Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 27-53. szám)
1943-07-03 / 27. szám - Harsányi Zsolt: Galgó három felesége / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Negyedévre . . .— pengő Félévre . . . 17.— pengő Egyes számára 80 fillér XLIX. évfolyam Szerkeszti Herczeg Ferenc 1943 július 3 Az Uj Idők képeinek, valamint bármely szövegrészének még kivonatos utánnyomása is tilos 27. szám Copyright by Singer és Wolfner 194$. Budapest. I. A két leány az ablaknál üldögélt. A nyitott ablakon olykor bepattant a künn hevesen ropogó nyári zápor egy-egy szétloccsanó kövérebb cseppjének finom szilánkja, akárcsak a kályhából kipattanó szikra. De nem törődnek vele. Az utcára sem pillantottak ki, ahol néha környékbeli parasztszekér táncolt tova, olyan víg igyekezettel menekülve a macskafejű kövezeten, hogy mozgása az évődő borjúéhoz hasonlított, néha pedig egy svábasszony kacsázott át az utca egyik oldaláról a másikra, felső szoknyáit csuklyaként borítva vissza fejére. Őket ez most nem érdekelte. Őket csak Galgó érdekelte. Ha valaki történetesen belép, szemek csillogásán, ajkoknak még hallgatáskor is érzéki nyitva maradásán, ujjaik bútorperemet, vagy terítőrojtot gyötörgető idegességén tüstént láthatta volna, hogy legényről beszélnek. De nem lépett be senki. Az apa nem volt még otthon, az anya meg örvendett, hogy a vendég unokahúg nem lábatlankodott a konyhán és nem kínozta a földműves-sorbeli rokonok egyenkénti üdvözletével. — És mondd, Teri... mit is akartam kérdezni... és mondd, a szülei nem élnek? — Nem. Az édesanyja korán meghalt, az édesapja nemrégen. Mielőtt idehelyezték. Különben nagyon előkelő ember volt. A minisztériumban dolgozott. Az unokahúg elhalt. A varázslatos szótól halkabb lett a hangja. — A minisztériumban ... óh ... és mondd, mit is akartam kérdezni ... milyen minisztériumban? — Azt nem tudom. Minisztériumi igazgató volt. Alája tartozott az egész segédhivatal. Ő volt az igazgató az egész minisztériumban. Lóránt gyakran beszél erről. Sokat panaszkodik, mert az apja nagyon szigorú volt hozzá. Ha erről beszél szegény, mindig sóhajtva hozzáteszi: hja, az a gőgös, feudális vér. — És mondd, mit is akarok kérdezni: mi az a feudális? — Ami feudális, az arisztokrata. Mert a legnagyobb dolgot még el sem mondtam. A Lóránt apjának gróf Csáky-lány volt a nagyanyja. De Lóránt erről nem szeret beszélni. Ő azt szokta mondani, hogy ez társadalmi előítélet. Azt mondta, hogy csak egy igazi előkelőség van, a lelki előkelőség. Hermina, az unokahúg, ámulva hallgatta a csodálatos ember leírását. Még meg is rázkódott kissé, mint akin szent, borzongás fut keresztül. Általában nem is összerázkódni, hanem toporzékolni szeretett volna itt gemmában, mert az a minden mozinál felkorbácsolóbb dolog, hogy a bankhoz ilyen ember érkezett, teljesen kihozta a sodrából. Hiszen ez a végtelenül érdekes fiatalember, akinek a dédanyja igazi grófnő volt, most gyakori vendég a rokoni háznál, tehát a sors egy varázslatos intézkedése folytán most ő maga is vonatkozásba került a Csáky grófokkal. Egyszerre heves szeretetet érzett Teri iránt, aki most közte és az arisztokrácia között ezt az álomnak is gyönyörű és édes hidat jelentette. Hangja kissé remegett, amikor megszólalt: — Istenem, milyen boldog is vagy te, Terikém .... egy ilyen ember udvarol neked .. és a néniék mit szólnak hozzá? — Az nem olyan egyszerű dolog, — felelte Teri, — mert hallgass ide ... Hermina nagyot reszelt a torkán, mert azt ismeretlen okból egyszerre nagyon száraznak érezte és önkéntelenül közelebb akarta húzni székét a beszélőhöz de akkor vette észre, hogy mindketten a pamlagon ülnek. És ugyane pillanatban az ablak előtt megállt az arra haladó szekér zörgése. Hermina rosszat sejtve elsápadt. Valóban anyja szekere állott meg odakint. Hermina lelkét jeges fájdalom dermesztette meg. Életének átka és állandóan nyomasztó borzalma mennydörgő földomlás gyanánt zuhant rá erre a magasztos pillanatra, mikor nemcsak hogy baráti bizalmában sütkérezett, a rátarti, úri unokahúg hanem még hozzá a grófokhoz kapcsolhatta álmait. És éppen most állt meg ábrándjainak országútján az állandóan gyötrő gyalázat: a kofakocsi. — Hermin, — kiáltott odakint a bakon ülő Hutterné, — egy-kettő! A házikisasszony arca is elborult. Hermin szeme elhomályosodott a tehetetlen keserűségtől. — Megyek már! — kiáltott ki az ablakon. Megtörölte szemét és felállott. De látnia kellett, hogy még gyorsabban pattan fel Teri: „Szégyelli a szekeret", — gondolta magában a mélyen megalázott Hermin. És mint a vágóhíd felé hajtott bárány, megadóan indult kifelé. — Sajnálom, hogy már megy. Nem baj, majd elmondom, ha megint bejösz. Talán a jövő héten. Ha ráérek. Majd meglátjuk. Igazán kár, hogy most sietsz, de mamával ne fáradj, én majd átadom ... Hermin már kint is volt a szobából. Teri fellélegzett, odaállt a függöny mögé és kilesett, mintha a szekeret maga is siettetni akarná. Mintegy gondolatban sürgette a rokont, hogy az mennél gyorsabban haladjon el odakint az orgonabokrok között és igyekezzék a Galgó három felesége — Regény — írta: Harsányi Zisolt