Uj Idők, 1935 (41. évfolyam, 1-26. szám)

1935-03-10 / 11. szám - Csathó Kálmán: A Szép Juhászné / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok

nak és ez egyszerre jókedvre hangolta, amikor eszébe jutott. Megkérdem! — gondolta és hirtelen elhatáro­zással belépett a boltba. De még benn se volt, már meg is bánta: — Ostobaság! Nem fogom ezt a pénzt elkönnyelműsködni! Minek nekem itt az a mellény? Hiszen nem akarok én itt tetszeni senkinek!... Vannak sajátságos, furcsa és megmagyarázha­tatlan véletlenek. Érthetetlenek és ostobák. Nem is érdemes valójában az ilyenekről beszélni, mert nincs semminemű komoly jelentőségük úgysem! És éppen ezért ne is méltóztassanak semmiféle következtetést fűzni hozzá, ha feljegyezzük, hogy Józsinak ennél a a mondatnál hirtelen eszébe jutott a két Frőlich­leány. A két kis szőke masamód, a két ismeretlen lakótárs. Mondom, ne tessék azért semmiféle gyanú­sító következtetést levonni ebből a véletlenből, amely őt magát is nagyon­­ meglepte. Hogy a gyanúsításra semmi alap sincs, kitűnik abból, hogy a két leány eszébe jutott ugyan, de mégsem rendelte meg a mellényt. Csak éppen megkérdezte az árát, aztán azt felelte rá: — Tyű! Az rettenetesen drága! — És sietve elszelelt a boltból, nem felelve a kecske kérdésére, hogy mennyit volna hát hajlandó érte fizetni? Nagyon meg volt magával elégedve, hogy ellen tudott állni a kísértésnek. Körülnézett, meg­nézte az óráját. Még csak tíz óra volt délelőtt. Az Akadémián ma még nincs tanítás, csak holnapután kezdődik. Ismerni nem ismer egy lelket sem, Frő­lichnét kivéve. Hazamenni nem volt kedve s már az utcán való őgyelgésbe is belefáradt. Éhes is volt. Mit csinál az ember ilyenkor Bécsben? Józsi nem tudta, de kitalálta: bement egy kávéházba. Mégpedig egy olyanba, hogy a szeme-szája elállt a csodálkozás­tól. Mert véletlenül éppen a híres Prosch-ba tévedt be, amely akkor a világ legnagyobb kávéháza volt. Kellemes kávéillat terjengett benne, vegyülve azzal a bizonyos, kis, enyhe gázszaggal, amely olyan jellemző volt akkoriban minden nagyvilági helyre. A falakon tükrök ragyogtak aranyrámában, aranyo­zott bronzcsillárok lógtak a gazdag díszítésű men­­nyezetről, a padok és székek pedig piros bársonnyal voltak bevonva. De ami a legjobban megragadta Józsit, az az volt, hogy minden szobában egy-egy szökőkút csobogott, amelyekből a vendég maga me­ríthette a kávéjához a pompás, jó, friss ivóvizet, ami abban az időben elég ritka portéka volt Bécsben. Józsi kávét rendelt és kiflit. Egy csomó újságot is hoztak hozzá, mégpedig képes­lapokat. Franciát, németet, angolt, még egy olaszt is. Rézmetszetek, fa­metszetek, litográfiák voltak bennük, olyanok, hogy szeme-szája elállt a bámulattól. A pesti Zrínyire gondolt. Az Ország-út sarkán, a Hatvani-kapu mellett. A szutykos, szegényes kis Zrínyire és elszorult a szíve az irigységtől meg a hazafiúi bánattól. V. Rajzmintákat másolni nem túlságosan szórakoz­tató foglalkozás, főleg olyan ember számára, aki sokkal különbeket tud rajzolni magától, mint a minták, amiket elébe raknak. Nem szórakoztató, de viszont nem is nehéz. Sőt, gyerekjáték. És ha az ember tudja, hogy minél gyorsabban és minél pon­tosabban másol, annál hamarább juthat érdekesebb feladatokhoz, hát meg is lehet csinálni. Különösen, ha közben még dicsérgetik is érte az embert. Józsi nem is mulasztott egyetlen rajzórát sem az Akadémián és akármit raktak elébe, lerajzolta híven és hamar. Kupelwieser nagyon meg volt vele elégedve s két hét múlva már rajzminták helyett gipszöntvényeket tett elébe, hogy azokat rajzolja. Eleinte csak egyszerű mértani testeket, később már emberfejeket. Egyszerűvé stilizált görög szoborfejek voltak ezek, mert az Akadémia tanítási rendszere azt kívánta, hogy a művésznövendék az antik eszménnyel". Józsi kalligrafiáb­a „megtelték az esz­ményi klasszikus fejeket és megtelt — unalommal. Igaz, hogy közben megszokta a pontos és tiszta mun­kát és tagadhatatlanul szert tett a rajzban egy bizo­nyos készségre és biztonságra. És ezzel megérett arra, hogy a haladottabbak közé kerüljön és a „redő­zet-tanulmányokhoz" bocsáttassék. Ez már nagy dolog volt! Itt már nem volt elég rajzolni: meg kellett tanulni azt is, hogy milyen a „művészi" redőzet. Mert a természet barbár és tele van tévedéssel. A művész pedig azért művész, hogy eszményíteni tudjon a klasszikusok szellemében és kijavítsa a természet hibáit. Kupelwieser egy fabábút állított az emelvényre a növendékek elé, ráakasztott egy gipszlébe mártott vászonleplet s elrendezte annak a redőit, hogy klas­­szikus lendületet mutassanak. Hogy mi a klasszikus lendületű redőzet, azt meg is magyarázta elméleti­leg. Mialatt magyarázott, a gipsz megkeményedett a vásznon, Józsi pedig halálra unta magát. Egy darabig arra gondolt, hogy mennyivel érdekesebb lenne az egész, ha a fabábú helyett Frölich Lotti ülne ott az emelvényen és Kupelwieser az ő vállára terítene... nem egy gipszlébe mártott lepedőt! nem!... hanem egy szép török sált, amelynek a puha, omlós szövete esnék majd olyan lendületes redőzetekben, hogy volna a művészetnek mit tanulni tőle!... Ez a gondolat azonban csak néhány pilla­natig tudta elszórakoztatni. Nem mintha nem lett volna számára elég mulatságos, hanem mert an­­nyira reménytelennek érezte ezek közt a komor fa­lak között, mint hajdanában a piaristák padjaiban a nyári vakációt. És a Kupelwieser hangja is éppen olyan száraz szabatossággal kopogott, mint a derék Jeromos főtisztelen­dőé, mikor a geometriát magya­rázta. És akkor erőt vett Józsin ugyanaz az ellen­állhatatlan álmosság, amellyel diákkorában annyit küzködött és sokszor olyan sikertelenül. Odasúgta a szomszédjának, egy Vizkelety nevű magyar fiúnak: — Te! Ha horkolni találnék, lökj oldalba! — És azzal elbújva az előtte ülő hollandinak a széles háta mögé, lehajtotta fejét az asztalon keresztbe fekte­tett két karjára és elaludt. Csak akkor rezzent fel, mikor a professzor egyhangú beszéde félbeszakadt és a növendékek közt hirtelen mozgás támadt, mert hozzá lehetett fogni a rajzoláshoz. Józsi is előszedte a készségét és nekilátott munkának. Nézte a bábút a megmerevedett vászon­ a lepellel a vállán és fertelmesnek találta. Mennyivel szebb volna, gondolta, maga a redőzet is, ha a baba fapofája helyett egy vonzó arc mosolyogna fölötte. Hirtelen felvázolta a kontúrokat és a redőzet helyett elkezdte emlékezetből megrajzolni a Frölich Lotti '378

Next