Új idők, 1946 (52. évfolyam, 1-23. szám)

1946-01-05 / 1. szám - Faludy György: Puskin / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

Puskin írta: Faludy György Három dolog jut vele kapcsolatban eszembe : egy történet, egy torzkép és egy írá­­s. A történetet maga Puskin beszélte el, biográfusai szerint egy pétervári bálterem sarkában, és ha jól emlék­szem, egy osztrák író novellát is írt belőle, még valamivel a világháború előtt. A történet két kisfiúról szól : egy gazdagról és egy szegényről, kik a tavaszi napsütésben találkoznak, jobban mondva nem is találkoznak, csak egymás mellé kerülnek egy nagyvárosi parkban, vasárnap délelőtt. A szegény fiú egyedül van , a gazdagot édesanyja kíséri, úgy fogva jobb­kezét, hogy valahogy be ne gázoljon a még alig zöld virágok közé... így áll a két gyerek, a szökőkutat nézve, mikor arra jön a léggömbárus, — mert a léggömb már akkoriban is játékszer volt Páris és Szentpétervár mondén parkjaiban, mikor a világ Zeppelinnek még hírét sem hallotta és nem akadt ember, ki a léghajókosárba mert volna ülni, mielőtt lelkét Istennek ne ajánlotta volna — arra jön tehát a lég­gömbárus és a gazdag asszony egy ballont vesz, nagy, kék bal­lónt, a legdrágábbak, a legszebbek, a húszkorekesek közül. A kisfiú kezébe veszi a léggömböt, eljátszik vele, húzogatja maga után, aztán elengedi. A gömb lassan felszáll, egyre kisebb lesz: a gazdag fiú már nem is törődik vele, de a szegény utána néz, mohón, amíg el nem tűnik a háztetők mögött. — Miért engedted el? — kérdi a gazdag asszony — miért nem adtad inkább ennek a szegény fiúnak? Mikor a léggömbös ember újra arra jön, az asszony még egy ballont vesz. A gazdag fiú először kíváncsian nézi az új, piros léggömböt, aztán játszani kezd vele és újra elengedi. — Rossz gyerek vagy — mondja az anyja. — Veszek neked még egyet , de ha ezt is elengeded, ahelyett, hogy a szegény fiúnak adnád, hazamegyünk és nem veszek neked soha-soha semmilyen játékszert. így kapja a gazdag fiú a harmadik léggömböt; evvel is eljátszik és szélnek ereszti. A szegény fiú megint utána néz, szomorúan és könnyes szemekkel; a gazdag asszony pedig elveri a fiát, aztán odahívja a léggömbös embert és a szegény gyermeknek vesz egy baliont. A szegény gyermek nem mer játszani vele : gomb­lyukába köti a madzagot, hazamegy, megmutatja szüleinek és testvéreinek, aztán ágyába fekszik és még félálomban is a zsinórt fogja, boldog mosolygással. Reggel, amikor felébred, a léggömb ott lóg a mennyezet alatt, csúnyán és ráncosan, majd szétpukkan és leesik a padlóra, mint egy rongydarab. A szegény gyerek melléje térdel és zokogni kezd: — Miért nem engedtem én is el? Be kell vallanom, hogy a történet szépsége kedvéért elhallgattam a mese malíciózus poéntjét. Puskin ugyanis ezt a történetet akkor mondta el, mikor egyik barátja megkérdezte, hogy ő, Oroszország legnagyobb költője, kit annyit látni bálokon és asszonytársaságban, miért nem házasodik meg végre-valahára? Egyébként maga a költő sem fogadott szót példázatá­nak és rövidesen megnősült. Házassága rövid és boldog­talan volt: felesége, egy léha, pazarló, műveletlen és ostoba teremtés, ki kalandorokkal és a pétervári jeunesse dorée legzüllöttebb lovagjaival udvaroltatott magának, párbajokba kergette, melyeknek egyikén, 1837 februárjá­ban, halálos sebtől találva elesett. 2. t Puskin — egész nevén Musszin-Puskin Szergejevits Sándor gróf — a mult század egyetlen orosz költője, ki az elavult Feth és a meglehetősen elfelejtett Lermontov mellett európai hírét mindmáig megtartotta. Mint Tur­genyev, ő sem »orosz”, ahogy ezt a jelzőt írókkal szemben használni szoktuk. Európai, nyugateurópai a szó legszoro­sabb értelmében és ha műveiből a hely- és személyneveket kihagynók, nincs semmi, ami az »oroszra« emlékeztetne. És itt szabadjon azt a karrikatúrát idéznem, melyet egy francia irodalomtörténetben láttam. A torzkép lord Byront ábrázolja, a felejthetetlen gavallért, vivőrt, csirke­fogót és szabadsághőst, gyönyörű paripán, kihajtott gallérú ingben és magas bőrcsizmában, melynek egyik szárából Puskin néz elő. A kép, ha rosszmájú is, találó és különben Puskin sem tagadta, hogy Byronhoz járt iskolába és nála tanulta a költészetet. Rajong a szabadságért és az asszonyokért ; versei frissek, ötletesek, ragyogóak, tele kis filozófiai elme­futtatásokkal ; fölényes, pillanatnyilag minden olvasót meggyőz, fiatalos, érdekes — és tegyük hozzá: néhány­sor kivételével, minden valódi mélység híjján való. Ezt a néhány sor kivételt Puskin híressé vált verses regényében, az Anyeginban írta meg és egy másik kis eposzban, A Kau­kázus rabjaiban, mely nem vált híressé: a kaukázusi primitív népek kultúráját siratja itt, melyet az orosz államhatalom tűzzel-vassal irt ki a föld színéről. A valódi mélység hiánya — még ez is byroni hagyo­mány volt. A nemes lord annyira megbabonázta Európát, hogy két, vele legalább is egyenrangú kortársát, Keats-et és Shelley-t, ötven évig észre se vették mellette. Minden zsenialitása mellett is egy óriási hibát követett el (és olyan korszerű hibát, hogy kortársai nem is tudtak róla): az emberi szellem fölébe helyezte a szellemességet. Számára min­den probléma végleges megoldása az aforizma volt: két sor, négy sor, egy stanza, pregnáns, szellemes, sőt néha igaz sorok — a kortársak megtanulták kívülről, minden kérdésre válaszul tudtak néhány Byron-sort felelni, melyek mint a sorompók ereszkedtek le minden irányba, amerre­felé tovább kellett volna gondolkozni... Don Juan, aki három évszázad óta annyi és annyi író előtt volt pszichológiai probléma, Byron kezén szellemes kalandorrá válik és az olvasó, a ragyogó tűzijáték köze­pette, elfelejti, hogy a kérdésre, melyet fel kellett volna tenni, szellemességeket kapott, de nem választ. Byron, éppen a Don Juanban, az egyik éneket azzal fejezi be, hogy bár még sok mondanivalója volna, most lovagolni szeretne és elbúcsúzik az olvasótól. A kortársakat az őszinte­ségnek ez a látszata meghatotta, de ma, sajnos, nagyon is megtanultuk, hogy az író, ha valami mondanivalója van, 4

Next