Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-01-15 / 2. szám - Balajti Farkas Erzsébet: Dikció / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Levél / Versek
Antal kezibe sárgaliliomot tesznek, a fájdalmas Máriát meg befelé fordítják a falnak s mire a másodikat húzzák nagymsére, annyi rokona van már mindenkinek, hogy veresre csókolják egymás arcát az emberek. Csak Árva Dikciót nem ölelgette meg soha senki, mert neki nem került rokona semerrül, legfeljebb apátfalvi keresztanyát szerezhetett volna, csakhogy azt híni kéne, Dikció meg nem tudott beszélni. No, ha rokont nem várt is, készülődni valója neki is volt. Várta a három szál kolbászt, meg a sapka pénzt s faragta buzgón a fakanalakat. Tudós ember is megunna annyit számolni, amennyi fakanál hevert már szerteszét, mégse volt pihenése. Ha leáldozóban volt a nap, Dikció szeme megint olyan lett, mint akitől a katekizmust kérdezik s biztosan azt gondolta magában: — Már mész? Ki világít akkor a szegény embernek, ha dolga van? Ha éjjel feljött a hold, talpraugrott, mint aki a világot bíztatja: — Ne félj, amíg engem látsz! S a világ megnyugodott, Dikció meg faragta a kanalakat reggelig. Búcsú reggelén vette észre, hogy nem is fér már a portékája a kosarába. Szerencse, hogy most is egy hajlék alatt lakott a fiatal Galuska-családdal. Mert Galuskánénak is volt egy hátikosara, amit búcsú szombatján beáztatott a patakba, hogy látszódjék rajta az ünnepi tisztogatás, ha majd elmegy búcsút köszönteni egy kis erő az irányában. Ezt a hátit Galuskáné kiakasztotta a szegre száradni, Dikció meg, mint aki megszokta, hogy nap, hold néki világítson, kosár néki gömbölyödjön, levette és elhelyezte benne a kanalakat szépen. Aztán felkötötte az egyik kosarat a hátára, a másikat a mellére, egy figurás kicsiny kanalat meg a sapkája mellé tűzött bokrétának s elindult a templom felé. Már akkor teli volt az utca kerekszemű gyerekekkel, meg lányokkal, akiknek úgy látszott a szoknyájuk a szélben, mintha az anyjuk ringatta volna őket odáig. A legények a kőkereszt mellé húzódtak s a kalapot az arcukba csapták, hogy se azt nem lehetett látni, kinek kire röpdös a szeme, se azt, hogy ki kezdte el a búcsút tegnap este. Aki ember, asszony pedig koma volt valahová, az a sátrak körül forgott és szabadult a pénzétől. Búcsú csak egyszer van, sátor is csak akkor, Dikció meg mindig, mégis, ahogy meghallották a tapsolását, sereglett körülötte a nép, mint ahol osztogatnak. Pedig Dikció nem osztogatott, hanem mondta: — A ijjéé ... na ijjjéé ... Az emberek megnevették: — Még most is hat? Tán a te kanaladat is megmaximálta a csendőr? — Oszt marószos ne legyék, hallod e! Dikció csak mosolygott ide, mosolygott oda, erre nyitotta a szemét, arra nyitotta, de olyan szép szelíden, hogyha nem cigánynak születik, lehetett volna belőle patikussegéd, vagy szentkép a templomban. A bíró menye azt mondta az urának nevezve: — Hallod-e, ez a fikció csak úgy bábúnak a sarokban is különb lenne, mint te embernek! Ez a mondás nem volt asszonyi helytelenség, mert Dikcióról mindenk tudta, hogy csak úgy magamagának teremtette a jó Isten. No, de azért csak viszket mindenkinek, ha kisebbítik s a bíró fia se volt kukoricacsutka. Gondolta, most nevetséget csinál Dikcióból s az a feleségének is jót tesz. Egy furfangos fütyülőt vett a sátorban s kedveskedve dugta a Dikció szájába: — Ehune, búcsúfia, nem fárad el úgy aggád, mintha mseadot koptatod! Dikció belefuit s abban a pillanatban kiugrott a végéből egy kis majom s neki-neki a Dikció orrának! Dikció ijedten kapta ki a szájából a fütyülőt és körülnézett, hogy mit szólnak hozzá a népek? Mikor látta, hogy mindemu nevet, hozzáfogott örülni ő is. Utat tört magának s mindenhová felment, ahol még nem látták az ügyes gurigamajmot. S lám, szerencsét hozott neki! Mert az emberek szívesen fogadták a nevetést és mindenki vett érte egy fakanalat. A nagy örömnek akkor lett vége, mikor hipp-hopp elékerült Galuskáné s cifrázta rettenetesen, hogy így szemtelen Dikció, úgy alávaló Dikció. Ezt ugyan elmondhatta volna, mert Dikció felől minden beszéd szerelmes nótát jelenthet, de milyen csúnyán nézett hozzál Mintha a képe szanaszét akarna ugrosni apróban! Csak ráment nagy indulattal a kosárra, hajigálta belőle világnak a kanalakat, hogy a nép azt se tudta hirtelen: a fejét kapja-e el, vagy a kanalakból potyázzék? Utoljára Galuskáné fújt egy jót, zuh' pofon Dikciót s úgy elment, mint aki ott sem volt. Dikció tapogatta az arcát, de nem volt rajta semmi. Nézett a portékája után, de nem volt belőle semmi. Csak a fütyülő maradt meg és a félsapka pénz. A másik félsapka pénz piszkos, törött fakanalak képében szarnaszét hevert az utca porában, kerítés tövében, gyermekek kezében és annyi nép közt nem akadt senki, aki siratta volna a szörnyű pusztítást. Csak a Dikció két szeme lett forró a bánattól. Lehuppant a kőkereszt tövébe és beszédet intézett a néphez: — A ... aaa ... ijjjjééééé ... ennnnnndödddd ... Hiába. A népet nem arra teremtette az Isten, hogy más baját sirassa, mert akkor az övét ki végezné el? Erre a célra Isten képviselő urakat teremtett a régi jó világban, akiket a Szegény ember Pártja avégből istápolt, hogy jajgassanak ki-ki helyett, ha szükséges. Disznósdnak mai napig megmaradt a régi képviselője, aki olyan lelki jónak született, hogy nem sajnált ezer pengőket kiadni, csak ő lehessen az, aki bár akárkit egy pengővel megsegít. Most is, ahogy jött a templomba az urakkal, csak rátekintett Dikolóra s máris megkérdezte az esperes úrtól: — Mért szomorkodik ez a derék munkásember búcsúnapján? A népek sebesen kiabálták a történetet, de a képviselő úr meg se várta a végét, kigombolta a kabátját, s a falu tisztelettel képedt el: — Százas bankó! Csakugyan az volt! S odanyújtotta Dikciónak! Igen ám, csakhogy Dikciónak sohsem volt alkalma cifra papírokban gyönyörködni! Nem érdekelte. Hanem az urak láttán felébredt benne az üzleti szellem, kikapta a sapkája mellől az utolsó fakanalat és megkínálta szépen: A ... ijjjéé ... A képviselő úr megköszönte, elvette és továbbindult. No, ettől már megjött az ereje szegény akciónak! Hogy elveszejtődik az utolsó fakanala is ingyen. Megrángatta nagy kétségbeesve a képviselő úr kabátját, még a cifrapapírt is dugta volna vissza s követelte a járandóságát: — A ijjéé! Szegény képviselő úr már majdnem olyan szomorúan nézett, mint akit a kutya megugat, de az esperes úr magyarázóan szólt: — Csak azt mondja, hogy hat fillér, annyiért szokta adni a kanalakat. — Ó, ó... kedves, szerény fiam — kezdte a képviselő úr, de az esperes leintette: — Siketnéma! Aztán utat mutatott Dikciónak csak úgy otthonosan: — Sipirc! Kinek jutna eszibe ellenkezni az esneres úrral? Dikció is elkotródott, hanem akkorra már ott a szeméig gyűlt a bánat s ahogy a kocsma elé ért, hullott a köny- 49