Uj Idők, 1936 (42. évfolyam, 28-53. szám)
1936-11-15 / 47. szám - M. Hegyi Ilona: Két asszony / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
Két asszony — Elbeszélés — írta: M. Hegyi Ilona Mind a ketten reszkettek egy kicsit, csak úgy egy parányit. És Ágnes a fehér cserépkályhára dőlt, mintha csak ez az egyetlen támasza maradt volna meg az életből. Kezei erőtlenül aláhullottak. Letört virág. Nem beszélt. Csak mindenre rábólintott és néha kicsit mélyült hangon szállt belőle egy-egy: igen. Mint egy sóhajtás. Mint egy beletörődés a változhatatlanba. Ő nem beszélt és Anna zavartalanul folytathatta: — És így nem akartuk tovább. Ezzel csak megaláznánk magunkat és téged is s minthogy Péter és én már úgyis elválaszthatatlanul egyek vagyunk, hát arra kérünk, hogy légy belátással. Aztán azt is meg kell értened, hogy miért én beszélek veled. Az uradnak olyan nehéz. És ugye, mi, két modern asszony, tudjuk, hogy nem úgy van ma, mint évekkel ezelőtt. Ilyen nagy szerelem előtt meg kell hajolnia mindenkinek. Még te is ... a feleség ... — Igen, — mondta Ágnes most már Isten tudja hányadszor és aztán még egyszer és még halkabban hozzátette: igen. Anna felsóhajtott. Ha beszélne, ha védekezne, ha meg kellene győznöm a magam igazáról, akkor sokkal könnyebb lenne, — gondolta idegesen. — De ez a csend, ahogy már egy órája hallgat engem és ez az örökös igen. . Anna csak állt és már nem tudta, hogy még mit mondhatna. Talán nincs is értelme a további beszédnek. Hiszen Ágnes mindent megértett és mindenbe beleegyezett. Ennél többet úgyse remélhetett tőle. És mégis! Már nem talált rá olyan könnyen a szavakra. Érezte, hogy ha még tovább is itt marad, hát elveszíti egész fölényes biztonságát, elérzékenyül és bocsánatot kér ettől a sápadt, nagyszemű asszonytól, amiért elvette tőle az urát és akitől most ráadásul még azt is kéri, hogy utazzék el s hogy adja át neki véglegesen azt, akit annyira szeret. De akkor eszébe jutott a férfi, a félév óta tartó, megalázóan titkos esték. És megerősödött. — Hát akkor, ugye, elutazol? — kérdezte kegyetlenül. — És talán mindannyiunkra nézve jobb is lenne, ha minél hamarabb mennél. — Igen. Most álltak, nézték egymást és mind a ketten zavartan mosolyogtak. Ágnes azt se tudta, mióta állt ott a kályhához támaszkodva, mikor egyszerre összeborzadt a hidegtől és körülnézett. Anna már rég elment. A tűz kialudt. Az ablakhoz lépett. A hó sűrű sorokban hullott és az apró, fehér csillagok lazán egymásra borultak a földön. Minden fehér és ez a havazás már sohasem fog megszűnni. Így fog hullani, borulni és mindent betemetni örökre. — Most hova menjek? — tűnődött Ágnes. Nem először gondolt erre. Ez a mai látogatás nem lepte meg. A tükör elé ült. Nem vagyok csúnya, — mondta magának, — de Anna mennyivel szebb! Az az üdeség, az a huszonnégy éves, aranyhajú, értelmes szemű fiatalság! Hol vagyok én attól! Az én harmincöt évem is még fiatalság, de más fiatalság. Ágnes megértette Pétert. A megszokott, egyforma melegség helyett, tizenhét esztendő után, jön egy ilyen karcsú szőkeség. Ágnes megértette. — És milyen okos! Milyen művelt az a lány! Egyenesen Párizsból jött, ahol a festőakadémián tanult. Egyenesen onnan. Hogy bámulta őt Ágnes. Hát csoda, hogy Péter is? És most Ágnes szegény özvegy anyjára gondolt, aki nem engedhette őt a zeneakadémiára, mert nem volt miből s aki olyan boldog volt, mikor hozzáadta a kezdő ügyvédhez. És aztán egy őszi napon levél jött az ismerősöktől, hogy az anyját eltemették. Esett az eső, csúnya szelek fújtak és a kereszt a sírhant lábánál félrebillent, mikor Ágnes felkereste a temetőt. Az ócska, kevés holmit hamarosan eladták és kifizették belőle a temetés költségeit. Csak egy asztalkát hozott akkor magával, egy kicsi varróasztalkát, amelyik most ott áll a sarokban két karosszék között. Csak ennyit. — Hova menjek? Hova? Talán Márta nénihez, az ura nagynénjéhez, talán oda lerakhatná egyelőre a holmiját és aztán elmenne egy nagy városba. Valami állást csak kaphat még? Kicsit tud zongorázni, kicsit nyelveket, de világért sem úgy, mint Anna. De majd csak hozzákezd valamihez és küzdeni fog újra, elölről. Fájdalmasan elmosolyodott. Amíg idáig jutottak! Kezdetben milyen nehezen indultak. De tizenhét év nagy idő. Egyenként vették a bútorokat, a szőnyegeket, mindent. Az ebédlőberendezést akkor vették, mikor a Molnár-csődöt megkapta Péter és a Kobald szervizet pedig a petróleumgyár szerződéséből. A képek a falon kliensek ajándékai. A szalon, a zongora, a vitrin, mind egy-egy megnyert per után jöttek. És így tovább. És így tovább. De most csomagolni kell és menni kell, mint egy kiöregedett nevelőnőnek, aki átadja helyét a fiatalabbnak, okosabbnak, műveltebbnek. Igen, most már jöhet Anna, most már igen. Már van szépen berendezett, meleg lakás, személyzet, kényelem és pénz, Anna már nyugodtan élhet a képeinek, a könyveknek, a muzsikának. Erőszakoskodjék? Mondja, hogy öngyilkos lesz? Nem, itt már nem segít semmi. És, ha erőszakkal itt maradna? Hogy csak megtűrje őt az ura, mint Az irodalom nagy halottja: Kosztolányi lezső "731