Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1944-01-15 / 2. szám - Balajti Farkas Erzsébet: Dikció / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Levél / Versek

Antal kezibe sárgaliliomot tesznek, a fájdalmas Máriát meg befelé fordítják a falnak s mire a másodikat húz­zák nagym­sére, annyi rokona van már mindenkinek, hogy veresre csókolják egymás arcát az emberek. Csak Árva Dikciót nem ölelgette meg soha senki, mert neki nem került rokona semerrül, legfeljebb apát­falvi keresztanyát szerezhetett volna, csakhogy azt híni kéne, Dikció meg nem tudott beszélni. No, ha rokont nem várt is, készülődni­ valója neki is volt. Várta a három szál kolbászt, meg a sapka pénzt s faragta buz­gón a fakanalakat. Tudós ember is megunna annyit számolni, amennyi fakanál hevert már szerteszét, mégse volt pihenése. Ha leáldozóban volt a nap, Dikció szeme megint olyan lett, mint akitől a katekizmust kérdezik s biztosan azt gondolta magában: — Már mész? Ki világít akkor a szegény embernek, ha dolga van? Ha éjjel feljött a hold, talpraugrott, mint aki a világot bíztatja: — Ne félj, amíg engem látsz! S a világ megnyugodott, Dikció meg faragta a ka­nalakat reggelig. Búcsú reggelén vette észre, hogy nem is fér már a portékája a kosarába. Szerencse, hogy most is egy hajlék alatt lakott a fiatal Galuska-családdal. Mert Galuskánénak is volt egy hátikosara, amit búcsú szom­batján beáztatott a patakba, hogy látszódjék rajta az ünnepi tisztogatás, ha majd elmegy búcsút köszönteni egy kis er­ő az irányában. Ezt a hátit Galuskáné ki­akasztotta a szegre száradni, Dikció meg, mint aki meg­szokta, hogy nap, hold néki világítson, kosár néki göm­bölyödjön, levette és elhelyezte benne a kanalakat szé­pen. Aztán felkötötte az egyik kosarat a hátára, a má­sikat a mellére, egy figurás kicsiny kanalat meg a sap­kája mellé tűzött bokrétának s elindult a templom felé. Már akkor teli volt az utca kerekszemű gyerekek­kel, meg lányokkal, akiknek úgy látszott a szoknyájuk a szélben, mintha az anyjuk ringatta volna őket odáig. A legények a kőkereszt mellé húzódtak s a kalapot az arcukba csapták, hogy se azt nem lehetett látni, kinek kire röpdös a szeme, se azt, hogy ki kezdte el a búcsút tegnap este. Aki ember, asszony pedig koma volt vala­hová, az a sátrak körül forgott és szabadult a pénzétől. Búcsú csak egyszer van, sátor is csak akkor, Dik­ció meg mindig, mégis, ahogy meghallották a tapsolását, sereglett körülötte a nép, mint ahol osztogatnak. Pedig Dikció nem osztogatott, hanem mondta: — A ijjéé ... na ijjjéé ... Az emberek megnevették: — Még most is hat? Tán a te kanaladat is meg­maximálta a csendőr? — Oszt marószos ne legyék, hallod e! Dikció csak mosolygott ide, mosolygott oda, erre nyitotta a szemét, arra nyitotta, de olyan szép szelíden, hogyha nem cigánynak születik, lehetett volna belőle patikussegéd, vagy szentkép a templomban. A bíró menye azt mondta az urának nevezve: — Hallod-e, ez a fikció csak úgy bábúnak a sarok­ban is különb lenne, mint te embernek! Ez a mondás nem volt asszonyi helytelenség, mert Dikcióról mindenk tudta, hogy csak úgy magamagának teremtette a jó Isten. No, de azért csak viszket minden­kinek, ha kisebbítik s a bíró fia se volt kukoricacsutka. Gondolta, most nevetséget csinál Dikcióból s az a fele­ségének is jót tesz. Egy furfangos fütyülőt vett a sá­torban s kedveskedve dugta a Dikció szájába: — Ehun­e, búcsúfia, nem fárad el úgy a­g­gád, mintha mseadot­ koptatod! Dikció belefuit s abban a pillanatban kiugrott a vé­géből egy kis majom s neki-neki a Dikció orrának! Dikció ijedten kapta ki a szájából a fütyülőt és kö­rülnézett, hogy mit szólnak hozzá a népek? Mikor látta, hogy mindemu nevet, hozzáfogott örülni ő is. Utat tört magának s mindenhová felment, ahol még nem látták az ügyes gurigamajmot. S lám, szerencsét hozott neki! Mert az emberek szívesen fogadták a nevetést és min­denki vett érte egy fakanalat. A nagy örömnek akkor lett vége, mikor hipp-hopp elékerült Galuskáné s cifrázta rettenetesen, hogy így szemtelen Dikció, úgy alávaló Dikció. Ezt ugyan el­mondhatta volna, mert Dikció felől minden beszéd sze­relmes nótát jelenthet, de milyen csúnyán nézett hozzál Mintha a képe szanaszét akarna ugrosni apróban! Csak ráment nagy indulattal a kosárra, hajigálta belőle vi­lágnak a kanalakat, hogy a nép azt se tudta hirtelen: a fejét kapja-e el, vagy a kanalakból potyázzék? Utol­jára Galuskáné fújt egy jót, zuh' pofon Dikciót s úgy elment, mint aki ott sem volt. Dikció tapogatta az arcát, de nem volt rajta semmi. Nézett a portékája után, de nem volt belőle semmi. Csak a fütyülő maradt meg és a félsapka pénz. A másik félsapka pénz piszkos, törött fakanalak képében szar­naszét hevert az utca porában, kerítés tövében, gyerme­kek kezében és annyi nép közt nem akadt senki, aki siratta volna a szörnyű pusztítást. Csak a Dikció két szeme lett forró a bánattól. Lehuppant a kőkereszt tövébe és beszédet intézett a néphez: — A ... aaa ... ijjjjééééé ... ennnnnndödddd ... Hiába. A népet nem arra teremtette az Isten, hogy más baját sirassa, mert akkor az övét ki végezné el? Erre a célra Isten képviselő urakat teremtett a régi jó világban, akiket a Szegény ember Pártja avégből istá­polt, hogy jajgassanak ki-ki helyett, ha szükséges. Disz­nósdnak mai napig megmaradt a régi képviselője, aki olyan lelki jónak született, hogy nem sajnált ezer pen­gőket kiadni, csak ő lehessen az, aki bár akárkit egy pengővel megsegít. Most is, ahogy jött a templomba az urakkal, csak rátekintett Dikolóra s máris megkérdezte az esperes úrtól: — M­ért szomorkodik ez a derék munkásember búcsú­napján? A népek sebesen kiabálták a történetet, de a kép­viselő úr meg se várta a végét, kigombolta a kabátját, s a falu tisztelettel képedt el: — Százas bankó! Csakugyan az volt! S odanyújtotta Dikciónak! Igen ám, csakhogy Dikciónak sohsem volt alkalma cifra pa­pírokban gyönyörködni! Nem érdekelte. Hanem az urak láttán felébredt benne az üzleti szellem, kikapta a sap­kája mellől az utolsó fakanalat és megkínálta szépen:­­­ A ... ijjjéé ... A képviselő úr megköszönte, elvette és tovább­indult. No, ettől már megjött az ereje szegény a­kció­nak! Hogy elveszejtődik az utolsó fakanala is ingyen. Megrángatta nagy kétségbeesve a képviselő úr kabát­ját, még a cifrapapírt is dugta volna vissza s követelte a járandóságát: — A i­jjéé! Szegény képviselő úr már majdnem olyan szomo­rúan nézett, mint akit a kutya megugat, de az esperes úr magyarázóan szólt: — Csak azt mondja, hogy hat fillér, annyiért szokta adni a kanalakat. — Ó, ó... kedves, szerény fiam — kezdte a kép­viselő úr, de az esperes leintette: — Siketnéma! Aztán utat mutatott Dikciónak csak úgy otthonosan: — Sipirc! Kinek jutna eszibe ellenkezni az esneres úrral? Dik­ció is elkotródott, hanem akkorra már ott a szeméig gyűlt a bánat s ahogy a kocsma elé ért, hullott a köny- 49

Next