Uj Idők, 1930 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1930-12-07 / 50. szám - B. S. Aldrych: „És lámpást adott kezembe az Úr...” / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Uj Idők Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Az Uj Idők Egész évre 24.— pengő képeinek, valamint bármely Félévre 12.50 ,, Szerkeszti Herczeg Ferenc . . . , Negyedévre 6.40 " 8 szovegreszenek meg kivonatos Egyes szám­ára . . . —.50 fillér utánnyomása is tilos. XXXVI. évfolyam 1930 december 7 50. szám 10. folytatás HUSZONHATODIK FEJEZET Ezen az őszön, alighogy Grace beköltözött a vá­rosba, megszületett John és Eloise első gyermeke. — Ha akarod, átmegyek segíteni, — ajánlko­zott készségesen Abbie. —­ Köszönöm, ne tessék fáradni. — felelte Eloise gyorsan, egy kicsit talán túlságosan gyorsan. — John azt kívánja, hogy képesített ápolónőt fogadjunk. Apró tűszúrások. Apró fájdalmak. Apró örömök. Ezekből állt Abbie Deal élete. Eloise Wentworthnak keresztelte a fiát és egy vörös könyv segítségével látott hozzá a neveléshez. A vörös könyvben vakon, feltétlenül hitt. — Igazán nevetséges, Will, — mondta Abbie odahaza, az ő láthatatlan társának. — A kicsi sírt, Eloise a piros könyvért szaladt és a tartalomjegyzék­ben gyorsan megkeresett valamit. Én odamentem a gyerekhez, fölemeltem és kiderült, hogy azért sírt, mert egy biztosítótű nyomta a hátát. Ezen az őszön egész Cedartown megbámulta Mackék új autóját. Mindenki kint állt a kapuban, amikor az autó hangos röfögéssel keresztüldübörgött a telepen. Mack ült elől, tízéves fiával, Stanleyvel, ő veze­tett. Nem nézett se jobbra, se balra. Hátul Emma ült a négyéves Donalddal és hol a gyereket fogta, hol széles, lebegő kalapját, amelyet több méter fátyollal csavart körül. A kocsi olyan vörös volt, mint Oscar Lutz cséplő­gépe és több nyelven beszélt. Még kosarak is voltak az oldalán, elemózsia számára. Macknak száz kérdésre kellett felelnie. Igen, a lámpát és a szélfogót külön vette. Csak fedele nincs a kocsinak. A csukott kocsi sokkal többe kerül és azt nehezebb vezetni. Később is lehet rá fedelet csi­náltatni, amikor akarja. Igen, a negyvenhat kilomé­ternyi utat három és félóra alatt tették meg. Mire a nagyszámú nézősereg fejét csóválva szörnyülködött: — Majdnem tizenöt kilométert egy óra alatt! Lehetetlen! Valamennyi cedartowni fiú és a férfiak leg­nagyobb része egész nap csodájára járt a gépnek és amikor, délután négy órakor, Mack indulni akart, vagy százfőnyi tömeg ácsorgott a ház előtt. A következő évben Abbie unokáinak száma megint gyarapodott eggyel. Macknak és Emmának kisleánya született. A kislányt Katherinenak ke­resztelték. Az öt unoka között ez volt az első leány. Emma csakhamar visszatért „társadalmi kötele­zettségeihez", ami Abbienek sehogyse tetszett. — Emma nagyon könnyen veszi anyai kötelessé­geit, — mondta Margaretnek, aki bizalmasa volt. — Őt meg Eloiset össze kellene gyúrni. Emma túlságo­san felületes, Eloise viszont olyan fontosságot tulaj­donít mindennek, hogy szinte rossz nézni. Az egyetemi év vége felé Grace egy pénteken este hazaérkezett, megvacsorázott az segített az edényt eltörülgetni és közben édesanyjával, csak úgy, odavetően azt mondta, hogy: — Igaz, anyukám, Wilber Johnson, tudod, az a szigorló mérnök, akiről már beszéltem neked, meg­kérte a kezem. Abbie, aki szalonnát aprított a reggelihez, izga­tott meglepetésében csaknem belevágott az ujjába. — Micsoda? És ezt te csak most mondod anyád­nak? Te kis haszontalan! . . . Nagyon helyes fiú. Évek óta ismerem a szüleit. Derék emberek. Emlékszem, ott laktak, ahol most Fritz Reinmueller lakik... Annak az asszonynak csak jó ember lehet a fia ... No de ilyet! . .. Hogy az én kislányom ... El se tudom hinni, Grace, hogy már húszéves vagy... Hogy repülnek az évek ... De hát ez a helyes út, ez a dolgok rendje... Örülök, hogy ... — De, anyukám, engedd, hogy befejezzem .. . Én nem megyek hozzá feleségül. — Nem megy hozzá? — Persze, hogy nem. Én csak azt mondtam, hogy megkért. De eszem ágában sincs hozzámenni. —­ Hát nem szereted? — Persze, hogy nem. —­ Nem értem ... Tréfálsz velem .. . Olyan he­lyes fiú ... És a családja is ... Jómódúak ... Én mindig azt hittem, hogy hozzá akarsz menni. . . — Mondom, hogy eszem ágában sincs. —­ Na az se baj, drágám. Ha úgy érzed, hogy nem ő az igazi, ne menj hozzá. Várj. Majd eljön az igazi is és akkor fölveheted a gyöngyöket, amelyeket a leányaim számára tartogattam. Örülök, hogy nem vagy olyan, mint a többi lányok, akik a legelső kérő­jükhöz hozzámennek ... Majd eljön az igazi. Grace kissé türelmetlennek látszott. „És lámpást adott kezembe az Úr. . — Regény — írta: B. S. Aldrych Copyright by D. Appleton and Company 721 Minden előfizetőnek egyforma esélye van a rózsadombi villa elnyerésére

Next