Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)
1937-06-27 / 26. szám - Szecsődi Gyula: Az ellenség / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
gúny, kiköpés, ha meglátnak néhány ilyen vánszorgó alakot az utcán. Nem dolgozik... itt sem fog! Csak pusztítani... • A kavicsokból épült tanyaház elé értek. Óriási vörös komondor szaladt tajtékozva eléjük, amíg a lánca engedte. A házhoz épített istállók ajtaja nyitva volt. Tehenek kérődztek az egyikben, a másikból nyerítés hangzott feléjük. Galambok röpködték körül őket. Az udvaron tyúkok kapirgáltak s a bejáró ajtaja előtt fekete-tarka kecske ugrándozott. Aztán nyílott az ajtó és egy feketeruhás alak lépett ki a napsütésbe. — Jó napot Anna Maumet... — köszöntötte a katona az özvegyet. — Elhoztam a hadifoglyot... Árendás az asszony felé bicentett. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Az asszony magasra vágta a fejét és féloldalról végigfürkészte Árendást. Aztán átsuhant szája körül az a mosoly, amelyet a hadifogoly már ismert. Az undorító állatot fogadják ezzel a borzadályt leplező mosollyal, vagy az elfogott gyilkost. Összeszorított fogakkal, konok mogorvasággal állt az asszony előtt az ellenség ... Anna Maumet a konyhában ültette le a két embert. Vörösbort tett az asztalra, később a másik szobába hívta át a francia katonát. A konyha nyitott tűzhelyén még parázslott a fatönk. A csempe vasibrik lógott, a padkán szerteszét kampón lapos cserépedények. A falon keresztrefeszített alatta egy gyászfátyollal bevont fénykép Krisztus, függött. Kecskeszakállas alpini katonát ábrázolt, fapipával a szájában. Alatta egy írás: „Meghalt a hazáért a Halottak hegyén ... 1917 ..." Árendás megborzongott. A „Halottak hegye ..." s ő itt van. Ide hozta hát a sorsa. Dolgozni.... Mintha csak az Isten ujjmutatása volna ... A katona nemsokára elköszönt és Árendás egyedül maradt Anna Maumet farmján. * Nem tudott aludni. Alatta, néha meg-megcsikordult egy lánc és felbőgött valamelyik tehén. Egyébként csend volt a határban. Odakint is alig neszeltek a lombok. Szobája, ahová Anna Maumet vezette délután, a szénapadlás mellett volt. Puha derékalj és hófehér párna az ágyán. Milyen régóta nem aludt így. És szabad is volt... egyedül van a börtön után, most már csak dolgoznia kéne... Ezeknek a szürkéknek ... és éppen itt... Lehunyta pilláit és látta az asszonyt. Hajlékony, lágy simogatású ujjait, a nyaka szelíd vonalát, csillogó, tisztafényű szemét s a véres-pirosan nedvező ajkát... És látta azt a borzadályt a szája szélén... Mintha valami űzte volna, felkelt és magára szedte ruháit. Azt már tudta, hogy itt nem volna lelke pusztítani mégsem. Még a gyárban igen. A vak s és süket gépek között, de itt életek vannak. Jószágok a föld, amelyhez nem nyúlhat a rontás szándékával. Pedig háború van s neki még itt is teljesítenie kellene a parancsot az ellenséggel szemben... Mint a tolvaj, surrant le a lépcsőn. A zöld köpeny, mint egy uszály húzódott utána. A zsák a nyakában volt, benne a rongyos, férges kacatok. Most megy el, amíg nem késő. Most még visszamehet a lágerbe és jelentkezik. Megmondja nekik, hogy Árendás Pál nem dolgozik azon a farmon ... kút Az óriás hársfa árnyékában állt meg, a kerekes előtt. A kutyát figyelte, merre van, hogy észrevétlenül tudjon elosonni előle. Balfelé akart átvágni a kaszálón, ki az országútra, amikor valami neszelést hallott a háta megött. Lassan fordította meg a fejét és akkor közvetlen mögötte meglátta a kutyát. A hatalmas jószág mozdulatlanul állt és figyelte Árendást. — Pszt... — szólt oda hozzá. A kutya most megmozdult. A földre hasalt és farkával körülporzott Árendás előtt. — Ide gyere ... Mintha megértette volna, a kutya hason csúszva mindinkább feléje közeledett, aztán a lábaihoz érve meghunyászkodva felnyihogott és a hatalmas állat a hátára fordult. Lehajolt hozzá. Megsimogatta a fejét, majd maga sem tudta, hogyan történt, ott ült a kutya mellett a fa tövében és ölelgette, simogatta a bozontos koponyát... • Este kilenc órakor feküdt és hajnalban már ott motozott az istállóban. Rengeteg dolga akadt. Amit eddig három ember alig tudott elvégezni, azt Árendás egymaga intézte el. Égett a keze alatt minden. Már nem volt katona többé. A paraszt született benne újjá, az állatok, a föld, az ég, a napsugár szerelmese. Ereje is visszatért. Izmai, mint, vastag kötelek feszültek a csontjain. Amikor a kaszát lesuhintotta, az első nyisszantás után sokszor kicsendült belőle a nótaszó is. Caporal, a kutya, úgy járt utána, mintha itt már ő volna a gazda és nem az a másik. Mint a süket ember, nem hallott semmit. Csak a föld, a munkája s az állatok érdekeltét. Néha mégis elborongott, amikor meglátta az országúton az idegen katonákat és kezébe került a zöld köpeny s a rongyokkal teli homokzsák. Az asszonyt is elkerülte. Csak akkor érintkezett vele, amikor muszáj volt. A konyhában étkezett s ebéd után rögtön elköszönt. Nem tudta elfelejteni azt a mosolyt. Most méginkább nem, amikor mégis betört ebbe az életbe. Már harmadik hónapja élt a farmon, amikor egy hajnalon Anna Maumet, kezében egy sajtárral megjelent az istállóban és az egyik tehén alá ült. — Sok munkája van ... segítek magának...— magyarázta. Árendást valami szívén ütötte. Futó gondolat, remegés szaladt át rajta egy pillanatra, amint elnézte a háttal ülő asszony karcsú alakját. Aztán elvette magától a gondolatot, még a sejtelmeket is ki akarta űzni az álmaiból, halálos fáradtra dolgozta magát, hogy mint a darab kő, úgy hulljon az ágyára... — Ostobaság minden... Közöttük van az a halott ember... az az alpini katona, aki ott veszett, ahonnét ő ide került... — hánytorgott az ágyán és üvöltöztek benne a szavak. De azért mégis más lett közöttük az élet. Megszokták a közös munkát és néha el is beszélgettek a maguk módján. Egy napon az anyja után érdeklődött az özvegy, aztán azt kutatta, vájjon van-e valakije otthon? Harminc év körül járhatott az asszony. Csípős teltek voltak s a fekete blúz alól szinte hallani lehetett a szíve dobogását. Ha Anna Maumet a közelében volt, néha olyan forróság öntötte el, hogy azt hitte, szétpattan a koponyája. Az is megtörtént vele, •960