Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 27-52. szám)

1938-10-16 / 42. szám - S. Bokor Malvin: Igazság / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A fenyőfák meggyökeresedtek az új helyen és megéltek. Az, aki még az ő életüket is megbecsülte, a föld porában pusztult el, mint egy kidöntött fa. Zólyomi doktor, mielőtt leutazott volna Kissomra, gondoskodott róla, hogy a kastélybeliek még csak ne is sejthessék útjának igazi célját. Ha „Erzsike" ül a birtokban, nevetségessé teszi magát a fogadatlan prókátor. Ha nem, bizonyára nem lesz kedves vendég az, aki az elhunyt örökhagyó utolsó keltezésű, isme­retlen végrendeletét jött érvényesíteni. Mire valók az összeköttetések és mire való­ az ügyvédi furfang? Doktor Zólyomi Pál zsebében szabályszerű meghatalmazás volt, amely feljogosí­totta őt arra, hogy egy hagyatéki ügyben tetszése szerint kutathasson a Kanizsay-grófok levéltárában. A meghatalmazást a család széniora állította ki: Kanizsay Bertalan gróf, aki ezidő szerint könyv­ügynökösködéssel foglalkozott-Doktor Zólyomi Pál minden vállalkozásánál szá­mításba vette a jószerencsét is. Azt tartotta, hogy a szerencse: egyéni tulajdonság, amint a német köz­mondás is állítja. Annyi bizonyos, hogy a lelemé­nyes, gyorseszű és találékony embereket segíti a szerencse, a lassúakat és az álmélkodókat faképnél szokta hagyni. Ezúttal is szerencséje volt. Úgy képzelte, hogy az olyan nagysúlyú és csekély értékű holmit, mint amilyen egy hanyatló grófi család régi, többnyire gazdasági kérdésekkel foglalkozó levelezése, nem igen viszi magával a vándorbotot ragadott, végzett földesúr, hanem a padláson hagyja, a bélyeggyűj­tőknek és az egereknek. Csak abban az egyben tévedett, hogy nem ma­radt a padláson a levéltár. Palkovics Achilles, a régi holmik szerelmese, egy szellős földszinti szobában raktározta el a sok-sok ládányi mohos írást, abban a reményben, hogy majd egykor, ha sok lesz a sza­bad ideje, foglalkozni fog az anyaggal, amely része a magyar történelemnek. Glogovácz Dezsőné, született Palkovics Anasz­tázia, az elhunyt testvérnénje, mostanában a kas­télyban lakott és azt felelte az ügyvéd tiszteletteljes kérelmére, hogy készséggel beleegyezik a levéltárban való búvárkodásba. Sőt! Meghívta az ügyvéd urat, hogy legyen vendége arra az időre, amíg kutatásait elvégzi, mert a faluban nincs úriembernek való szállás. A kastélyban viszont egy király is ellakha­tott volna. Patkó alakú épület volt, egyemeletes. Az udvarát széles márvány kockákkal kövezték ki, a kovácsoltvas­ díszítésű, velencei díszkút állt. közepén A bejárattal szemben levő oldalra még egy eme­letet húzatott valamelyik dédapa, akiben volt annyi jóizlés, hogy megtartotta az épület egységes, barokk stílusát. A második emeletről félkörbe épített erkély nézett az udvar felé. A belső udvarra rácsos kapun át lehetett bejutni. A külső udvar hatalmas pázsitterei már összefolytak a parkkal, amely viszont az erdővel volt határos. Zólyomi doktort feketeinges, csíkos mellényű inas vezette végig a körbenfutó, visszhangos folyosón, amelynek falait végtől-végig vadásztrófeák borítot­ták: hármas sorban felaggatott szarvasagancsok. Mindegyik agancs alatt kis réztábla hirdette annak a nevét, aki az agancs büszke viselőjét elejtette. „Nándor István főherceg ő királyi fensége", „Natália főhercegnő ő királyi fensége", „Péter Leopold őfel­sége, Dácia királya" — olvasta menetközben Zólyomi doktor. A nevek után évszám, hónap és nap. Az újabb keletű évszámok mellett meglehetős sűrűn ismétlődött gróf Kanizsay Ferencné neve. Az utolsó úrnő nem hozott szégyent az amazon-déd­anyákra, bár a dédanyák bizonyára hideg, lenéző tekintettel nézegették, amikor helyet foglalt a nagy­terem dísz­karosszékében, gyöngyös, gyémántos, brokátos képmásaik alatt. A nagytermet, amikor elmentek mellette, egy pillanatra megnyitotta az inas a vendég előtt: alig­hanem utasítása volt rá. Romh­ányi Mira képe — Faujita festménye — éppen vakmerően és hűvösen nézett farkasszemet a gőgös Kanizsay-Husvéth Anná­val. Anna asszony Stuart-gallért és keményített hol­landi főkötőt viselt; Mira grófné viszont félig­ háttal festtette le magát, a hátán nem volt semmi, gyö­nyörű vállai pedig, amelyek egy strucctoll-legyező mögül villantak elő, azt a benyomást keltették, hogy egyáltalán nem is visel ruhát. Erre ugyan rácáfolt a papagályokkal hímzett ezüstuszály, amely karos­széke mellett terült el — de azért mégsem lett volna kívánatos, hogy a kísértetek óráján Mira meghallja azt a véleményt, amelyet a szúrós szemű Anna grófnő táplált az ő szemérmetlensége felől. Husvéth Annáról egyébként azt tartotta a bor­zongtató családi legenda, hogy halála után vámpírrá lett, fiatal férfiak vérét szívja. Ez idő szerint tehát neki és Mirának nem volt mit egymás szemére vetniök. Az inas gyors pillantást vetett a pesti látogató arcára, azután bevezette a kápolnába is, amely az első emeleti lépcső fordulójából nyílott. Gyönyörű rokokó­ templom ócska volt; építője alighanem járt Párisban és alaposan megnézte a Sainte-Chapellet. Még azt a szűk kis átjárót is lemásolta, amelyen át a nagyúri család tagjai belső szobájukból egyenesen a templomba léphettek. A magasba szökő, színes gót ablak alatt karcsú nő imádkozott. Fiatalnak látszott, aranyszőke haja volt. — Ki ez a hölgy? — kérdezte Zólyomi a vezető­jét, amikor kiléptek a kápolnából. — A francia társalkodónő. — Mi a keresztneve? — Nem tudom, kérem. — Mióta van a házban? — Régebben, mint én. Én ugyanis csak féléve léptem szolgálatba-Zólyomi Pál meglepődötten kapta föl a fejét Az inas deresfejű legény volt, viselkedése azt a be­nyomást keltette, mintha hozzánőtt volna az ősi falakhoz. — Régebben, — magyarázta halkan és tisztelet­tel — Barlay tábornagy úrnak voltam a legénye úgy tartott magánál, amikor kiszolgáltam. A kegyel­mes úr meghalt a tavasszal és ide éppen akkor ke­restek új személyzetet... Ez a körülmény nem vágott bele Zólyomi doktor terveibe. — A régi személyzetet elbocsátották a tavasszal? — Nem volt régi a személyzet... Itt, kérem tisztelettel, igen gyakori a változás. Magam, a fél esztendőmmel, a legrégibb inasok közé tartozom ... Zólyomi doktor nem szándékozott bizalmas vallo­másokat hallgatni Anasztázia asszony hirtelen ter­mészetéről. Abbahagyta a társalgást. Az inas azon­ban, amikor a vendégszoba ajtaját kinyitotta és egy kis felesleges szorgoskodásba kezdett a kályha meg a függöny körül, újra megszólalt: — Engedelmet kérek, nagyságos uram, de már eszembe jutott. Madám Rozett a neve. — Furcsa is lenne, — gondolta Zólyomi doktor,­­ ha a kastélyba való belépésem pillanatában azon­nal rábukkantam volna Erzsikére. Később nagyon megörült neki, hogy az imádkozó hölgyet Rozettnak hívják és hogy nem ő lesz a vé­dence. Közelről ugyanis szegényke nem annyira 1>78

Next