Uj Idők, 1936 (42. évfolyam, 28-53. szám)

1936-11-01 / 45. szám - Zsigray Julianna: Csillagos ég / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok

gásokkal díszített barokk bútorok fogadták Kata­lint. Az ablak előtt méteres japáni cserépben óriási azaleabokor nyílott. — Ebbe a szobába csak téged enged be Mihály bácsi — mondta Piroska. Segített kirakni a bőröndökből a ruhákat. Katalin látta, hogy milyen szerelmes simogatással nézi a színes selymeket, hát biztatta, hogy vegye föl az egyik estélyi ruhát. Ez fehér, aranyszálas, brokát ruha volt, mély hátkivágással, a kivágásban nagy, arany krizantémmel. Piroska reszkető gyö­nyörűséggel vette magára a fehér brokát ruhát. Finom, sovány háta üdén ragyogott elő a mély ki­vágásból. Nagyon szép volt. Katalin lehúzatta vele a cipőjét és a harisnyáját is és keskeny gyermeke lábára ráadta az arany szandálokat. Piroska a tükör elé táncolt és széttárta a karját. — Istenem, ha így bemennék a kaszinóbálba, az egész város összeszaladna. És János hogy csodál­kozna! Kiesne a szeme a csodálkozástól. — Ki az a János? — kérdezte Katalin. Piroska csiklandósan felnevetett. — Tijjé, te nem tudod? Hát persze, hogyant is tudhatnád? János, az Undok úr, a Lici osztály­főnöke. Megjegyzem, cseppet sem undok. Nagyon csinos fiú. A téli kaszinóbálon ismerkedtem meg vele. A téli kaszinóbál?... Január hatodikán volt. János elment a kaszinóbálra, mert boldogtalan­nak, reménytelenül üresnek, örökre megnyomorí­tottnak érezte az életét. A fővárosból került vidékre és rögtön olyan osztályba pottyant bele, amelyben Törteli Erzsébet tanulta a harmadik gimnázium tudományait. Valamirevaló férfi nem tud goromba és kegyetlen lenni semmiféle nővel. De hát Törteli Erzsébeten a szoknyán kívül nem találtatott sem­milyen nőies tulajdonság. Elszánt csirkefogó volt. János mindennap megharcolta vele a maga harcát. És különösen azt gyűlölte meg benne, hogy önmagát meghazudtolva, gorombának és kegyetlennek kell lennie vele. A bálra azért ment el, hogy legalább éjszakára elfelejtse az iskolát, amelyben, sajnos, harmadik osztályt is építettek és a harmadik osz­tályba a vak végzet belehelyezte Törteli Erzsébetet. János a bálban egy gyönyörű, szőke leányt látott ezüsttel átszőtt, fehér tüllruhában. A szőke tündérnek barna szeme volt, olyan igazi, mesebeli őzike tekintet. Az arca pedig szív alakú, hamvas rózsaszín. János, bár Undok úrnak hívta az osztály, cseppet sem volt undok és harmincéves mult. Kint millió csillag ragyogott az égen és billió csil­lag a földön a hópihéken. Egész éjjel táncoltatta a szőke tündért, a vacsoránál a cigánnyal nótákat húzatott a fülébe és olyanféle kijelentést is tett, hogy soha az életben még ilyen szép és kedves teremtést nem látott. Hajnaltájban megkérdezte a szőke kisasszonyt, hogy meglátogathatja-e? A leány édesen mosolygott és elmagyarázta, hogy hogyan kell hozzájuk jönni. János ebből arra következtetett, hogy a leány édesapja földbirtokos. — Az én apám már nem él. — Mondta a szőke kisasszony. — A bátyám birtokán lakom, itt, a kö­zelben. Két gyerek van. Azokat nevelem, mert sze­génykéknek korán elhalt az édesanyjuk. János meghatottan pislogott. — Mennyi idősek a kicsikék? — A leányka tizenhárom, a fiú nyolc volt karácsonykor. — És maga neveli őket? — Igen, én. — Bizonyára olyan jók és kedvesek, mint maga. A szőke kisasszony fölnézett a menyezetre és nagyot nyelt. János még meghatottabban pislogott. — A kisleány, ha felnő, bizonyára ilyen finom, fiatal hölgy lesz, mint maga. A szőke kisasszony lesütötte a szemét és most a padlót nézte. János ellágyulva folytatta. — Milyen szép ez, Istenem, hogy egy ilyen fiatal teremtés, aki még szinte gyermek, áldásos lelkével, gyöngéd szeretetével tökéletes emberekké formálja a kis gyermekpalántákat. A szőke kisasszony olyan nagyot sóhajtott, hogy a tüllfodrok üdén remegtek a vállán. János érdek­lődve szemlélte a tüll­fodrokból kiemelkedő karcsú nyakat. — Mielőbb szeretném magát kedves kis védencei között, családi körben látni. Vasárnap ki is szánkózott János Piroskáékhoz. Tetszett neki a havas kertben mosolygó nagy ház. Megilletődve lépkedett az öblös folyosókon, a fehér boltívek alatt. A szalonban égett a tűz, előtte ült Karola néni, aki a bálban is gardírozta Piroskát. Jánosnak tetszett a feketeruhás öreg hölgy, a császári árnyékokkal múltjában. — Tetszett az illatos, kínai tea. Az ezüstön és kristályon szervíro­zott sütemény. A cigaretták márkája sem volt mindennapi... Régimódi, úri ház, — állapította meg magában elégedetten — és ami gyönyörű, nincs itt se após, se anyós. — Piroska — fordult a szőke kisasszonyhoz, — boldog volnék, ha láthatnám a maga kis védenceit. Piroska zavartan nézett a szőnyegre. — Azt hiszem, a gyerekek hógolyóznak. János kissé felhúzta a szemöldökét. — Azt hiszi? Hát nem tartja pontosan számon, hogy mikor, mit csinálnak a védencei? Piroska vállat vont és János úgy találta, hogy igazán nagyon édes ilyenkor. A válla még kis­leányosan szögletes, de aranyosan tudja felhúzni. A füle pedig rózsaszín és a kis rózsaszín cimpa odaér a szögletes vállához. János csillogó szemekkel figyelte ezt a pillanatnyi mutatványt. — Lehet, hogy már a szobájukban vannak. Hi­szen már sötét van kint hógolyozni. Piroska nem nagyon igyekezett a gyerekszo­bába, de János sürgette a megismerkedést. Hát el­indultak végig a hosszú, kőkockás folyosón gyermekszoba felé. A gyerekszoba a folyosó végén a volt és ők még a folyosó elején jártak. De valami tompa, mély dübörgést hallottak és időnként vércse­szerű hangokat. Piroska elpirult és tétovázva meg­állt. — Nem hiszem, hogy a gyerekek már itthon volnának. Jöjjön, inkább megmutatom a vadászszo­bát. Itt vannak a bátyám fegyverei és a kitömött ál­latok. Még egy kitömött medvénk is van. "26

Next