Uj Idők, 1931 (37. évfolyam, 1-27. szám)
1930-12-28 / 1. szám - Herczeg Ferenc: A nap fia / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Az Uj Idők Egész évre 24.— pengő képeinek, valamint bármely Félévre 12.50 „ Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 6.40 „ szovegreszenek még kivonatos Egyes számára . . ..50 fillér utánnyomása is tilos. XXXVII. évfolyam 1931 Újév 1. szám LOXIAS Éles hangú trombiták nyerítenek bele az amfiteátrumba. Ezüsttorkú ménlovak. Jön a császár! Negyvenezer ember ész nélkül fölugrál helyéről, ami olyan zajjal jár, mintha beláthatatlan madárrajok kelnének szárnyra. A sokaság visszafojtott lélekzettel lesi a császár minden mozdulatát. Most az arany védőrácshoz lép, most Leül. Merev, széles redőkbe omló bíborruha vinti rajta, a fején arany babérkoszorú. Arcát márványfehérre festette, két pofacsontját pirosra, vastag szemöldökét feketére. Konstantinápolyi divat! Az is Bizáncból hozott szokás, hogy a császár és a szent család tagjai nem beszélgethetnek más emberek jelenlétében, nem is igen mozognak, csak mereven ülnek és komoran maguk elé bámulnak. A mozdulatlanságuk, a sok aranyhímzés és ékkő, ami rajtuk van, valami idegen, embertelen benyomást tesz. Ázsiai bálványképek. Az imperátornak egyébként hosszúkás lófeje van. Azelőtt széles állú, alacsony homlokú, kerek parasztfejük volt a római nagyoknak. A város terein és kertjeiben még százával állanak az ősök szobrai és valamennyien tenyeres-talpas, józan és kissé komisz benyomást tesznek. Újabban azonban mindjobban elszaporodnak a magas homlokok és keskeny állak. Az új urak finomak, gyöngegyomrúak, fáradtak. A császári család mögött aranyruhás udvari emberek, azok mögött a palotaőrök pirosbokrétás aranysisakjai sorakoznak. Egytől-egyig hórihornas növésű, szőke barbárok. Itáliai ember nincs köztük. Róma katonái germánok, művészei görögök, kereskedői és bankárai ázsiaiak, komédiásai és kurtizánjai afrikaiak. És a rómaiak? Azok már csak arra valók, hogy arany tálakból föllakmározzák az ősi örökség maradékait és hogy szép szónoklatokat mondjanak hozzá. A császár kerek, nagy szeme közömbösen nézi az embertölcsért, amely körülötte és fölötte, a növekvő távolság párájában, elárasztja az amfiteátrum gigászi lejtőit. Egészen fenn, a vonuló felhők alatt, ahol haditengerészek igazgatják az árnyékvető vitorlákat, az emberek már csak akkorák, mint a bogarak. A sokaság semmiképpen sem tud elcsendesedni, szüntelen hullámzásban van, itt is, ott is felrikolt valaki, amire aztán a jókedv, vagy a harag harsogó hullámai zúgnak végig a lépcsős üléseken. A rómaiak egyébként pisszenni sem mernek az imperátor jelenlétében, de az amfiteátrumban ősidők óta a nép az úr. Az udvari emberek halkan beszélgetnek, inkább az ajkukkal és szemükkel, mint a hangjukkal. Az imént valami megdöbbentő dolog történt. Mikor iit népi menetben fölvonultak a páholyba, a szőnyeges lépcsőn álomszerűen torz emberalak állította meg az imperátort. Izzó szemű, fantasztikusan sovány szerzetes volt, feszületet tartott a császár szeme elé és rikácsoló hangon kiáltotta: —• Keresztények császára, meddig tűröd még, hogy felebarátaid egymás vérét ontsák a te mulattatásodra? A császár persze elnézett a feje fölött, mintha ott sem volna, a katonák pedig lerángatták a lépcsőn és végigtaszigálták a folyosón. Az udvaroncok most csak arra kíváncsiak, miféle büntetés fogja érni a vakmerő szerzetest? Mert bizonyos, hogy mindenkire, aki csak egy pillantással is vét a császárnak kijáró hódolat ellen, hamarosan lecsap a megtorlás. Néha az imperátor minden hozzájárulása nélkül, tisztára az események belső, titokzatos összefüggésénél fogva. Géza, a játékrendező aedilis, a mai műsort nyújtja át ő szent felségének. A császár rápillant a vésett aranylapra, a szeme megakad a néven. Vitibo! Igen, ma Vitibo is vívni fog. legutolsó Vitibót maga az imperátor ítélte gladiátorjátékra. Az óriások gárdájának legvadabb legénye volt, a gót farkasemberek közül való, akiknek a vérontás élethivatásuk, büszkeségük és gyönyörűségük. A centuriója valami hanyagsága miatt megostoroztatta, de csak egyet ütöttek rá, mert Vitibo vissza A nap fia — Regény — írta: Herczeg Ferenc Copyright by Singer & Wolfner •1