hiába hagysz el, mégis az enyém vagy! . . . Úgy búcsúzom, mint ájtatos zarándok. Szathmáry István Horthy Miklós kormányzó új kenderesi kastélya. Maksay fényképe * 243