Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)

1940-03-24 / 13. szám - Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele nincs / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Egyébként csak részben tervezte ő ezeket a lá­togatásokat. Félig az öreg Szabó követte volt. Szabó valami férfias szemér­mess­éggel kerülte Etelkáék lakását s csak olyankor ment fel, hívót kapott, szóban, vagy telefonon, ha külön meg­ Viszont még a feleségeinél is jobban aggódott a legidősebb leá­nyáért, aki legjobb barátja volt már évek óta, anél­kül, hogy Etelka a tudatára jött volna, mit jelent az apjának. Ha tudta volna, boldogabban élt volna otthon és nehezebb lett volna elmennie. Igen, az öreg Szabó nagyon egyedül maradt. Többet üldögélt mostanában hol otthon, hol az ab­laknál, hol a kávéházban. A hivatalba is gyakrab­ban ment. Búcsúzni, amint mondogatta. Közeledik a hatvanadik születésnapja, igyekezett megszokni a nyugdíjazás gondolatát. A fiatalok keserűen emle­getik, hogy az öregek nem akarják átadni a helyü­ket. Szabó is, emlékezett, milyen felháborodással mondta egykor, hogy fölöttese, „az a vén szamár", már a hamut is mamuinak mondja, mégis ott ül a helyén és nem mozdul, hogy tovább indulhatna az egész sor a háta mögött. Ragaszkodott szegény gör­csösen a helyéhez, az utolsó pillanatig ... Hát ő nem fog így tenni. Rá ne mondja sennki, hogy nem tud számolni az idő múlásával és nem tárgyilagos ön­magával szemben. Ő elmegy, amint itt az ideje. Ha­nem­­ hogy fáj, az bizonyos. És hogy üres lesz az élete, az is bizonyos. A munka, ami fiatalkorban unalmas robot, később köteles járom, az öregedés idején:­­támasz. Amíg tart, a régi lépésben megy tovább a meg-megroggyanó láb, a régi iramban fo­rog minden kerék az agyban. Ha egyszerre megállít­ják, akármilyen szép és meleg ünnepséggel állítják is meg — csak temetés az. Ott áll „az ünnepelt", mellén kitüntetéssel, kezében nyugdíjjal, — a többi pedig elrohan mellette, roham tovább, tovább... Ez a két bánat nehezedett Szabó méltóságos úr lelkére. Kevesen tudják, de a legridegebbnek tűnő méltóságos uraknak is vannak egyéni bánataik. Etelka és a hivatal... ez a két búcsú fájt neki na­gyon. Etelka már elment, most készült rá, hogy em­berül állja ki a másik búcsúzk­odást is. Vitte hát Szabóné a melegített káposztáit, finom töltelékkel. Sietett. Néhányam megnézték. Micsoda furcsa csomagot visz ez az őszihajú, magas, előkelő külsejű hölgy? A leányomnak viszek egy kis melegített káposz­tát, — gondolta magában büszkén és gőgösen, — a leányomna­k, aki férjhez ment. Fiatalosan sietett fel a lépcsőn, nem csengetett a liftért, nehéz lett vol­na elengedni a lábas egyik fülét. A lakásajtóban is könyökével nyomta meg nagy üggyel-bajjal a csengőt. — A méltóságos asszony! — fogadta Panka fe­hér kötényben, fehér bóbitával. Nemrég fejeződött be a rendelés. Lőrinc is ki­jött, azt hitte, valami elkésett beteg. — Kezét csókolom. Mit tetszett hozni megint? Melegített káposzta? Pompás! Csak Etelkának sza­bad ennni belőle, vagy megehetem a felét? — Hoztam neked is. — felelte elpirosodva Szabóné. Elfogódottan beszélt a vejével még min­dig. Hol maradnak az any­ós viccek? Lőrinc ugyan még egyet sem mondott és mindig nagyon kedves hozzá. De Szabóné azért n­em bízta el magát. Várta, mikor kerül sor az első összetűzésre, mert hiszen ez, ú­gy tanulta, elkerülhetetlen. Lőrinc lesegítette a kabátját, Panka elvette tőle a lábast. — Hol van Etelka? — Odabenn. ' Mintha még akart volna mondani valamit a fiú. Mintha egy pillanatra elkomolyodott volna az arca. De hallgatott. Etelka a kályha mellett gubbasztott kendőben, sápadtan. Látszott, hogy erőlteti a mosolygást, ami­kor belép az édesanyja. Elébe jött, meg is csókolta, de közben sötét, szinte haragos pillantást vetett Lőrinc felé, áki viszont elbiggyesztette a száját. Ezek összeveszn­ek! Szabóné úgy érezte, mindjárt sírva fakad. Simo­gatta volna a l­eányát, beszélt volna hozzá: „Etel­kám, mi bajod, drágám, mivel bántott ez az idegen ember?" De nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy Etelka úgyis letagadna mindenit. Mindig leta­gadta­, ami fájt. Beszélgettek. A kis lakás meghitten, ezer titkot őrizve, szinte cinkostárs módjára hallgatott a fiata­lok közül. Etelka már mosolygott is, sápadtan, szinte hősiesen. Mint régen. Eltelt egy félóra, azután még egy negyedóra. Szabóné felállt. Nem, igazán nem maradhat tovább, csak látni akarta őket, csak a káposztát akarta fel­hozni ... Látta, hogy a jelenlétében nem tudnak ki­békülni ; talán, ha egyedül maradnak... Etelka egyetlen szót sem szólt az urához és ha Lőrinc rá­mosolygott, hetykén, szinte kihívóan, Etelka elfor­dította a fejét. Nagyon nagy oka lehet rá, hogy ha­ragudjék! Szabóné nehéz szívvel ment haza. Mit mond most az urának? Hogyan hallgassa el, amit látott? Életében nem hallgatott el előtte semmit. Pál mindig eltitkolt előtte mindent, ami nem volt jó, nem volt szép, nem volt szívderítő, ő azonban... ő soha. Pál úgyis meglátja a szemén, ha nem mond igazat... mindjárt itt lesz, pedig... Már dobogott a szíve a nyugtalanságtól... Ekkor megszólalt a telefon. — Halló! Anyus? — Lőrinc hangja volt. — Na­gyon sietek... leszaladtam cigarettát venni, hogy telefonálhassak. Láttam, nagyon savanyú arccal tet­szett elmenni... hát megnyugtatom, hogy nem ve­szekedtünk. Nem. Sőt! Nagyon jóban vagyunk. De Etelka azt szeretné, ha a kis unoka is éppen olyan meglepetés lenne majd, mint az eljegyzésünk volt. Én ugyan kétlem, hogy sikerülni fog eltitkolni, de hadd legyen meg a kedve. Nagyon kérem anyusé­ Tótágas. Dulovits Jenő fényképe .357

Next