Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 27-52. szám)
1938-10-16 / 42. szám - S. Bokor Malvin: Igazság / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A fenyőfák meggyökeresedtek az új helyen és megéltek. Az, aki még az ő életüket is megbecsülte, a föld porában pusztult el, mint egy kidöntött fa. Zólyomi doktor, mielőtt leutazott volna Kissomra, gondoskodott róla, hogy a kastélybeliek még csak ne is sejthessék útjának igazi célját. Ha „Erzsike" ül a birtokban, nevetségessé teszi magát a fogadatlan prókátor. Ha nem, bizonyára nem lesz kedves vendég az, aki az elhunyt örökhagyó utolsó keltezésű, ismeretlen végrendeletét jött érvényesíteni. Mire valók az összeköttetések és mire való az ügyvédi furfang? Doktor Zólyomi Pál zsebében szabályszerű meghatalmazás volt, amely feljogosította őt arra, hogy egy hagyatéki ügyben tetszése szerint kutathasson a Kanizsay-grófok levéltárában. A meghatalmazást a család széniora állította ki: Kanizsay Bertalan gróf, aki ezidő szerint könyvügynökösködéssel foglalkozott-Doktor Zólyomi Pál minden vállalkozásánál számításba vette a jószerencsét is. Azt tartotta, hogy a szerencse: egyéni tulajdonság, amint a német közmondás is állítja. Annyi bizonyos, hogy a leleményes, gyorseszű és találékony embereket segíti a szerencse, a lassúakat és az álmélkodókat faképnél szokta hagyni. Ezúttal is szerencséje volt. Úgy képzelte, hogy az olyan nagysúlyú és csekély értékű holmit, mint amilyen egy hanyatló grófi család régi, többnyire gazdasági kérdésekkel foglalkozó levelezése, nem igen viszi magával a vándorbotot ragadott, végzett földesúr, hanem a padláson hagyja, a bélyeggyűjtőknek és az egereknek. Csak abban az egyben tévedett, hogy nem maradt a padláson a levéltár. Palkovics Achilles, a régi holmik szerelmese, egy szellős földszinti szobában raktározta el a sok-sok ládányi mohos írást, abban a reményben, hogy majd egykor, ha sok lesz a szabad ideje, foglalkozni fog az anyaggal, amely része a magyar történelemnek. Glogovácz Dezsőné, született Palkovics Anasztázia, az elhunyt testvérnénje, mostanában a kastélyban lakott és azt felelte az ügyvéd tiszteletteljes kérelmére, hogy készséggel beleegyezik a levéltárban való búvárkodásba. Sőt! Meghívta az ügyvéd urat, hogy legyen vendége arra az időre, amíg kutatásait elvégzi, mert a faluban nincs úriembernek való szállás. A kastélyban viszont egy király is ellakhatott volna. Patkó alakú épület volt, egyemeletes. Az udvarát széles márvány kockákkal kövezték ki, a kovácsoltvas díszítésű, velencei díszkút állt. közepén A bejárattal szemben levő oldalra még egy emeletet húzatott valamelyik dédapa, akiben volt annyi jóizlés, hogy megtartotta az épület egységes, barokk stílusát. A második emeletről félkörbe épített erkély nézett az udvar felé. A belső udvarra rácsos kapun át lehetett bejutni. A külső udvar hatalmas pázsitterei már összefolytak a parkkal, amely viszont az erdővel volt határos. Zólyomi doktort feketeinges, csíkos mellényű inas vezette végig a körbenfutó, visszhangos folyosón, amelynek falait végtől-végig vadásztrófeák borították: hármas sorban felaggatott szarvasagancsok. Mindegyik agancs alatt kis réztábla hirdette annak a nevét, aki az agancs büszke viselőjét elejtette. „Nándor István főherceg ő királyi fensége", „Natália főhercegnő ő királyi fensége", „Péter Leopold őfelsége, Dácia királya" — olvasta menetközben Zólyomi doktor. A nevek után évszám, hónap és nap. Az újabb keletű évszámok mellett meglehetős sűrűn ismétlődött gróf Kanizsay Ferencné neve. Az utolsó úrnő nem hozott szégyent az amazon-dédanyákra, bár a dédanyák bizonyára hideg, lenéző tekintettel nézegették, amikor helyet foglalt a nagyterem díszkarosszékében, gyöngyös, gyémántos, brokátos képmásaik alatt. A nagytermet, amikor elmentek mellette, egy pillanatra megnyitotta az inas a vendég előtt: alighanem utasítása volt rá. Romhányi Mira képe — Faujita festménye — éppen vakmerően és hűvösen nézett farkasszemet a gőgös Kanizsay-Husvéth Annával. Anna asszony Stuart-gallért és keményített hollandi főkötőt viselt; Mira grófné viszont félig háttal festtette le magát, a hátán nem volt semmi, gyönyörű vállai pedig, amelyek egy strucctoll-legyező mögül villantak elő, azt a benyomást keltették, hogy egyáltalán nem is visel ruhát. Erre ugyan rácáfolt a papagályokkal hímzett ezüstuszály, amely karosszéke mellett terült el — de azért mégsem lett volna kívánatos, hogy a kísértetek óráján Mira meghallja azt a véleményt, amelyet a szúrós szemű Anna grófnő táplált az ő szemérmetlensége felől. Husvéth Annáról egyébként azt tartotta a borzongtató családi legenda, hogy halála után vámpírrá lett, fiatal férfiak vérét szívja. Ez idő szerint tehát neki és Mirának nem volt mit egymás szemére vetniök. Az inas gyors pillantást vetett a pesti látogató arcára, azután bevezette a kápolnába is, amely az első emeleti lépcső fordulójából nyílott. Gyönyörű rokokó templom ócska volt; építője alighanem járt Párisban és alaposan megnézte a Sainte-Chapellet. Még azt a szűk kis átjárót is lemásolta, amelyen át a nagyúri család tagjai belső szobájukból egyenesen a templomba léphettek. A magasba szökő, színes gót ablak alatt karcsú nő imádkozott. Fiatalnak látszott, aranyszőke haja volt. — Ki ez a hölgy? — kérdezte Zólyomi a vezetőjét, amikor kiléptek a kápolnából. — A francia társalkodónő. — Mi a keresztneve? — Nem tudom, kérem. — Mióta van a házban? — Régebben, mint én. Én ugyanis csak féléve léptem szolgálatba-Zólyomi Pál meglepődötten kapta föl a fejét Az inas deresfejű legény volt, viselkedése azt a benyomást keltette, mintha hozzánőtt volna az ősi falakhoz. — Régebben, — magyarázta halkan és tisztelettel — Barlay tábornagy úrnak voltam a legénye úgy tartott magánál, amikor kiszolgáltam. A kegyelmes úr meghalt a tavasszal és ide éppen akkor kerestek új személyzetet... Ez a körülmény nem vágott bele Zólyomi doktor terveibe. — A régi személyzetet elbocsátották a tavasszal? — Nem volt régi a személyzet... Itt, kérem tisztelettel, igen gyakori a változás. Magam, a fél esztendőmmel, a legrégibb inasok közé tartozom ... Zólyomi doktor nem szándékozott bizalmas vallomásokat hallgatni Anasztázia asszony hirtelen természetéről. Abbahagyta a társalgást. Az inas azonban, amikor a vendégszoba ajtaját kinyitotta és egy kis felesleges szorgoskodásba kezdett a kályha meg a függöny körül, újra megszólalt: — Engedelmet kérek, nagyságos uram, de már eszembe jutott. Madám Rozett a neve. — Furcsa is lenne, — gondolta Zólyomi doktor, ha a kastélyba való belépésem pillanatában azonnal rábukkantam volna Erzsikére. Később nagyon megörült neki, hogy az imádkozó hölgyet Rozettnak hívják és hogy nem ő lesz a védence. Közelről ugyanis szegényke nem annyira 1>78