Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-03-18 / 11. szám - Zsigray Julianna: Visszhang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
nagyobb társaság pihent meg ott. A férfi kinyitotta a fakaput és előre engedte Erzsébetet, de Erzsébet hátrahőkölt. Sokan ültek az asztal körül, egy helyes parasztasszonyféle kínálgatta az úri vendégeket, de Erzsébet csak egyetlen nőt látott. Azonnal megismerte, a párisi asszony volt, az a vöröshajú. A haja vörös volt még most is, minden szála külön szikrázott a tiszta reggeli fényben, a szeme is olyan volt, mint régen a dunaparti hotelben. Sötétzöldre festette a szemhéját és a pilláii csomókban nehezkedett a fekete festék. A szája lilásvörös volt, de az arca már ráncos, az orrától az álláig két mély vágás csúszott le és vastagon ült benne a rózsaszín púder. Fehér lovagló kosztümöt viselt, vállcsontjai soványan ütköztek ki a vászonkabátból. — Na jöjjön, — bíztatta a férfi Erzsébetet — miért ijedt meg? Ez Romance, persze, hogy ő, de hát igazán semmi oka nics rá, hogy féljen tőle. Nagyon megöregedett szegény, — mondta halkan, elnézően. Bizony, nagyon megöregedett. Erzsébet nem értette, hogyan lehet így megvénülni hat év alatt. Villanyossággal telített érdekes, mozgalmas lényének csupán reménytelen kísértete volt. Mozdulatai még mindig frissek akartak lenni, éppen ezért túlságosan sokat mozgott, állandóan beszélt, túlméretezett gesztusokkal és grimaszokkal kísérte mondanivalóját. Sok férfi volt körülötte, valamennyit számon akarta tartani, mindet le akarta kötni, de a lovaglóruhás gavallérok merev mosollyal, üres tekintettel válaszolgattak ideges, kapkodó kérdéseire. Jó kedve, fölényes biztonsága leplezni akart valamit, de minduntalan elárulta önmagát. Gyűrűkkel megrakott, csontvázszerű keze állandóan remegett mélyen ülő, rengeteg apró ránccal körülfogott szeme ál-éslandóan keresett valakit. Ez a valaki magas volt, széles vállú és legfeljebb húsz egynéhány éves. Hollófekete haját olajos fényesre kefélte, szép arca kongott az ürességtől, fiatal, piros szája kegyetlen volt és kegyetlen volt sötét, délvidéki szeme is. Romance, aki nem titkolta, hogy az ifjú gigoló tökéletesen hozzá tartozik, állandóan foglalkozott a fiúval, parancsolgatott és hízelgett neki, mint egy értékes idomított kutyának és nem akarta tudomásul venni, hogy a gigolo nem aportiroz. A fiú nyers volt és szemérmetlen, a hamvasan fiatal és édesen buta vendéglősné körül sündörgött, ahogy a következő félórában egy másik nő körül sündörög, éppen csak azért, mert az fiatal és mert nem Romance. Erzsébetet szikrázó, cukros káröröm öntötte el. — Hát ez lett belőle, — kérdezte, azaz állapította meg a férfi felé fordulva és enyhe szánalommal pillantott a vöröshajú asszony felé. — Ez bizony. — Megitták az italukat, aztán a férfi szórakozottan a vöröshajú asszony felé intett lovaglópálcájával és szerelmesen két karjába ölelve feltette Erzsébetet a lovára. Erzsébet sehol a házban nem talált órát. Itt nincs idő. Az éjszaka egybefolyt a nappallal, a hold ezüstzölden sugárzott, a nap gyémántosan, a tenger suttogta a sziget körül az örökkévalóság dalát. A két ház között összeért a kert, a virágok úgy adták egymásnak a színüket és az illatukat, mint a futók a stafétabotot. Éjszaka éltek, reggel és este, az öreg úr és a muzsikus játszottak, kockáztak, muzsikáltak és vitatkoztak. Egzotikus hangszerek szólaltak meg az éjszakában, olykor hajók jöttek a szigetre és pontosan minden nap megérkezett a háromórás eső. Ilyenkor bentmaradtak a házban. Az asszony feje a férfi szívén pihent, fülelt, hogyan mozog a szíve, hogyan löki ki magából a vért. — Ez az élet ritmusa — súgta halkan. A másik nem válaszolt, szelíden végighúzta kezét az asszony arcán. Aztán később lehúzta kezéről a jegygyűrűt és a tenyerén egymás mellé tette az ő gyűrűjével. Elgondolkozva, tűnődve nézegette a két aranykarikát a beléjük vésett neveket és a dátumot. — Ez az örökkévalóság — mondta halkan. — Látod, van végtelenség, van örökkévalóság, van örökkévaló szerelem. Nincs élet és nincs halál, csak halhatatlanság. Te eljöttél utánam és én tudtam, hogy el fogsz jönni, mert vártalak. Mielőtt születtünk, már ismertük egymást és ismerjük egymást azután is, hogy meghaltunk. Nem kellene tovább élnem... — gondolta Erzsébet. — Soha, soha többé nem leszek ilyen boldog. A háromórás eső, amilyen bolondosan jött, olyan bolondosan el is szaladt. A sziget párolgott, illatos köd töltötte meg, a fák, a virágok, a házak színes, gomolygó árnyékokká váltak a ködben. Igézet, különös varázslat terjengett ezekben az időtlen pillanatokban. A férfi felkelt, kinyitotta a francia ablakokat és a színes, puha köd hatalmába kerítette a szobát. Aztán visszajött Erzsébethez s megérintette a kezét. — Emlékszel? — kezdte. Erzsébet tudta, hogy mit fog mondani. Igen, most lassan, tagoltan, élvezve az ősrégi, a földdel és az égi testekkel egyidős szerelmi zsoltár szavait, mondani kezdte azt a verset, amelynek első sorát Erzsébet lánysága első pillanatában hallotta először: ... Jöjj szerelmem, gyere, menjünk a mezőre, Illatoznak künn a mandragórák . . . Még nem hajnalodott, a hold már eltűnt, halványzöld volt a tenger és az ég és súlyos, hűvösen simogató párafüggöny remegett a víztükör fölött. A férfi a nyitott oszlopsor előtt ült a lépcsőkön. Arcát a kezébe temette. Hallgatott, a csendet figyelte, a megmérhetetlen békét, amely benne volt és amely megszentelte a tájat. — Megmondtad neki? — kérdezte az öregúr és megállt előtte, amint nyugtalanul átjött a kerten. Csak egy mondatra állt meg, aztán folytatta a sétát a két ház között az alvó virágok és árnyékszerű fák sorfalában. — Nem mondhattam meg. Erről nem lehet beszélni, kell, hogy megtudja, de mi nem szólhatunk. — De ha nem beszélsz vele, elveszíted. A férfi felemelte a fejét, kelet felé nézett, ahol lassan, ingerültvörösen izzani kezdett az ég. % A Jókai-nagydíjjal az idén Gáspár Jenő irodalmi munkásságát jutalmazta a Petőfi Társaság 317