Új idők, 1946 (52. évfolyam, 1-23. szám)
1946-01-05 / 1. szám - Faludy György: Puskin / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Puskin írta: Faludy György Három dolog jut vele kapcsolatban eszembe : egy történet, egy torzkép és egy írás. A történetet maga Puskin beszélte el, biográfusai szerint egy pétervári bálterem sarkában, és ha jól emlékszem, egy osztrák író novellát is írt belőle, még valamivel a világháború előtt. A történet két kisfiúról szól : egy gazdagról és egy szegényről, kik a tavaszi napsütésben találkoznak, jobban mondva nem is találkoznak, csak egymás mellé kerülnek egy nagyvárosi parkban, vasárnap délelőtt. A szegény fiú egyedül van , a gazdagot édesanyja kíséri, úgy fogva jobbkezét, hogy valahogy be ne gázoljon a még alig zöld virágok közé... így áll a két gyerek, a szökőkutat nézve, mikor arra jön a léggömbárus, — mert a léggömb már akkoriban is játékszer volt Páris és Szentpétervár mondén parkjaiban, mikor a világ Zeppelinnek még hírét sem hallotta és nem akadt ember, ki a léghajókosárba mert volna ülni, mielőtt lelkét Istennek ne ajánlotta volna — arra jön tehát a léggömbárus és a gazdag asszony egy ballont vesz, nagy, kék ballónt, a legdrágábbak, a legszebbek, a húszkorekesek közül. A kisfiú kezébe veszi a léggömböt, eljátszik vele, húzogatja maga után, aztán elengedi. A gömb lassan felszáll, egyre kisebb lesz: a gazdag fiú már nem is törődik vele, de a szegény utána néz, mohón, amíg el nem tűnik a háztetők mögött. — Miért engedted el? — kérdi a gazdag asszony — miért nem adtad inkább ennek a szegény fiúnak? Mikor a léggömbös ember újra arra jön, az asszony még egy ballont vesz. A gazdag fiú először kíváncsian nézi az új, piros léggömböt, aztán játszani kezd vele és újra elengedi. — Rossz gyerek vagy — mondja az anyja. — Veszek neked még egyet , de ha ezt is elengeded, ahelyett, hogy a szegény fiúnak adnád, hazamegyünk és nem veszek neked soha-soha semmilyen játékszert. így kapja a gazdag fiú a harmadik léggömböt; evvel is eljátszik és szélnek ereszti. A szegény fiú megint utána néz, szomorúan és könnyes szemekkel; a gazdag asszony pedig elveri a fiát, aztán odahívja a léggömbös embert és a szegény gyermeknek vesz egy baliont. A szegény gyermek nem mer játszani vele : gomblyukába köti a madzagot, hazamegy, megmutatja szüleinek és testvéreinek, aztán ágyába fekszik és még félálomban is a zsinórt fogja, boldog mosolygással. Reggel, amikor felébred, a léggömb ott lóg a mennyezet alatt, csúnyán és ráncosan, majd szétpukkan és leesik a padlóra, mint egy rongydarab. A szegény gyerek melléje térdel és zokogni kezd: — Miért nem engedtem én is el? Be kell vallanom, hogy a történet szépsége kedvéért elhallgattam a mese malíciózus poéntjét. Puskin ugyanis ezt a történetet akkor mondta el, mikor egyik barátja megkérdezte, hogy ő, Oroszország legnagyobb költője, kit annyit látni bálokon és asszonytársaságban, miért nem házasodik meg végre-valahára? Egyébként maga a költő sem fogadott szót példázatának és rövidesen megnősült. Házassága rövid és boldogtalan volt: felesége, egy léha, pazarló, műveletlen és ostoba teremtés, ki kalandorokkal és a pétervári jeunesse dorée legzüllöttebb lovagjaival udvaroltatott magának, párbajokba kergette, melyeknek egyikén, 1837 februárjában, halálos sebtől találva elesett. 2. t Puskin — egész nevén Musszin-Puskin Szergejevits Sándor gróf — a mult század egyetlen orosz költője, ki az elavult Feth és a meglehetősen elfelejtett Lermontov mellett európai hírét mindmáig megtartotta. Mint Turgenyev, ő sem »orosz”, ahogy ezt a jelzőt írókkal szemben használni szoktuk. Európai, nyugateurópai a szó legszorosabb értelmében és ha műveiből a hely- és személyneveket kihagynók, nincs semmi, ami az »oroszra« emlékeztetne. És itt szabadjon azt a karrikatúrát idéznem, melyet egy francia irodalomtörténetben láttam. A torzkép lord Byront ábrázolja, a felejthetetlen gavallért, vivőrt, csirkefogót és szabadsághőst, gyönyörű paripán, kihajtott gallérú ingben és magas bőrcsizmában, melynek egyik szárából Puskin néz elő. A kép, ha rosszmájú is, találó és különben Puskin sem tagadta, hogy Byronhoz járt iskolába és nála tanulta a költészetet. Rajong a szabadságért és az asszonyokért ; versei frissek, ötletesek, ragyogóak, tele kis filozófiai elmefuttatásokkal ; fölényes, pillanatnyilag minden olvasót meggyőz, fiatalos, érdekes — és tegyük hozzá: néhánysor kivételével, minden valódi mélység híjján való. Ezt a néhány sor kivételt Puskin híressé vált verses regényében, az Anyeginban írta meg és egy másik kis eposzban, A Kaukázus rabjaiban, mely nem vált híressé: a kaukázusi primitív népek kultúráját siratja itt, melyet az orosz államhatalom tűzzel-vassal irt ki a föld színéről. A valódi mélység hiánya — még ez is byroni hagyomány volt. A nemes lord annyira megbabonázta Európát, hogy két, vele legalább is egyenrangú kortársát, Keats-et és Shelley-t, ötven évig észre se vették mellette. Minden zsenialitása mellett is egy óriási hibát követett el (és olyan korszerű hibát, hogy kortársai nem is tudtak róla): az emberi szellem fölébe helyezte a szellemességet. Számára minden probléma végleges megoldása az aforizma volt: két sor, négy sor, egy stanza, pregnáns, szellemes, sőt néha igaz sorok — a kortársak megtanulták kívülről, minden kérdésre válaszul tudtak néhány Byron-sort felelni, melyek mint a sorompók ereszkedtek le minden irányba, amerrefelé tovább kellett volna gondolkozni... Don Juan, aki három évszázad óta annyi és annyi író előtt volt pszichológiai probléma, Byron kezén szellemes kalandorrá válik és az olvasó, a ragyogó tűzijáték közepette, elfelejti, hogy a kérdésre, melyet fel kellett volna tenni, szellemességeket kapott, de nem választ. Byron, éppen a Don Juanban, az egyik éneket azzal fejezi be, hogy bár még sok mondanivalója volna, most lovagolni szeretne és elbúcsúzik az olvasótól. A kortársakat az őszinteségnek ez a látszata meghatotta, de ma, sajnos, nagyon is megtanultuk, hogy az író, ha valami mondanivalója van, 4