Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)
1937-12-26 / 52. szám - Narkotikum / Versek
hogy szentségtörés volna, amikor a parkettáncos megadó sóhajjal feláll az asztaltól, amelynél, vendég hiányában, a vendéget alakította, két pohár víz mellett és felszól a páholyban unatkozó estélyiruhás hölgynek: na, gyerünk dolgozni... — aztán a jazz sodrában, mint valami gép szíjjai közt, tehetetlenül, unottan, gépiesen forognak tova... Vagy amikor a rendező leszól a görlök öltözőjébe és a lányok, mint megriasztott libasereg, hangos gágogással és csapkodó tollakkal felkerekednek, hogy a folyosón sorbaállva, bevonuljanak a parkettre ... Vagy amikor a spicctáncosnő fáradtan feláll öltözői asztala mellől, nyújtózik egyet, felágaskodik a lábujjhegyére, néhányat rúg a levegőbe, néhányat perdül, aztán beigazítja bájmosolyát és belibben a lila fénykör közepére ... Gyerünk dolgozni... Nem mondható, hogy Madárkát túlságosan kielégítette volna különböző tömzsi és karcsú női és férfikezek ápolása a borszeszszagú, nappal is villanyvilágítású fodrászműhely végében, de valahogy mégis inkább „munkának" érezte, amit akkor csinált,mint azt, amit most csinál: démonra álcázva kiállni az emberek elé és a testét mutogatni. Eszébe sem jut, hogy ennek bármi köze is lehetne a „művészet"-hez, amit viszont Jani önérzettel hangsúlyoz. Mert nem igaz, hogy Jani unja ezt a váratlan pályafordulást, nem igaz, hogy szívesebben állna a Nagy Áruház árusítóasztala mögött... ez az előbbi dühroham is épp attól robbant ki belőle, hogy már túlságosan megmámorosodott a „művészpálya" édes, mérges ízétől, hogy már túlságosan beleszédült a lehetőségek délibábos távlataiba és az első kis zökkenőnél rögtön veszni látta csillogó álmait, bezárulni a megnyílt horizontot. Lám, mennyire megtalálja rögtön a hangot, amelyen itt beszélni kell, milyen biztosan áll megint a két lábán... amint a zökkenőn túljutott. Madárka nem is tudja, hogy amikor kis hideg árny fut el a szíven, mert Janit így hallja beszélni, vagy mert Jani elmegy az artistakávéházba ... mint ő ,mondja „kicsit körülnézni" ... tulajdonképpen féltékeny. Nem Janira, mert azt viszont tudja, hogy rajta kívül nincs és nem is lehet más nő Jani életében... a „művészetre" féltékeny, a „pályára", amelyről most már egyre bizonyosabb, hogy nem ideiglenes megoldás többé, nem kivezető út a zsákutcából, amelybe a nyáron jutottak, hanem valami kívülálló, felettük álló erő és ez az erő immár egyre messzebb sodorja őket attól az élettől, amely a saját életük. Megint temet Madárka, mindennap és minden este egy-egy újabb hantot vet a kedves sírra, amelyet ott ásott meg valahol az Opera háta mögött... kis pestkörnyéki ház, kerttel, gyümölcsfákkal, féltucat gyerekkel, nyugodjatok békén! Egymagában áll ennél a sírnál, itt nincs mellette Jani.. . ö nem is gondol ilyesmire. Csak szerződésre, sikerre, pénzre... na, gyerünk dolgozni! Madárka nagyot sóhajt, aztán beigazítja démonmosolyát és a nyávogó, dudáló, doboló jazz árama besodorja az ezüstös kék fénykör közepére ... Opitz úr is feltápászkodik, — a pamlag megkönnyebbülten nyög fel és nyújtózik egyet. A páholyfolyosón izgatottan ront az ügynöknek a mulató tulajdonosa: — Ördög vigye magát, Opitz! Már mindenütt kajtatom az egész házban... Nagy dolog történt! — Na mi van, mi van? Kihúzták a sorsjegyeii — Majdnem. Jöjjön velem azonnal. Nagy dolgok vannak, óriási dolgok... És magával vonszolja a futtató hájgömböt az irodába, amelynek ajtaja rövid, de annál izgalmasabb suttogás után felpattan és Opitz úr lihegve, lila arccal ront vissza az öltözőbe, teljes súlyával lezuhan a pamlagra, amely gyötrelmeset nyikkan. Opitz úr hosszúkás papirost vesz elő zsebéből, maga alá húz egy széket és lázasan írni kezd. Töltőtolla ugyanolyan tömzsi és kövér, mint ő maga. Írás közben Opitz úr néha a levegőbe réved, számokat mormol, bonyolult százalékszámításokat végez fejben és tovább ír. Aztán, mikor befejezte, elégedetten dörzsöli kezeit és titokzatosan mosolyog. De mintha gumira járna, egy szempillantás alatt egykedvű és közönyös lesz az arca, amint Madárka és Jani megjelennek az ajtóban. Madárka fáradtan esik le székére a tükör előtt. Jani a spanyolfal mögé vonul és szóra sem méltatja Opitzurn — ne gondolja, hogy neki olyan sürgős és fontos a dolog. — Hát mondom, mázlitok van. A tulaj hajlandó többet fizetni... Jani, karján a törülközővel, előlép. — Mi az, hogy többet? Harmincat, vagy semmit ... Opitz úr ábrázata egy titokzatos lila mosoly: — Nem úgy értem, hogy húsznál többet. Harmincnál is többet. Ötvenet. Madárka felugrik, Janira bámul. Jani viszont Opitz úrra. — Igen, igen — lihegi diadalmasan az asztmás luftballon. — ötvenet. Itt a szerződés, írd alá... és tömzsi töltőtollat a fiú felé nyújtja. Jani a töltőtoll után nyúl, de aztán visszahúzza a kezét. Alulról felfelé élesen szemügyre veszi Opitzot, mintha valamit keresne rajta. Vagy benne. Az ügynök kezében idegesen remeg a toll. Jani ellöki az orra alatt sürgetve hadonászó kezet: — Nem írom alá! — mondja határozottan. Madárka sikolt egyet, egészen halkat, igazán olyat, mint valami ijedt kis madár, Opitz úr arca elváltozik és kékeslila, mint egy viharfelhő. — Mit beszélsz? Meg vagy szélülve? Előbb húszat nem írtál alá, most már ötvenet sem? — Éppen azért. — Zsarolsz? — Eszemben sincs. De itt valami linkségnek kell lenni, ha az előbb még harminc sem és most egyszerre ötven ... Madárka nem tud elfojtani magában egy kis elismerés-hullámot, nahát ez a Jani... — de mintha Opitz urat is zavarba ejtené a lélektani ismeretnek ez a fejlett foka egy kezdő artistánál. Leteszi a tollat, előveszi zsebkendőjét és letörli bőségesen verejtékező homlokát. — Ha nem, hát nem — hörgi dühösen. — Ha olyan nagy sztár vagy, hogy ötven pengő nem elég, menj el a csajágröcsögei vándorcirkuszhoz, két pengőért ... — és úgy tesz, mintha szét akarná tépni a szerződési ívet. •988