Uj Idők, 1935 (41. évfolyam, 27-52. szám)
1935-10-20 / 43. szám - Ölbey Irén: Októberi láz / Versek
A kínai, mélységesen kifinomult modorával, amely szertartása a szerénységnek, tapintatosságával, fejlett diplomáciai érzékével tökéletes képviselője a világ legrégibb, élő kultúrájának, de azonkívül még festő és költő is. A beszédmódja, a kifejezési formája, öltözködése, háza, kertje festői és költői. Virágok és színek nélkül nincs otthon. A virágok vázákban való elrendezésének módja: külön tanulmány. A természet minden változása ünnep náluk. A ruháik színe törvényben megszabva igazodik az évszakokhoz. Tavasszal gyengéd, üde selymeket vesznek magukra. A beszédjük zsúfolt, színes, költői képekkel. Szeretnek szimbólumokban beszélni, mint a mesemondó magyar pásztorok. A tél a „nagy fehér tigris". A nyár a „tizos torkú madár". A haláltól nem félnek. Utazásnak tekintik. Az öreg embereknek, vagy a betegeknek, előre készülve a nagy útra, útiruhát varrnak. Megható gyöngédség van bennük. A régi divat szerint elnyomorított női lábakat romnak" nevezik. Mentegetőzve mondják a „liliomszifiatalok az öregekről: „Őt kímélni kell, mert még liliomszirom lába van". Száz meg száz oldalt lehetne róluk írni, örömmel és gyönyörködve. Játékosan és művészien furcsák. E sorok íróját megmosolyogtatja és elbűvöli a sok bájos kínai szokás. Külön öröm könyveken és embereken keresztül bepillantani az életükbe. Sajnos, ebbe a zárt, mély, egyéni kultúrába is berobog Európa és Amerika vihara. Különféle viharok ezek. Jelszavak, amelyek itt csak jelszavak, de ott tragédiák lesznek belőlük. A kínai nehezen fogad magába idegen eszmét, de ha magába fogadta, a testét, lelkét odaadja neki. Arról, hogy a kommunizmus mit pusztított ebben a hatalmas országban, fájdalmas beszélni. Itt nem százezrek, hanem milliók tragédiájáról van szó. De mi most nem milliókról beszélünk, csak hét kis emberről, hét kis lélekről, akik a XX. század egyik jelszavának, a kollektivizmusnak megfelelően, lettek öngyilkosok. Suken tartomány Havián nevű városában hét fiatal asszony együtt ugrott bele a folyóba, együtt halt meg. Közösnek érezték a sorsukat mind a heten. Búcsúlevelet is írtak. Egyetlen búcsúlevelet, mert a panaszuk, „tettüknek oka" is egyforma volt. A házassága volt mind a hétnek boldogtalan. Biztosan együtt készültek a halálra. Együtt varrták meg az „útiruhát" az ősi szokás és ősi vallás szerint. Valószínű, pénzt is tettek az útiruha zsebébe, ahogy ez Kínában illik. Fennhangon aligha sírtak, sokat nem is panaszkodhattak, mert a jó kínai modor szerint siránkozással nem lehet az egyik ember a másik terhére. Ők csak kecses hajbókolások, finom gesztusok után, csendes teázás közben, miután kétszeri kínálásra elfogadtak egy csésze teát, megbeszélték, hogy itt nem érdemes élni. Azt, ami itt van, le kell zárni és el kell indulni arra a másik útra. Bizonyos, hogy nem voltak modern kínaiak, mert akkor a válás segíthetett volna rajtuk. Katolikus kínaiak sem lehettek, mert akkor nem menekültek volna az öngyilkossághoz. Ha a kínai új vallást vállal, hisz is benne. .Ők, szegénykék, régi kínaiak voltak és azonkívül egész emberek, akik nem ismerik a fél megoldásokat. Csalódtak egy emberben, egy szerelemben, egy kötöttségben, levonták a következményeket. Magukra vették finom, porcellánszínű kínai selyemruhájukat, az útiruhát, virágot tűztek a hajukba és az ő szerény és csendes kis lépéseikkel elsétáltak a folyóhoz. Kína óriási nagy. Nem tudjuk, Suken tartomány melyik részében van, tél van-e náluk most, vagy nyár? A nagy fehér tigris, vagy a tűztorkú madár évszaka. Nem tudjuk, hogy jeges víz szállította-e a másvilágra sárgásarany bőrű testüket, vagy langyos habok úsztatták őket. Csak arra gondolunk, hogy az ember akármelyik lapját nyitja is fel a világ nagy képeskönyvének, a leggyöngédebb, legfinomabb színek között is talál szomorúságra. A Hainán városból érkező kis hír, nem volt hosszabb, mint egy régi kínai vers, amely mindig zárt, nagyon rövid dallam. Szólhatott volna a „nagy barna medvéről", az éjszakáról, vagy a „világoskék bimbóról, a tavaszról", de, sajnos, arról szólt, amit Európában már rég tudunk: az emberi lélek kicsit boldog és nagyon boldogtalan. EBECZKI GYÖRGY Mühlbeck híradó: Párizsban divatba jött a női bajusz. Ez hozzátartozik ahhoz a szekszepilhez, amely rekedt hangból, kitépett szemöldökből és törtfényű, álmos szemekből áll. Rövidesen bekövetkezik a gyermekek szörnyű dilemmája. A két szülői jelenség közül nem tudnak választani: melyik a papa, melyik a mama! fiOO Októberi láz Fekszem a barna avaron ... Bocsásd rám vad nyilaidat, zuhogj, zuhogj rám szilajon lobogó októberi nap. Borítsd rám kék-arany eged tikkadt ősz, gyümölcsöt-adó, hadd kóstoljam az ízeket, mielőtt leszitál a hó. Életem úgyis naptalan: eső mosta el májusom és viharos volt a nyaram ... Te gyújtsd fel vérem és húsom! Gyújtsd fel a lelkem, néma láz, jaj, záporozz rám tüzesen utolsó forró lobbanás, utolsó bűvös szerelem. ÖLBEY IRÉN