Uj Idők, 1927 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1927-01-02 / 1. szám - Herczeg Ferenc: A milói Vénusz karja / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Negyedévre 6 pergS és 40 fillér Égési évre 24 pen^s Szerkeszti Herczeg Ferenc Egyes szám Félévre 12 500 ára 60 fillér Bálna- és feküdtek az Vendég érkezett fókaformájú, mozdulatlan kék felhők ég alján. A égiháború halottjai. Délután zápor esett, az útszéli árkok most is teli voltak még vízzel, a levegő pedig teli esőszaggal. A nap lenyugvóban volt és komor, aranybarna fénnyel öntötte el a széles rónaságot. Az óriás sugárküllők alatt, amelyek ferdén fúródnak át a párás levegőégen, hosszú akácfasor vonul végig a láthatáron. A nyírvárdai országút. Balkéz felől nagy facsoport feketéllik. A fák fölé két templomtorony emelkedik; az egyik magas és karcsú, a másik zömök és alacsonyabb. Az elsőnek messzire csillog az új bádogteteje. És a falun túl, mint a zátonyra került Noé bárkája, ormótlan nagy magtár teteje ágaskodik. Most halk, érces morgás közeledik: a fasoron szürke autó szalad végig. Ez az elszánt masina, amely a maga erejéből végiglohol az esti fényben alvó tájképen, boszorkányos benyomást tesz. A kocsiban, a soffőrön kívül, ketten ülnek: egy öregúr és egy nő. Az öregúr világos angol esőkabátot, alatta bolyhos homespun ruhát visel. Minden, amit azonkívül még magán hord, a sapkája, a cipője, a nyakkendője is, színben merész, formában szokatlan, anyagban elsőrendű, szinte már monumentális, mint azok az iparcikkek, amiket sportemberei számára gyárt Nagy-Britannia. Egyébként hajadonfőtt van, a sapkáját fehérkesztyűs kezében fogja, a homlokát pedig odakínálja a szélnek, amely vadul lobogtatja az öregúr sűrű, ezüstös haját. Ha csak a homlokát látná az ember, akkor valami nagy szobrásznak vagy legalábbis wagneri karmesternek nézné. Az arca azonban ... Az arca vigyorgó Mefisztó-pofa. De csak első pillantásra. Ha jobban megnézed, akkor a sors csapásaitól elpofozok, a sok tépelődéstől földúlt vonásokat látsz, amelyeket megszokássá lett nyájas mosoly hamisít meg. Az örökös mosoly azonban csak olyan, mint a vékony álarc, i melyen keresztülütközik a mélységes szomorúság is. És ezt a felemás ábrázatot két kíváncsi, szellemes, tüzes és naiv gyermekszem világítja meg. A nő, aki mellette ül, olyan szegényes alak, hogy bele sem illik az autóba. Készen vett lódenkabátot és olyanféle kalapot visel, aminőt azok szeretnek, akik nem a divatot, hanem a tartósságot nézik. Zömök, szélesarcú kisleány, lehet huszonhat-harminc esztendős, az arcbőre hófehér, a szeme nagyon szép, a szája azonban szinte már komikusan széles, mint azé az alkonyi madáré, amelyet kecskefejőnek nevez a nép. Az arcának egyébként olyan megszeppent és réveteg kifejezése van, mint az olyan embernek, aki nem bízik senkiben, legkevésbbé önmagában. A nő valamitől fél, az öregúr meg azon van, hogy bátorítsa. — Föl a fejet, Róza! Meglátod, jó dolgod lesz Várdán. — Tudják ott, hogy jövök? — kérdezte halkan a leány.— Nem tudják, de az nem baj. Annyi jogom csak van nekem, az apának — nem igaz? Szeretném látni, ki mer rád görbe szemmel nézni! Meglátszott Róza arcán, hogy nem érzi valami nagyon biztosnak az öregúr védelmében, magát kérem szépen, nagyságos úr . . . Az öreg haragosan a szavába vágott: Hát — Miféle nagyságos úr? Ki itt a nagyságos úr? nem mondtam, hogy szólíts bácsinak, Zsiga bácsinak? — Igenis kérem, — hagyta rá a leány. Később azt mondta: — Azt akartam kérdezni, hogyan szólítsam Várdayné őnagyságát? — Szamár beszéd! Hogy szólítanád? Zsófikának szólítod, — hiszen rokonok vagytok, kuzinok . . . — Csak másodfokon, — szerénykedett a leány. Az öregúr különben egész úton már nagyon idegesen viselkedett. Ha nem beszélgetett Rózával, akkor a soíőrnek adott teljesen fölösleges utasításokat. A mirói Vénusz karja — Regény — írta: Herczeg Ferenc 1 XXXIII. évfolyam 1927 újév 1 szám. V