Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-02 / 1. szám - Gulácsy Irén: Európa hulló csillaga / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Újesztendőre / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Végre aztán hallatszott is. De a válasz egyöntetű szép egysége valahogy már megbomlott. Voltak akik a tehetetlenség sajgó gyűlöletével figyelték a két fennhangon síró nőt, míg az eset gyanútlan szemlélői úgy érezték, mintha villám csapott volna beléjük. — Mi... Mi ez? Főképp a közel eső csoportokban, rémülés lett — Nagy Lajos árvái gyászba foglalták magukat? — Esztendőkkel Lajos halála után? — És rínak, év utolsó napján, Szilveszternek vidám vasárnapján, az új király koronázásakor? Ez felette komorú és felette, felette meggondolkoztató jelenség volt. Sokan álmélkodva néztek össze. Fojtva kérdezték, fojtva is alig merték: — Hát nem ők maguk hívták be Károlyt? mat? — S ... nem saját szántukból ruházták reá a hatat A zavar gyűrűje terjedt és a második beleegyező válasz bizony jól megkésve, határozatlanul és megcsappanva jött, bár a bajt neszelő Kaplay Dömötör eléggé kitett magáért, ami a kérdés erejét illeti. Az öreg úr pillantása a nép felé kifordulva, valahogy épp Zámbó Miklósra esett. Mások is nézték s mind többen látták ... A nagy behemót ember egész testében remegett. Arca szederjes volt a vértódulástól. Mindenki tudta, hogy kegyvesztetté tették volt a királynék. Régebben elég nyíltan el is állt mellőlük. Hát ha most mégis történik benne valami... ? Ettől az újabb kínos eseménytől megint újabbak, sőt a legharagosabb ellenpártiak közül is többen megrezdültek. — Istennek vicéje, a lelkiösmeret. ..? A bihari Toldy György mentette volna ami ment•tető. Kitámogatta a templomból a rosszulléttel küzdő óriást. De ez sem használt többé. Amerre már meg ez a siralmas menet elvonult, lábcsoszogás, köhécselés, forgolódás lett. A figyelem megoszlott, nyomottá vált a hangulat és a harmadik kérdés után már percek, végehosszatlannak tűnő, kínos, egész percek teltek még mindig semmi és semmi... a szívszaggató zokogáson kívül. Nagy, nagy nehezen, többféleképpen zavartan és szakadozottan, végezetül aztán lett valami kis „igen". Eldongott az „akarjuk". Hiába ocsúdott fel a szentélybe szorított új királyi udvar s fogott annál lármásabb vitatkozásba. Idő közben anyira feltűnő lett a késedelmeskedés és annyira bármely pillanatban eshető volt valami kavarodás, hogy Széchy Miklós, mint egy vén kakas repült neki s felintett a kórusnak, hogy rá, rá már ott avval a királyavató zenével! Jöjjön a kántálás, akár mi, csak ez a veszedelmes feszültség szűnjék a lelkektől! A karzaton észbe is kaptak s az ének felhangzott: íme ez az, ki sokaknak estére és feltámadására állíttatott Izraelben, azon fegyül, kinek sokan ellene mondanak. De némelyek szinte már ebben a hagyományos dicsénekben is valami titokzatos utalást véltek felfedezni és az orrfúvások, nyugtalan fészkelődések terjedtek, erősbödtek. Zudar Péter vajda, aki régebben hasonlóképp elpártolt a királynék mellől, Nagy Lajosnak azonban valamikor meghitt barátja volt, most egyszerre ellenállhatatlanul emlékezni kezdett egy ezüstfényű vadászmadárra, melyet hajdan a pár lépésnyire nyugvó jó úrtól nyert és könnyek futották el a szemét. — Itt a korona, amazoknál csak a lecsökkenés? — súgott titkon Jolsvay Leusták fülébe. — Mégis .. Honnan a juss, kedvesem! Hogy kerekedett így fölénk ez a csiricsankó Károly s mivégből tartozzunk őt urunkolni és felségezni? Leusták mintha éppen erre a szóra várt volna. — Bizony bátyám, szégyen! Bizony bátyám én is ebben ölöm itt magamat, hogy ugyanazon királyi személy sír itten előttünk, úgymint akit nem is olyan régen hasonló pompákra méltattunk. — És egyhántúlag evvel a szentistváni koronával koronáztunk. Tedd csak hozzá! — Hát hozzátehetem. A két ember lesütötte a szemét s nehéz érzések és sóhajok közt gomolyogtak, pedig Leusták soha nem is tartozott az asszonypártiak közé, akik most minden oldalról tudatlanságban voltak hagyatva. * A szertartás közben tovább gördült. A szentélyben megint nagy éljenzések csattogtak, de itt a csarnokban sokféle nyomottság ... A daliás felvidéki Csetneky György egyre-egyre mozdult. Valami kurta és tagolatlan torokhang féléket hallatott. — Mi ütött beléd! — fakadt el egy idő múlva Lévay Cseh Péter türelmetlenül. — Csak nyílik a szemem. Szörnyűség, ami itt történik! Most sejtem mivoltját. S egy hirtelen szalmalángolásban már a szablya . . . De amaz lefogta. — Megőrültél? Hej! Várj! Zsigmondra gondoljunk — Hiszen éppen őrá gondolok! Mária nélkül minden joga elvész. — Azért ezt nem így kell.. . Merthogy ők ketten zsigmondisták Másutt szintén előfordultak holmik voltak. A templom jobb hajójában tisztán hallatszott egyszer, két éneklés és vivátozás közt, ahogy most meg a veszprémi főispán — Bessenyey — odaszólt az óbudai egyetem korlátnokának: — Ez biza rút hálátlanság tőlünk, hogy a nagy király árváját. . . A többit elnyelte a felcsattanó síp. De afelől Lukács korlátnak azért visszafelelt: — Inkább nevelni és segíteni kelletett volna. — Már késő. Még magában e szentélyben is estek hangok a háláról. A dolgok forrójánál is. — Az bizony szép és igaz magyar virtus .. . Hédervári Kont István hallotta meg a példálózgatást. Felmozdította sűrű szemöldökeit. — Badar beszéd! Pár könnytől még el nem vakulunk. Merő hálából még uram, országot mindjárt prédára nem vetünk. — Inkább a böcsületet. — Ki mit mond a becsületről? Mit hadjátok magatokat elbódítani! Ne a módot, hanem a célt nézd. Egy derék férfikormányzat, a nápolyi és magyar régvárt unió, az integet itt. — Igen, a vesztőhely! Én annak épülésit látom s büszke főknek a torjukról leesését — morgott Vajdafi és valami nem nagyon templomba illőt talált kiszalajtani. — Ha vérpad, vérpad s ha pallós, pallós! Azt is szembe fogadjuk — rázta meg vállát kevélyen a nagyúr és több szóra nem méltatta a nyers embert. De az már erősen a gyászos jelenségek hatása elá került, lélekválsága növekedett, tovább sehogysem állta, meg kellett volna, hogy fojtsa a gőz. Kis idő multán megint csak elcsikorodott. 4