Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)
1937-03-28 / 13. szám - Barabás Pál: A kétezerpengős férfi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
— Nem. Sok dolgom van délelőtt. — Jó... akkor én sem megyek. — De nagyon furdalta a kíváncsiság. — Elvégre teljesen bizonyos, hogy többé soha nem válok egész életemben ... s ezt az egyetlen válásomat se lássam? — Maggival beszélt, neki szintén ez volt a véleménye: — Tudod mit, Klári, menjünk el mind a ketten! — Jó. — Szóval a kitűzött idő előtt már ott sétáltak a folyosón, izgatottan, mintha az ítélet kétséges volna. — Félóra múlva a vőlegényed szabad ember lesz. — Igen. — Mondd... gondolkoztál már azon, hogy mikor tartjátok meg az esküvőt? — Gáspár azt mondja, majd a télen... — Télen, amikor egy pillanatra sem lehet szabadulni a cégtől? Szó sem lehet róla. — A nászútra gondolsz? Gáspár nem akar nászútra menni. — Dehogy egyezem bele! Ragaszkodom a nászúthoz! Az ember mégsem házasodik minden nap... a házasság életbevágó esemény... s a nászút teszi rendkívülivé ... valami olyan, emlékké, amit nem lehet elfelejteni. Egy nászút szépségeiből soha egy életen át lehet élni. — Én szívesen elutaznék ... — El is fogsz utazni. —• De ha nem lehet télen, a cégtől szabadulni. — Nem is télen lesz az esküvőtök. — Úgy gondolod, hogy halasszuk tavaszra? — Ördögöt halasztjuk! Nem halasztunk semmit! Még most az ősszel meg lesz az esküvőtök! Gáspárt most könnyen nélkülözöm ... holtszezon van ... tudom helyettesíteni. Két hétre el fogtok utazni és pont! Maggi Kláriba karolt. — Te édes... — Megvannak az irataid? — Igen. A mama nagyon előrelátó... azt mondja, ki tudja, melyik pillanatban akad egy férfi, aki engem az anyakönyvvezető elé akart cipelni és ha nincsenek meg az iratok, baj lehet, hátha a férfi meggondolja, míg beszerezzük az iratokat. — Rendben van. Még a héten meglesz az esküvő. Diszpenzációval. — De kérlek ... hiszen még semmi előkészület nem történt meg ... bukás ... bevásárlások ... —• Én majd mindent elintézek. S amíg így Maggi házasságát tervezték, megfeledkeztek a válásról. Séta közben elkerülték az ügyvédeket is, úgy, hogy az egyik csak akkor ismerte meg Klárit, mikor kijött a tárgyalóteremből. — Kezeit csókolom, nagyságos asszonyom. Ön itt . . .? — Igen. Kezdődik már a tárgyalás? — Be is végződött, ön ebben a pillanatban már nem felesége doktor Sebesi Gáspárnak. — Borzasztó! Lekéstük a tárgyalást! Az ügyvéd szellemes akart lenni. — Nem első eset a prakszisomban, nagyságos asszonyom. Többször előfordult már, hogy a nő lekéste a válóperének tárgyalását. De arról még sohasem hallottam, hogy egy nő lekésett volna az esküvőjéről ... NÉGYKERÉKFÉK Ki tudja számontartani, vajjon hány ember él egy testben? Micsoda gondolatok, vágyak, ösztönök hajtják az embert olyan utak felé, amelyekről pedig érzi, hogy szakadékosak, járhatatlanok s a bizonytalanságba vezetnek? A fiatalság joga felborítani a nyugalmat, százfelé kapkodni egyszerre ... hiszen honnan venné a bölcseséget, amely megmutatja a helyes irányt, a megállapodottságot, amely nem áldozza fel a meglevőt a délibábokért? Az öregektől! Ugyan! Hogy fogadná meg az ember a tanácsot, amikor a saját szerencsétlenségéből sem okul? Maggi a tenger szélcsendjét érezte, amikor napsütésben hazafelé sétált. Könnyű kis dalt dúdolt a s mint akinek el van intézve egész élete, nem is gondolkozott. Éppen be akart fordulni a kapun, amikor meglátott egy kis sportkocsit a járda mellett. Ismerős volt ez a kocsi. Megállt. Udvardi Károly. — Futott benne végig a név. — Mit keres itt várjon? — A feleletet már a férfi adta meg, aki előtűnt a kapualjból. — Kezeit csókolom, Maggi. A múltkor szépen megszökött! Gondoltam, most elérem. — Mit akar? — Gyönyörű idő van. El akarom vinni egy kicsit a zöldbe. Már nem sokáig lehet így kirándulni. Jön a tél... — Kinyitotta a kocsi ajtaját. — Tessék! Mért nem gondolt Maggi arra, hogy szó nélkül fel kellene futni a lépcsőn? Mért nem érezte, hogy ha beül a kocsiba, ez már hűtlenség? Mért fogta kézen pillanat alatt a vágy: repülni százas sebességgel, lobogtatni a haját a széllel, amit a száguldó autó ver fel? Még csak nem is igazolta magát: semmi az egész, kis kirándulás, nem ártok vele senkinek ... — Együtt ebédelhetünk egy kis vendéglőben odakint. Meglátja, kellemes lesz. Kellemes lesz. Néhány kellemes óra. Nagyon ritka az ilyen az ember életében, nem szabad elszalasztani! Maggi beült, a motor felbúgott s a kocsi suhant kifelé a városból. A sebességmutató ingadozva ugrott felfelé, hatvan ... hetven ... nyolcvan ... kilencven ... száz. A szél süvített a fülük mellett. — Ne... ne hajtson ilyen gyorsan! Nekimegyünk valaminek! Udvardi nevetett. — Ugyan! Fél? Ne féljen! Négykerékfékes a kocsi. — Beletaposott a fékbe, a kerekek csikorogtak, az autó bizonytalanul csúszott és megállt. — Látja? Ilyen gyorsan meg tudunk állni. De nemigen szoktam így fékezni. Minek? Az életben az a szép, hogy száguldani lehet, megtöltve magunkat a veszedelem mámorával. Nem fékezni... ez a jelszó! Aki el akar valamit érni, az száguld. Aki száguld, az nem gondolkozik. A nem gondolkozás már a boldogság fele. Elrohanni a lassan járók mellett, ismeretlen célok felé robogni... ez az élet. Izgalom, a kifulladásig dolgozó motor zaja, az elsuhanó tájak... a változatosság! Nem fékezni soha... ez a jelszó! A kerekek falták a kilométereket és Magginak eszébe se jutott, hogy valahol a városban dolgai után siet Gáspár. A vőlegénye. És valahol csendesen ül egy asszony ... Klári... akinek a boldogságát köszönheti. Semmi nem jutott az eszébe, örült az óráknak, amelyeket kellemesnek talált... mint ahogy soha nem kívánt az óráktól többet. MONOLOG Gáspár nem lélekzett fel, amikor az ügyvédje telefonálta, hogy a bíróság kimondta a válást. Kis súlyt érzett a mellében, azt a sajnálkozást, amely búcsúzáskor önti el az embert, akkor is, ha örömmel kellene búcsúznia. Mikor elszakad az ember valamitől, tájtól, társaságtól, munkától, a szomorúságot '464